FACEBOOK

Madaras Norbert: "Ég és föld - én aztán tudom..."

Madaras Norbert:
hozzászólás, 2013.09.09.

A világbajnok csapat rangidős játékosa korábban már sok mindent megélt. Ezért tudja különösképpen értékelni azt, ami vele és társaival történt kedvenc városában, Barcelonában. vlv-interjú Madaras Norberttel.

Diapolo

- Tibi azt nyilatkozta, hogy ezt a felkészülést a londoni csapattal sokkal nehezebb lett volna végigcsinálni. Ezzel nyilván arra célzott, hogy az idősebbek ilyen terhelést már nehezen viseltek volna, talán nem is csak fizikai, hanem motivációs okokból. Na most, sajnos az a helyzet, hogy a két csapat között te vagy az átmenet - legalábbis a kor szempontjából. Hogy vélekedsz erről az imént idézett nyilatkozatról?

- Valamennyire valóban átmenet vagyok, sőt, azt a csapatot jobban ismerem, hiszen velük sokkal többet játszottam. Azt mondom, hogy összességében egyetértek az idézett mondattal. Igen. Nagyon kemény edzéseink voltak, emlékszem, rendszeresen kezdtük úgy a napot, hogy volt egy foglalkozás a taktikáról vagy videózás, utána egy konditermi edzés. Túl voltunk két és fél óra közös munkán és még csak akkor mentünk vízbe. Volt olyan, hogy már ennem kellett valamit, mert megéheztem, hiszen hétkor keltem, hogy odaérjek 8.30-ra, és 11-kor  mentünk a vízbe. 11-től 1-ig ott voltunk, azután ebédeltünk, pihenésre jutott másfél óra és már folytattunk. Minden idők talán legkeményebb felkészülése volt ez, mondom, nem csak a vízben töltött időt, hanem az összes napi munkát számolva. Ja, és amikor vízben voltunk, az nagyon komoly fizikai terhelést jelentett. Minden délelőtt úsztunk, általában erősen, de ha lazán, akkor sem keveset.

A nem vízben zajlott foglalkozásokon is nagyon oda kellett figyelni, a videózások során megnéztük magunkat, az ellenfeleket és ugye ezek a videózások már most legendássá váltak, mindenki erről beszél. Valóban soha nem volt még, hogy ennyire felkészültünk az ellenfelekből, akár személyre szólóan is. Tehát egy adott foglalkozás csak arról szólt, hogy a várható ellenfelek lövőit néztük sorban, a mozgásukat, hogy hogyan és hova lőnek. Ezt már itthon, a vb előtt elkezdtük. És hát a taktika... Amikor Tibi a tábla előtt mutatja az elképzeléseit, úgy tűnhet, hogy mi csak ülünk egy kényelmes széken és hallgatjuk, de valójában ez egy nagyon komoly szellemi munka, figyelni kell, hiszen minden új, a variáció, a szám, amit rendelünk hozzá, amit ugye szintén meg kell jegyezni. Ha bemondják, hogy egyes, négyes vagy ötös, akkor az embernek tudnia kell, hogy mi a teendő.



- Hány ilyen szám volt?

- Sok. Attól sok, hogy vannak számok emberelőnyben, emberhátrányban egyaránt. Sok és némelyik nagyon bonyolult koreográfiát jelent, tehát nem csak arról van szó, hogy az első két passz kötött, hanem olyan is volt, hogy kétszer kellett levinni a labdát a szélre és onnan is meg volt adva a folytatás, tulajdonképpen 20 másodperc ki volt találva végig.

- Meg hogy ki fejezi be, gondolom...

- Igen. Pont a vb-re tudtuk elengedni valamennyire ezt a sok sémát, meg hogy melyiknél ki fejezi be. Egy kicsit már magától is jöttek a verziók, bátrabban belelőttünk, plusz amit játszottunk, az jól összejött, tehát a végén tényleg ott volt az az ember, akinek ott kellett lennie egy végigjátszott emberelőny után. Szóval sok szám volt, egyet-kettőt közben elhagytunk, valószínűleg Tibi is érezte, hogy kicsit sok és volt, amelyik nem is működött. Aztán előfordult, hogy nem számot mondtunk, hanem azt a szót, hogy "kiállás". Külön számok vannak a hat a hat elleni támadásra és a hat a hat elleni védekezésre is. Ehhez még jöttek plusz dolgok, például a horvátok ellen lőttünk úgy gólt középkezdés után, hogy, nem tudom, ki találta ki, ezt a honvédosok kengurunak hívták, tehát, hogy az egyik lefaultoltatja magát, de rögtön tovább megy és a szabaddobást más valaki végzi el, ebből lőtt gólt Marci a horvátok ellen, Dumi passzából. Szóval voltak az általános figurákon kívül ehhez hasonló egyedi akciók is - megtervezve.

Visszatérve, egy ilyen taktikai foglalkozás másfél órája alatt végig nagyon oda kellett figyelni és bizony még otthon is elő kellett venni a dolgot, memorizálni, hogy melyik szám mit is jelent. A sok edzés mellett tehát itthon, vagy edzésre, meccsre menet is folyamatosan foglalkozni kellett fejben ezekkel a dolgokkal. Mindez még a vb-n sem ért véget. Barcelonában ugyanis meccsről meccsre változott a taktika, mindig jött valami kis újdonság a leendő ellenfélhez igazítva. Tehát végig nagyon ott kellett lenni nem csak testben, hanem fejben is és nem csak a meccseken.

Visszatérve a kezdő kérdésedhez, Tibi valószínűleg a fizikai terhelésre célzott, s ezzel jórészt egyetértek, tényleg nagyon kemény felkészülés volt. Van, aki a londoni csapatból is meg tudta volna csinálni, és olyan is, aki szinte biztos, hogy nem, vagy nem ilyen szinten, ahogy mi ezt megcsináltuk.

- Te hogy bírtad...?

- Jól, nagyon jól. Meg én ebben hiszek és Reccóban is hozzászokhattam a kemény fizikai terheléshez. Valami ilyesmire számítottam Tibivel kapcsolatban is, sőt, magam is éreztem, hogy ilyenfajta változtatás kell. Egyetértettem és nagyon örültem, hogy ő lett a szövetségi kapitány: az is lehet, hogy ha nem ő lett volna, akkor nem játszom. Lökést adott, hogy folytassam a válogatottban is. Tehát ilyesmire számítottam a munkában, tudtam, hogy Tibi hogy dolgozott korábban, mennyire hisz ebben. Tudtam, hogy el fogunk tolódni az erősen improvizatív játék felől afelé, hogy még több kötött elem, még kevesebb kockázat és - védekezés mindenek felett. Ez nekem tetszett, hiszek ebben és - elmondtam már százszor - testközelből láttam, hogy az olaszoknál ez mennyire bejött. A játékosok gyengébbek mint a magyarok és mégis az elmúlt három év talán legeredményesebb csapatát hozták össze. Szinte folyamatosan döntőt játszottak és nem azért, mert nekik volt a 13 legjobb játékosuk, sőt. Hittem ebben és én is azt gondoltam, hogy másként ez nem megy. Ha az a kérdés, hogy fizikailag hogy bírtam, nyilván húszévesen vagy 22 évesen könnyebb lett volna, de azt mondom, hogy jól megcsináltam és azon nem múlt semmi, hogy valamit ne tudtam volna teljesíteni, ment nekem minden. Tényleg nem volt könnyű, de én ezalatt mindent a vízilabdának rendeltem alá, itthon csak pihentem. Nem is lehetett volna máshogy megcsinálni.

- Milyen a viszonyod a fiatalokkal? Nyilván óriásit változott a "státusod" a csapaton belül ahhoz képest, amikor tíz évvel ezelőtt voltatok Barcelonában...

- Hát igen, tényleg nem vagy csak alig ismertem az újakat. Ugyanakkor mindig is jöttek fiatalok, nekem most az volt nagyon nehéz, hogy kik nincsenek már ott. Egyszer csak én lettem a legidősebb és ezzel plusz feladatom is lett, amiben egyébként még nagyon sokat fejlődhetek. Tény, hogy ebben kevés a tapasztalatom, amikor bekerültem a válogatottba, nem kellett sem beszélnem, sem másokat kijavítanom, tanácsokat adnom. A Recco meg pláne ilyen volt, onnantól, hogy oda kerültem, olyan játékosokkal játszottam, akiknek egyfelől nem kellett semmit mondani, másrészt, ha valaki ott mondott valamit, az nem én voltam, hanem például Vujasinovics vagy Tibi... Tehát soha mással nem kellett foglalkoznom, csak saját magammal. Tavaly volt az első év, hogy szóltam ezért-azért, de ritkán. Mondom, 9, Reccónál eltöltött év során, ahol mindig a világ legjobbjai játszottak, fel se merült, hogy én valakit kijavítsak. Más volt a rendszer is, egy kemény kezű edzővel, a játékosok pedig sok helyről, más kultúrából érkeztek. Ami meg ugye a válogatottat illeti: Tibi meg Gergő mellett voltam balkezes, én kérdezhettem tőlük, hogy ezt hogy, meg azt hogy, főleg az elején. Úgyhogy ez mindenképpen egy nagy változás.



- Ugorjunk. Barcelonában azt láttam, hogy nincs jó kedved. Az utazás során, meg amikor megérkeztünk, őszintén szólva azt gondoltam, hogy neked herótod van és talán már meg is bántad, hogy vállaltad.

- Nem, nem. De azért szakmailag nézve sok okom nem lehetett a jókedvre. A csapat folyamatosan fejlődött, aztán az utolsó hetekben megtorpantunk.

- Nem is volt egyetlen olyan pillanat sem, amikor meginogtál és megfordult a fejedben, hogy kár volt vállalni?

- Olyan nem volt, én ezt a lépést alaposan átgondoltam és közben is tudtam, hogy jól döntöttem. Volt egy mélypont. Megsérült Dani, aztán Gabi is, kiderült, hogy ő sem lesz. Akkor egy picit..., szomorú lettem... Úgy nézett ki, hogy 90 százalék, hogy Dani se játszhat. De még ha ki is jön, azt akkor nem gondoltam, hogy így fog tudni játszani, meg ennyire sokat, főleg ahogy a második héten teljesített. Szóval hát az járt a fejemben, hogy itt egy teljesen új csapat, és akkor ebből még két jó, rutinos játékos kiesik. Na, akkor elkenődtem. Emlékszem, egyszer jöttünk ki az edzésről Pistivel, ő nagyon pozitív mindig. Mondtam neki, hogy hogy érzek. Nem mintha nem bíztam volna az újoncokban, de én pontosan tudtam, hogy milyen meccseink lesznek, hogy mennyire más elődöntőt játszani, mint egy magyar bajnoki meccset és igenis kell a tapasztalat, kellenek a tapasztalt játékosok. És pont két ilyen esik ki. Akkor ott volt két nehezebb napom, mondjuk így.

- Mit mondott Pisti?

- Már nem emlékszem, de biztatott, hogy jó lesz ez, ő még hisz benne. Mondtam, hogy én is hiszek, de végigcsinálsz egy felkészülést, nagyon jól tudod, hogy pici dolgokon fog múlni, mint ahogy úgy is történt, hiszen egy góllal nyertük az elődöntőt és a döntőt is. Akár ilyen dolgon is múlhat, hogy ott van egy tapasztalt játékos, akivel együtt készültünk, vagy nincs. Aztán végül jól jöttünk ki belőle, de ha volt mélypontom, ez mindenképpen az volt.

Egyébként a vb-n én már az elejétől legalább annyira a második hétre koncentráltam, mint az aktuális feladatokra. Nyilván, akinek az első vb-meccse következett, az vidám volt, várta, hogy Kína ellen bemutatkozhasson világbajnokságon, én meg leszarom Kínát vagy nem is tudom, hogy mondjam, Kínával nem foglalkoztam, de még a csoportmeccsekkel sem nagyon, kezdettől a torna második fele járt a fejemben.

Hetekkel a világbajnokság előtt végignéztem a vb honlapját. Az egészet, még azt is, hogy mennyibe kerülnek a jegyek, meg minden hülyeséget. Elemeztem a torna lehetséges verzióit, hogy ki kivel kerülhet szembe a csoportkör után. Pontosan láttam, hogy a horvátoknak könnyű útjuk lesz az elődöntőig - bár azzal nem számoltam, hogy az ausztrálok ennyire jók lesznek. Emlékszem, külön megnéztem, hogy mi van, ha elsők vagyunk és mi van, ha másodikok, utóbbi esetben, az olaszokkal csak a döntőben találkozhattunk volna, engem ez személy szerint érdekelt, hogy milyen úton, hogy kerülhetünk össze. Akkor már láttam, hogy akár elsők, akár másodikok leszünk a csoportban, nagyon nehéz negyeddöntőnk lesz. Csak én valahogy úgy számoltam, hogy vagy a spanyolokkal, vagy a montenegróiakkal kerülhetünk össze. A spanyol ugye hazai, Montenegró pedig nekünk eddig nem nagyon feküdt, tehát egyáltalán ahhoz, hogy a négybe jussál, már így nézett ki a leendő ellenfél. Semmi okot nem láttam a jókedvre, mivel én már a csoportkör utáni helyzetre koncentráltam.



- Az új csapatban kicsit átalakult a szerepköröd, még szélről is szervezel, osztogatsz, másokat szolgálsz ki, sok gólpasszt adsz. Ilyen szempontból hogy látod a vb-t, azt csináltad, amit szeretsz, hogy ment?

- Kettősség van bennem ezzel kapcsolatban, mert én azért lövöldöztem becsülettel. Sokszor időnél, meg messziről, de a statisztika szerint nekem volt a legtöbb kapura lövésem a csapatban. Simán lőhettem volna több gólt, hiányolom is ezt magamtól, ennél jobb vagyok, jobban tudok lőni. Ezzel a részével nem vagyok és nem is lehetek elégedett. Ettől függetlenül valóban igaz, hogy kicsit átalakult a szerepem. De érdekes, hogy ez egy folyamat már korábban elkezdődött, a Reccónál, meccsek teltek úgy el, hogy emberelőnyt valahogy el sem tudtam lőni, talán jobban figyeltek rám, nem tudom. Ezzel párhuzamosan egyre több labdát adtam fel a fához, mindenki tudta, hogy adom, egyik fa, másik fa, mégis volt olyan fontos meccs is, ahol háromszor-négyszer meg tudtam csinálni. De én ezt szívesen teszem, megszerettem nagyon. Mondtam is a többieknek, hogy igen, figyeljenek oda, várják tőlem a labdát. Szerintem nagyon sokat fejlődtünk ebben a nyáron. Mind a két centernek fel lehet adni, a bekkek nagyon jól belövik már, saját magukhoz képest nagyon sokat fejlődnek, mondjuk 10 lövésből biztos, hogy kétszer annyiszor belövik, mint egy évvel ezelőtt. Edzésen is jobban figyelnek, sokat gyakorolták, úgyhogy ilyen szempontból eléggé átalakultunk, át is kellett... Gólt lőni mindig tudtunk és ez is egyfajta kihívás, hogy a fontos utolsó passzokat jól tudjam adni. Ebből jött ez a sok gólpassz. Idén a Reccóban is legalább kétszer annyi gólpasszt adtam, mint ahány gólt lőttem. Főleg előnyökben, de amúgy is. Persze ez abból is fakadhat, hogy idősebb lettem, talán a legtapasztaltabb játékos. Mindenki megtalálta a helyét, kialakult egy nagyon jó egység, bízom benne, hogy ez így megy tovább.

- Akkor menjünk a meccsekre. Mindenkinél forszírozom, hogy ez a kazah dolog hogy volt. Ott azért tényleg megfagyott a levegő, egyszerűen szokatlan volt az egész. Jó, mire észbe kapott az ember, már fordult a dolog, de volt egy-két perc, amit nagyon kritikusnak éreztem.

- Igen, olvastam, hogy ez a vesszőparipád, a kazah első negyed... Én nem gondoltam, hogy kikapunk azon a meccsen, 2:4-nél sem. Inkább az jutott eszembe az első negyedben, sőt, még a másodikban is, hogy így nagyon messzire nem fogunk eljutni. Egyébként valóban, sokan elfelejtik azt a kazah első negyedet, pedig fontos emlékezni rá, tudunk mi úgy is játszani, egy héttel a vb-győzelem előtt még azt a játékot produkáltuk. Az a 2:4-es első negyed nagy tanulság. Azt már akkor gondoltam, hogy valahogy ezeket a kazahokat négy negyed alatt "lenyomjuk" :-), ha másként nem, egy-két góllal, még akkor is, ha borzasztóan játszunk, ha semmi nem jön össze. De az is a fejemben volt, hogy nem lesz ez így jó. Még Viktorral kapcsolatban is, aki nem védett jól azon a meccsen. Mondtam magamban, ez így egy olyan hetedik helyre jó.

Jól tette Tibi, hogy kiabált abban a szünetben, valahogy fel kellett rázni minket. Érezte mindenki hogy nem egyszerűen meg kell fordítanunk a meccset a hátralévő három negyedben és győzni néhány góllal, hanem át kell gázolnunk rajtuk, ami szerencsére aztán meg is történt. Ha csak kiizzadjuk ott a továbbjutást, akkor nem olyan lett volna a folytatás, mint amilyen lett, ebben biztos vagyok.

Ennek ellenére azt mondom, hogy az igazi fordulat a negyeddöntő volt. Ahogy ott kezdtünk..., és ahogy ment a meccs, közben már megéreztem, hogy ebben a csapatban van valami. Itt visszatérek arra, hogy az elején miért voltam szomorú vagy csendesebb. Én pontosan tudom, hogy egy vb-nek ez a lényege, ez a legnehezebb meccs, a negyeddöntő. És a csapat felnőtt ehhez a feladathoz. Egy olyan görög válogatottal szemben, amely nagy önbizalommal jött oda, előtte legyőzte a spanyolokat, legyőzte Montenegrót, minket kétszer. És mi ezzel nem foglalkoztunk, hanem pontosan úgy viselkedtünk, ahogy kellett. Elfelejtettük az előzményeket, úgy álltunk hozzá, hogy ez a meccs 0:0-ról indul, kemények voltunk, kihasználtuk a helyzeteinket, tökéletesen védekeztünk. Utána is azt gondoltam, hogy még a 9:3-as végeredmény sem túlzás. Nem vagyunk náluk hat góllal jobbak, de azon a meccsen hat góllal jobbak voltunk. Bennem a görögök elleni mérkőzés közben tudatosodott, hogy igen, ez egy jó csapat. Mármint a mienk... Nem volt véletlen, hogy le tudtuk győzni az olaszokat idegenben. A felkészülési tornákon nyertünk is, vesztettünk is, de ez a csapat jó és mivel már négyben vagyunk, tényleg bármi lehet.



- Hogy tudtatok a görögök ellen ilyen jól játszani? Ha azt mondod, hogy ez a győzelem, ez a játék megerősítette benned, hogy az olaszok legyőzése Bariban nem volt véletlen, akkor abban indirekt módon benne van, hogy addig nem voltál ebben egészen biztos. Keresem az okát, hogy mitől állt össze hirtelen minden. Hiszen két nappal korábban volt az a bizonyos kazah meccs, amit az előbb kiveséztünk...

- Erről szól az élsport. Abban a pillanatban, az adott időben, amikor a legfontosabb, te ott legyél valaki. Nem amikor edzőmeccset játszol, vagy egy jelentéktelen felkészülési mérkőzést. Akárki akármit mond, én nem értek egyet azzal, hogy "ezt már lehetett tudni előre", meg hogy "ez benne volt". Nem tudhatod addig, amíg ezt nem próbáltad ki. A vb az más. Még csak nem is Világliga, ott odajött egy szerb csapat, amelyből két játékos hiányzott és hülyére vert minket. A görög meccsig nem derült ki, hogy erre vagyunk képesek. Lehet mondani, hogy benne volt a csapatban, nyilván, hiszen kijött, de csak azt az elcsépelt klasszikus mondást tudom idézni, hogy a versenylónak a derby napján kell jól futnia. Ez így van. És ne feledjük, hogy mennyi rossz emlék halmozódott fel bennünk ezzel kapcsolatban! Azért az elmúlt négy évben nem sok ki-ki meccset nyertünk meg világversenyen. Ha egészen pontos akarok lenni, akkor körülbelül egyet, legfeljebb kettőt. Kikaptunk Rómában a szerbektől a negyeddöntőben..., az olaszoktól egy évvel később a zágrábi elődöntőben, aztán Sanghajban egy ki-ki meccsen átmentünk az USA-n, de már az elődöntőben kikaptunk a szerbektől. Az eindhoveni EB-n Montenegrón nem sikerült túljutni az elődöntőben, Londonban pedig az olaszoktól kaptunk ki a négy közé jutásért, tehát ez a görögök elleni negyeddöntő egy olyan fontos meccs volt, amilyet az elmúlt években nekünk nem sikerült behúznunk. Jó, hogy a mostani csapat fele a felsorolt meccseken nem játszott, de ez mégis "a" magyar válogatott volt, amelynek a közelmúltban "ilyesmi nem jött össze". A sorsunk azon a meccsen dőlt el, mert az olyan fontos volt, amilyen fontosságút még nem játszott addig ez az új csapat - és ment nekünk. És ez a lényeg.

Ha nem ment volna, itt ülhetnék és bizonygathatnám, meg mindenki bizonygathatná, amit most mindenki elhisz nekünk, hogy milyen sokat edzettünk, milyen sokat úsztunk, milyen sok újat hozott Tibi, milyen jó volt a stáb, milyen jók voltak a videózások, mennyire jó volt a taktika, viszont azon a napon rosszul keltünk fel. Ki hinné el nekünk? Úgy, hogy nem tudod megmutatni, hogy nincs eredménye, mit ér a rengeteg munka? Szóval igen, ez bennünk volt, csak hál, istennek meg is tudtuk mutatni! "Bennünk volt" - könnyű ezt mondani és sokat is halljuk. Csak rossz volt a formaidőzítés, egy héttel később jött ki, vagy előbb. Ez ma már senkit nem érdekel, engem aztán főleg nem. Ezért is mondtam, hogy nem izgultam a kazah meccs alatt, annak a tétje az volt, hogy hogy megyünk tovább. Ha épphogy nyerünk két góllal, akkor kellemetlenül éreztük volna magunkat, így viszont adott egy önbizalmat hogy a következő meccsnek máshogy tudtunk nekimenni és az volt az a meccs, ami sok mindent megváltoztatott és kijelölte ennek a csapatnak az útját akár a következő évekre is.



- A görögök elleni nyári veszőfutásnak, annak a két vereségnek, ami azért nagyon durva volt, ugye az egyik, az első egy éles pofon volt, amire senki nem számított, a másikat pedig otthon, a Vodafone Kupán kaptuk, ezeknek volt-e szerepe a negyeddöntő sikeres megvívásában?

- Volt. Szerintem azok a pofonok éppen jókor jöttek. A két vereség szerintem kellett ahhoz, hogy komolyan tudjuk venni ezeket a kis, alacsony, nem különösebben jó játékosokat. Illetve jó játékosok ők, de egyikről sem tudom elképzelni, hogy egy edző bárhol a világon azt mondaná róla, hogy "Fú, ezt az embert én mindenképpen meg akarom szerezni a csapatomba!". Van egy speciális játékuk, ami a mindenki által fegyelmezetten végrehajtott taktikán alapul, nagyon jó emberelőnyös teljesítménnyel, amibe mások is beleszaladtak, lásd a spanyolokat, a montenegróiakat. Montenegró vb-döntőt játszott és úgy kezdte a tornát, hogy mire észrevették, hogy megy a meccs, már 6:1-re vezettek ellenük a görögök. Nem is nyerték meg se azt a meccset, se a csoportjukat. Na, akkor mi már túl voltunk ezen a meglepetésen, komolyan vettük a görögöket, tudtunk rájuk készülni és azt is tudtuk, hogy mit kell másképp csinálni az addigiakhoz képest, ez mindenképpen jó volt. Sokan alábecsülték ezt a görög válogatottat, pedig nem volt az egy gyenge csapat.

- Elképzelhető, hogy ha nem lett volna az a két vereség, akkor úgy álltok ki, hogy ezeket simán megverjük?

- Simára biztos nem gondoltunk volna, mert egy nehéz csoportot tudtak megnyerni, de azt mondom, biztos, hogy nem volt baj, hogy a vb előtt kétszer kikaptunk tőlük. Sőt, ha kétszer legyőztük volna őket egy góllal a felkészülés során, még akkor is az lett volna a fejünkben, hogy jó-jó, de a végén úgyis nyerünk valahogy. Most meg ez nem lehetett bennünk, inkább az ellenkezője, hogy azokon a meccseken vezettünk és a végén mégis kikaptunk tőlük. Tudtunk, hogy több kell ellenük, még fegyelmezettebb, még taktikusabb játék, igen, ez beleillett a képbe. Így utólag azt lehet mondani, hogy ha van hasznos vereség, akkor az a kettő a görögök ellen az volt.



- Amikor túljutottatok rajtuk, már el lehetett hinni, hogy van esély a végső győzelemre?

- Addig pontosan azzal kellett foglalkozni, hogy négyben legyünk, egy új csapatnak egy nehéz mezőnyben ez szép dolog. Utána viszont, amikor már láttad a többi csapatot is, hogy milyen, abban egyetértek a többiekkel, hogy a négy közé jutott válogatottak közül a számunkra legjobbat kaptuk. Nem feltétlenül gyengébbek, mint a többi, de én is őket választottam volna - nem is tudom, hogy miért. Ők is sokat változtak, van egy jó, összeszokott kezdő csapatuk, amely tényleg nagyon jó, nyilván a Jug-ban felnőtt játékosok és ehhez jöttek újoncok. Csak szerintem a mi újoncaink jobbak voltak, jobban oda valók voltak, mint az övéik, legalábbis most így látom.

- Az olaszokat megvertük volna ezen a vébén?

- Most utólag könnyen mondom, hogy igen. Náluk se stimmelt valami, kicsit besokalltak. Két változtatással (az egyik a cserekapus) ugyanaz volt a csapatuk, mint Londonban, szerintem úgy érezték, hogy ezt még lendületből behúzzák, miközben a többiek, például a horvátok, akiktől kikaptak, sokat változtattak. Ezt onnan gondolom, hogy év közben az olasz válogatottnál is próbálkoztak új emberekkel, aztán visszahívtak néhány olyan játékost, aki London óta nem volt a csapatban. Közben nekik is voltak meccseik, ahol nem játszottak jól, meg aztán Tempesti most a vb-n nem védett olyan elképesztően, ahogy szokott, s eddig nem nagyon tudták, hogy ez milyen... Neki kellett volna hozzátenni most is többet, és ez kivételesen nem sikerült. Ők valamit nagyon jól csináltak az elmúlt években, de hát az sem működik mindig. Ettől még jók lesznek, nyilván most változtatnak majd egy-két dolgon és elkezdenek fiatalokat beépíteni a csapatba.

Szóval a második héten mi nagyon jók voltunk. Kedvezett nekünk a sorsolás is, utólag azt lehet mondani, hogy ez tökéletes volt így. Montenegrónak a legnehezebb meccse a szerbek elleni negyeddöntő volt, ott fel tudták magukat szívni, aztán lendületből legyőzték az olaszokat, de azzal, hogy ellenünk nem kezdtek olyan jól, mint korábban, máris nehézségeik lettek. Mi pedig egyenes ívben mentünk fölfelé.



- Horvát.

- Ahogy visszaemlékszem, egy magabiztos ellenfél jut eszembe. Magabiztosak a bemutatásnál, magabiztosak az első negyedben, még a másodikban is, aztán kezdenek elbizonytalanodni. Mint hogyha kicsit ők gondolták volna azt, hogy "Mi vagyunk az olimpiai bajnokok, majd valahogy megcsináljuk, mi ezeknél jobbak vagyunk" és aztán látták, hogy nem jobbak. Látták, hogy nem olyan könnyű gólt lőni Viktornak, s hogy nekünk meg közben minden összejön. Lőttünk gólt előnyből, lefordulásból, átlövésből, mentünk előre, tettük a dolgunkat. Azt éreztem, hogy fokozatosan bizonytalanodnak el és a negyedik negyedben már biztos voltam abban, hogy nem kapunk ki.

Előtte nem gondoltam, hogy könnyű meccs lesz, nem is volt az, de meccs közben már egyre inkább éreztem, hogy megnyerjük. Nyilván nagyon kellett, hogy Viktor kivédjen két ötöst. Nem csak amiatt, hogy azokból nem lett gól. A végén volt két előnyük, nagyon fontos szituációban. Gondolj bele, az a játékos, aki már kihagyott egy ötméterest, inkább továbbadja. De akinek továbbadja, az is kihagyott már egyet! A harmadik meg, aki megkapta, azt gondolhatta, hogy én meg egész végig vízben voltam, hulla vagyok, inkább más lője rá. Ott a végén már teljesen bizonytalanokká váltak. Ennyi.

- Na akkor jött egy meccs nélküli nap a döntő előtt. Néhány visszaemlékezésből azt lehet leszűrni, hogy akkorra a csapat nem hogy még jobban felspannolódott volna, hanem inkább megnyugodott. Te is így voltál?

- Már a döntő után beszéltem erről az egyik csapattársammal, aki azt mondta, érezte, hogy nem kaphatunk ki, annyira szépen felépült a csapat a végére. Mondtam neki, hogy a döntőbe jutott másik csapat is ugyanilyen érzéssel készült. Montenegró az első meccsen kikapott, utána pedig ment, mint egy úthenger, mindenkin átgázolva, szerbeken, olaszokon is. Úgyhogy biztos, hogy ők is pontosan ilyen érzésekkel futottak neki a döntőnek. Amiben mi jobbak vagyunk szerintem - és ez a döntőben ki is jött -, az az, hogy a mi ellenfelünknek nem két-három játékosra kell figyelnie. Nálunk megoszlanak a terhek, megoszlik a felelősség. Itt senkinek nem kell "feltétlenül" négy-öt gólt lőnie, ráadásul úgy, hogy az előző meccseken már 100-110 százalékos teljesítményt követelt tőle a továbbjutás. Egységes, homogén csapatot alkottunk ilyen szempontból is, nincs nagy nyomás senkin és ez szerintem azon a meccsen fontos volt. A két Janovics végül gólt sem lőtt a döntőben. Sok meccset játszottam ilyen, két-három játékosra épülő csapat ellen és pontosan tudom, hogy ha a kulcsembereket sikerül kivenni a játékból, akkor a többi is megzavarodik. Egyikük sem készül ugyanis arra, hogy majd neki kell eldönteni a vb-döntőt, inkább arra, hogy ha odakerül, esetleg lő egy-két gólt, de ez nem az ő meccse lesz, ő csak teszi a dolgát, mint mindig, mint két napja, meg négy napja és az a két-három játékos, akinek ez a dolga, majd eldönti. És ezt mi meg tudtuk oldani. Lehet, az is segített, hogy már fáradtabbak voltak, de mi pont így készültünk, hogy ezeknek a nagy játékosoknak a semlegesítésén fog múlni. Ivovics lőtt ugyan három gólt, de ebből is kettő megpattanó volt.  

- Elérkeztünk a nagy hangulati kontraszthoz: ahhoz képest, amilyen csendes voltál az első napokban, a végén alig lehetett téged leállítani, ömlött belőled a szó...

- Ebben sok minden benne volt. Legutóbb öt éve nyertünk tornát, Pekingben. Közben nyertem a Reccóval, de a válogatottal győzni egész más érzés, nem lehet összehasonlítani. Az elmúlt évek magyar válogatottja nem a világ negyedik-ötödik legjobb csapata volt, ezt állítom. És mégsem játszottunk egy döntőt se, elbuktunk minden fontos meccset. Hagyjuk is az okokat, mindegy, de folyamatosan, végig hittem és tudtam is, hogy bennünk annál több van. London után persze már azt éreztem: lehet, hogy én ezt már nem fogom tudni meglátni, bebizonyítani... Könnyen jött minden az elején: az első vb-men világbajnok lettem, az első olimpiámon olimpiai bajnok lettem, aztán ugyan jöttek második helyek, de még mindig jók voltunk, a második vb-men második lettem, a harmadikon szintén, a második olimpiámon jött a második arany, tehát azért ez egy szép időszak volt. És ezután következtek a csúnya évek. Nem azért voltak csúnyák, mert egyszer csak gyenge lett a csapat, nyilván talán már nem volt olyan ütős, mint előtte, nem volt akkora a fölényünk, de azért jó kis csapat volt és valahogy semmi nem jött össze. Semmi nem sikerült, nem hoztuk ki magunkból azt, amit tudunk, éppen amit az előbb mondtam, hogy jók voltunk, sokat edzettünk, de a legfontosabb pillanatokban ez nem jött ki. Most a vb-n meg szép lassan egyértelművé vált mindenki számára, hogy mennyire jó ez a magyar válogatott. Nyilatkoztam már többször, hogy a döntőben is éreztem, hogy miénk lesz az arany, csak egy dologtól féltem, nehogy éppen úgy vezessenek egyszer egy góllal, hogy pont véget ér a meccs. Mert ha vezetnek is, de van még két perc, akkor megfordítjuk, mert MI-JOBBAK-VAGYUNK! - ezt éreztem.

Mindehhez hozzáteszem: ez a győzelem félig-meddig a semmiből vagy inkább fogalmazzunk úgy, a bizonytalanból jött.

Biztos ez a "sok minden" szakadt ki belőlem a győzelem utáni felszabadultságban. Meg hogy London után azt sem tudtam, folytatom-e a válogatottban. Nagyon távolinak tűnt akkor számomra egy ilyen nagy siker és ez persze most mindent felszabadított bennem. Plusz - és ezt elmondtam a döntő után a játékostársaimnak és sok más embernek is - én aztán nagyon jól tudom, hogy mi a különbség az első és a második hely között. Az tényleg ég és föld... És egy meccsen múlik. Egy gólon, vagy kettőn. A második? Te emlékszel rá, meg a nagymamád, meg úgy jó volt, szép volt, majd legközelebb, jó úton vagytok. És erre mit mondasz? Hogy dehogyis! Hát ebben annyi munka van, és ilyen nüanszokon múlik. És én ezt pontosan tudtam, Nyertem Bajnokok Ligája döntőt és el is buktam többet. Ez ilyen ki-ki meccs. Vagy buktam két vb-döntőt, egyet hosszabbításban, egyet egy góllal. Pontosan tudom, hogy mi a különbség az arany és az ezüst között. Persze, szép lett volna ettől az új a csapattól az ezüst is, nagyon nagy dolog, majdnem ugyanolyan nagy, mint a győzelem, de annak megélése, meg az utólagos hangulatod, ami aztán meghatározza akár a következő egy-két évedet - ez mindennél nagyobb különbség. Ilyen a világ. Még ha én tudom is, hogy ugyanannyi munkát tettem bele, mint a győztes, vagy éppen milyen apróságokon múlott, de ilyen a világ, hogy az első az az első, a második pedig "csak" a második. És ez is bennem volt. És tudom azt is, hogy ez már megvan. Lehet, hogy legközelebb még másodikok sem leszünk, de ez a csapat így együtt ezt most megcsinálta. Az első komoly megmérettetésen sikerült. Nyilván egy vb-újoncnak is fájt volna a második hely (persze, hiszen neki még nincs aranya), de előtte még ott az egész sportpályafutás. S emiatt talán nem is tudja felfogni, hogy milyen nehéz eljutni a küszöbre, s mekkora különbség átlépni, vagy ott elbotlani.

- Az eredményhirdetés, meg az egész kavalkád, ami ott volt a dobogón, három dologról lesz számomra örökké emlékezetes. Az egyik ahogy Dumi fél szeme állandóan a telefonján volt és arra figyelt, hogy úgy tartsa fel a telefont, hogy látszódjon Bendegúz képe, amikor az örömittas csapatfotók készülnek.  A második, amikor kerestél a szemeddel, s közelítettél Benedek Tibihez és közben jelezted, hogy maradjak ott és csináljak képet rólatok, kettőtökről. De ez még hagyján. Amikor - kis túlzással - félrelökdösted onnan a többi embert, hogy ketten maradjatok, akkor levetted a rajtad lévő aranyérmet és a Tibi nyakába raktad és ő tartja elém, a kamerának felmutava. Ez hogy jött, előre elhatároztad? És mi ennek a gesztusnak az egyébként nyilvánvaló üzenete?

- Dehogy határoztam el. Ilyet az ember nem tud előre elhatározni. Hát annyi, hogy Tibi nem kapott érmet... :-) Hogy mondjam. Ha valaki azt mondaná, hogy nem tarthatom meg az érmet, valakinek oda kell adnom, akkor egyértelmű, hogy az Tibi lenne. Ő aztán nagyon megérdemli ezt. Eddig kapott mindig, most nem. A többiek nevében nem beszélhetek, nem mondhatom, hogy mindenkinél többet tett ezért az éremért, de a magam nevében mondhatom, hogy nálam biztosan többet tett. Ami nem azt jelenti, hogy én nem edzettem rendesen, de nem én videóztam januártól, nem én vágtam meg nem tudom mennyi lövést. Ő akkor is folyamatosan készült, amikor nem volt válogatott edzés, mindent igyekezett jobbá tenni, ami szerinte nem jól működött, jól választotta ki a stábot. Ő ebbe rengeteg mindent beletett és ez nálam ott valahogy lecsapódott. Tudtam azt is, hogy Tibinek nem csak szakmai szempontból volt nehéz dolga, mióta átvette a csapatot. Sokan támadták, volt, aki kimondta hogy nem tartja alkalmasnak, valószínűleg még többen nem mondták, de ugyanígy gondolták. Én tudtam, hogy alkalmas, akkor is ezt mondanám, ha ötödik helyen végeztünk volna, csak akkor hiába, mert nincs "bizonyíték". Nyilván van egy személyes jó viszony is köztünk, ami miatt szeretem is őt, együtt is játszottunk évekig. Ez úgy jött, hogy neki nincs és akkor odaadtam. De nem adtam örökbe neki, ne legyen félreértés, ő maga adta vissza a fényképezés után :-)


De egyébként most jut eszembe, hogy a közös csapatképen is egymás mellett vagyunk, akkor meg ő mondta, hogy menjek oda. Legalábbis én így emlékszem... De ez így volt már Pekingben is, ott is egymás mellett örültünk a fotón. Egyébként amikor a dobogón csinálták rólunk, a 13 játékosról a képeket, én kiabáltam, hogy a stábbal is, a stábbal is! Egyfelől mert nagyon megérdemelték. Minden stáb egyébként, a korábbiak is. Nagyon jól tudom, hogy mennyi munkájuk van benne és azt is, hogy ez milyen jól működött. Itt nem 13 játékosról szólt a történet, hanem vagy 20 csaknem egyenrangú emberről, akik nagyon jól tudtak együtt dolgozni. Mindenki elmondhatta a gondját-baját, senki nem sértődött meg, senki nem gondolta úgy, hogy ezzel őt bántják, mindenki odamehetett bárkihez, hogy segítséget kérjen. És ez jó. Ott volt 13 játékos és még velük felérő öt-hat ember, beleértve azokat is, akik nem utaztak ki Barcelonába. Csak annyi a különbség, hogy nekik nem akasztottak a nyakukba semmit. És ha most egy embert kell kiemelni, hogy ez kinek az érdeme, akkor megint csak azt tudom mondani, hogy Tibié, ő tette ilyenné a helyzetet, ő alakította ki a stábot és ő határozta meg annak munkáját. Szinte már kínos, hogy így fényezem, de egyszerűen megérdemelte, hogy akkor a nyakába akasszam az érmet. Na.

- A második gesztusod - amikor a két balkezest fotóztam. Már megvolt a kép, beleüvöltöttetek a kamerába, kisimult újra az arcotok és akkor szóltál, hogy várjak még. És megpusziltad Vámos Mártont. És azt akartad, hogy ez legyen megörökítve.

- Ezt nehezebb megmagyarázni, mint Tibit :-) Egyszerűen megpusziltam, mert ügyes volt! Megérdemelte. Ezt nyilván az a felszabadultság váltotta ki, amire utaltál is korábban. Őt nem ismerem olyan régóta, mint Tibit, de nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk. Nekem az egész nagyon tetszett, amit ő csinált. Ha egy fiatalt ki kellene emelnem és nem csak nekem, hanem talán annak is, aki keveset ért a vízilabdához, egyértelműen ő volt a vb nagy meglepetése és ő az a hatalmas ígéret, aki a következő tíz évben nagy eredményekhez segítheti a magyar válogatottat. Nem kell magyaráznom, hogy mennyire felnőtt a feladathoz, milyen jól játszott, mennyire ügyes volt, és fontos szituációkban bizonyított: elődöntő, döntő. Nem azt mondom, hogy tök mindegy, mit csinálsz Kína ellen, de nem ott kell nagyot produkálni, hanem amikor éles a helyzet.


- Emlékszem arra, hogy az elmúlt években szabályosan el voltál keseredve amiatt, hogy a válogatottba frissen bekerült fiataloknak olyan dolgokat kell elmagyarázni, ami alapszintet jelent - nemhogy a válogatottnál, hanem az OB1 kategóriájában is. Én ezt a megjegyzésedet akkor Vámos Marcihoz kötöttem.

- Kétségtelen, nem gondoltam volna, hogy ő ilyen hamar ennyire jól fog játszani. Egyébként ma is úgy gondolom, hogy a fiataloknak nagyon sokat kell tanulniuk, hogy be tudjanak illeszkedni.

- Milyen potenciál van még a csapatban? Felvetődött több nyilatkozatban, hogy egy csomó minden most fog csak kialakulni.

- Ketté kell választani a dolgot. Szerintem nem úgy lettünk világbajnokok, hogy nálunk szerepel a legjobb 13 játékos, de ezt sikerült más dolgokkal ellensúlyozni. A szerbeknél, ha posztonként megnézzük, már most minden rendben van, ők készen vannak, mi viszont még tudunk sokat fejlődni. Ha most lejátszanánk a vb-t, lehet, hogy csak harmadikok lennénk, vagy negyedikek. Másfelől azt mondom, hogy mi még ennél sokkal jobbak tudunk lenni. Igenis, tudunk fejlődni, lehetünk még jobbak. Bízzunk benne, hogy már az EB-n ennél is jobban fogunk játszani, stabilabbak leszünk, amibe már az se fog beleférni, hogy kikapjunk egy csapattól három góllal, mint Barcelonában a szerbektől, hanem igenis a magyar válogatottat legfeljebb egy góllal lehessen legyőzni.

És azért ne feledjük, hogy most még volt egy olyan plusz, amit úgy fogalmazhatok, hogy "az újdonság varázsa". Közülünk nagyon sokan vágytak már erre a lehetőségre, van, aki azért, mert évek óta azért dolgozott, hogy egyáltalán bekerüljön a csapatba, van, aki azért, mert meghatározó szerepet akar már betölteni, van, aki azért, hogy a saját posztján játszhasson. Nem mondom, hogy ez a plusz jövőre teljesen eltűnik, de majd meglátjuk, hogy nem hiányzik-e majd az a lendület, amit most adott, mert a mostani győzelemben szerintem volt szerepe ennek a lelki tényezőnek. De mindenképpen az a lényeg, hogy fejlődnünk kell, nem szabad hátradőlnünk.

- Te is úgy látod, hogy ez a hazai EB, ami jövőre lesz, az olimpiával egyenértékű?

- A felelősség szempontjából, így a vb-győzelemmel együtt, mondhatom, hogy nem túlzás ez. Azt követő évben, hogy világbajnokok lettünk, egy hazai rendezésű EB mindenképpen nagy nyomás, felesleges is lenne tagadni, meg ez így is van. Nagyon fontos dolog, a közvélemény által és magunk által is várt, kiemelkedő esemény. Ebből a szempontból nyilván összehasonlítható az olimpiával. Ebben a csapatban sok világbajnok van, kevesebb, de még mindig szép számú olimpiai bajnok, viszont Európa-bajnok meg egy sincsen. Mondom ezt úgy, hogy szerintem ugyanúgy kell menni tovább, ahogy most dolgoztunk, nem is feltétlenül helyezésben gondolkodva, hanem javítva azokat a dolgokat is, amiket egyébként már jól tudunk. Mert van mit. És vannak olyan dolgok, amiben kifejezetten sokat tudunk még javulni.

- Például?

- A vb első hetében sok minden nem ment jól. Tovább fejlődhetünk emberelőnyben, emberhátrányban, ez utóbbiban különösen sok a javulási lehetőség, annál is inkább, mert szerintem most nagyon sokat beletett Viktor. De ugyanúgy említhetném a blokkolást, vagy a labda nélküli kiállításokat, most ugye új szabályok lesznek -, fontos, hogy még kevesebb labda jusson el a kapu előterébe, ezekben mindenképpen sokat tudunk fejlődni egyénileg és csapatszinten is.

- Veled mi lesz?

- Megyek vissza Reccóba, ott valószínűleg csak a nemzetközi kupában szerepelek. De ha az volt a kérdésed lényege, hogy játszom-e a válogatottban, akkor igen, szeretnék játszani. Nem gondolkodom nagy ciklusokban, hanem lépésről lépésre, most a budapesti EB a következő cél.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!