FACEBOOK

Varga Dániel: "Bejárni az utat a csapattal"

Varga Dániel:
hozzászólás, 2013.08.22.

A magyar válogatott csapatkapitánya kalandos úton került ki Barcelonába, ahol világbajnok lett. Rajta kívül kevesen bíztak abban, hogy frissen műtött keze alkalmas lesz a játékra. A szövetségi kapitány vállalta a felelősséget, Dani pedig meghálálta ezt. Érzések, emlékek, jelek - vlv-interjú a Barcelonában történtekről.

Diapolo

- A vb előtti, sikeresen elvégzett műtéted után szemérmes csend vette körül az "ügyedet". Megmondom őszintén, valahogy úgy éreztem, rajtad kívül szinte senki nem tartja reálisnak a barcelonai szereplésedhez szükséges gyors gyógyulást. Te meg szinte szuggeráltad magadat és a közvéleményt azzal a bizonyos következetes, makacs "gyorsan-meggyógyulni-akarással". Most már elárulhatod, mennyire hitted, hogy ez így megtörténhet?

- Egyértelműen a kisebbség táborába tartoztam, de valóban bíztam abban, hogy rendben lesz az ujjam a vb-re, legalább annyira, hogy tudok majd játszani Barcelonában. Nem zavart különösebben, hogy a többség nem így látja, én egyszerűen bele sem gondoltam más verzióba, nem lamentáltam azon, hogy meg tud-e gyógyulni, hogy egy csonttörés normális esetben mennyi időkieséssel jár. Abszolút nem érdekeltek ezek a dolgok. Az én fejemben csak az volt: évek óta várok arra, hogy 2013-ban, a barcelonai világbajnokságon a csapat része lehessek. Ez az érzés hónapról hónapra erősödött bennem az elmúlt fél évben, ezért egyértelmű volt számomra, hogy ez most legfeljebb egy akadály, de nem lehet kizáró ok. Mindenki mondta, hogy „Sok sikert!”, meg „Összejöhet!”, sok ehhez hasonló biztatást kaptam, de igazából szerintem sem nagyon hittek ebben. Engem viszont ez nem érdekelt, csak a világbajnokság.

- Meg is tettél mindent, hogy tudj játszani, majd az egész történet kulcsemberétől, Benedek Tibortól megkaptad a bizalmat, mert ő ezek szerint hitt a gyógyulásban és a javadra döntött. Mi történt ezután? Kint sem panaszkodtál, de  hátráltatott-e, éreztél-e fájdalmat, akadályozott-e bármiben?

- Fájdalmat mindig éreztem, a fájdalom még most sem múlt el – még ha sokkal kisebb is, mint a vb alatt volt. De ennek nem volt jelentősége, különösen attól a pillanattól kezdve, hogy először meg tudtam fogni rendesen a labdát. Ez a kínai meccs előtti nap délutánján történt. Az első edzésre nem mentem le, mert az olaszokkal kellett osztozni a medencén, Tibi nem akarta, hogy lássák, nem megyek vízbe, mert még seb van a kezemen. Kértem viszont a srácokat, hogy hozzanak el nekem egy vízilabdát az edzésről, hogy én azt a szállodában, a szobában tudjam fogdosni. El is hozták és a kínai meccs előtti nap délutánján fogtam a labdát, kimentem vele egy középület falához, ahol elkezdtem passzolgatni magammal. Felejthetetlen volt az az érzés, amikor négy és fél hét után labdát tudtam fogni, és tudtam vele passzolni – tehát meg tudtam tenni az első lépést a vízilabdázás felé. Attól kezdve én eufóriában voltam, úgy éreztem, hogy megnyílnak a lehetőségek, és nem számított semmilyen fájdalom. Nyilván az eszemmel tudtam, hogy ez fáj, és hogy még nem olyan, mint volt, de ez egyáltalán nem érdekelt.



- Annyira sem kényszerültél ezzel foglalkozni, amennyire gátolt a csapatszervezésben? Mindenki látta a meccseket, iszonyat mennyiséget voltál vízben, szervezted a játékot, gólokat is lőttél. Teljesen ki tudtad zárni, egy pillanatra sem vetődött fel, hogy sérült a kezed?

- Nem tudtam teljesen kizárni. Tudtam, hogy vigyázni kell rá, hogy a vb igazán fontos részére, a második hétre jó legyen. Óriási bakinak, és még inkább elszalasztott lehetőségnek éreztem volna, ha az első fordulóban, a csoportmeccseken rásérülök. Emiatt vigyáztam rá a kínai meccsen, utána viszont már más volt, nem kellett annyira odafigyelni.

- Ugorjuk át a csoportmeccseket, nem hiszem, hogy túl sokat érdemes a szerb meccsel foglalkozni, nekem az volt a fordulópont, amikor a kazahok 4:2-es vezetésénél fordultatok a második negyedre. Azt a pillanatot, vagy azt a néhány másodpercet, amikor Tibi ott a parton beszélt, fel tudod idézni? Mi volt bennetek, érezted azt, hogy itt nagyon nagy baj van? Ott kívülről nézve nagyon tragikusnak tűnt a helyzet.

- Azt éreztem, hogy pontosan annyi volt az eredmény, amennyit érdemeltünk. Nem gondoltam, hogy ki tudnánk kapni, de éreztem, hogy ennél több kell. Azt is éreztem, hogy kicsit kóvályogtunk a vízben, a gólok meg, amiket kaptunk… Mindenkin láttam, hogy fel van tüzelve, és meg akarja mutatni, de mégis, ott az első negyedben bebizonyosodott, hogy ez kevés. Nekünk egyszerre kell lennünk intelligens vízilabdázóknak, és vadállatoknak. Az első negyed szünetében elhangzottak, illetve az utána lejátszott három negyed gyakorlata ébresztette fel szerintem bennünk az addig szunnyadó önazonosságot, hogy itt meccsről meccsre, negyedről negyedre, támadásról támadásra bele kell halni a vízbe. Nincs mire várni, nincs mire spórolni. Én ott ezt éreztem. És elkezdtük a második negyedben, majd onnan tizenöt negyeden keresztül tartott ez az érzés.

- Én is így láttam, hogy innentől kezdve nyertétek meg végül az egészet. De voltak még fontos fázisok. A görögök legyőzése okozott elégtételt, éreztetek bosszút, vagy kiéltétek azt a vágyat, hogy most már jó volt megmutatni nekik, mert nagyon kínos volt az előző két vereség?



- Nem tudok a többiek nevében nyilatkozni, mert én egyik görög vereségnél sem voltam a vízben – bár a Vodafone Kupán ott voltam a parton, s átéreztem a többiek csalódottságát. Azt éreztem, és emlékszem rá, hogy volt bosszúvágy vagy revansvágy mindenkiben – de ennél sokkal több volt a görög meccs. A görög meccs lehetőség volt, hogy átlépjük a küszöböt, hogy akkor ezt a négy évet most úgy kezdjük el, hogy a legjobb négy csapat közé tartozunk már az első nagy világversenyen, vagy öttől nyolcig vagyunk. És az útkeresés időszakában, amikor formálódik az önbizalom, amikor formálódik, hogy egyáltalán kik vagyunk mi, meg hogy jól csináljuk-e azt, amit csinálunk, azért ez nagyon fontos. Emellett a bosszúvágy plusz motiváció lehetett a görögök ellen, de azt is tudtuk, most már sokkal több kell és felelősségünk van abban, hogy erre a feladatra megtaláljuk a megoldást. A görögök ellen, úgy érzem, szinte tökéletesen végrehajtottuk – nem is azt, amit megbeszéltünk, hanem ahogy megbeszéltük. És ez egy fontos gondolat a vb második felére vonatkozóan! Ugyanis nem feltétlenül csináltuk meg pontosan azt meccsről meccsre, amiben megállapodtunk, de ez nem volt gond, ugyanis amit helyette csináltunk, arról mindannyian hittük, hogy működni fog és így is történt. Szigorúan nézve nem játszottunk jól egyszer sem. De amikor a hét ember, aki éppen vízben van, ugyanazt csinálja, és ugyanabban hisz, mint a többiek, másodlagossá válik, hogy mit is kell csinálni pontosan. Ha tudom, hogy bízhatok a másikban, mert ha hibázom, akkor ő kisegít, ha tudom, érzem, hogy a másik mit fog csinálni, akkor ez mindennél nagyobb erő. Leginkább ez jellemezte az utolsó három meccsünket. Nem a korábban megbeszélt taktikai megoldások tökéletes kivitelezése, hanem a bizalom egymás felé, hogy együtt megcsináljuk.



- Ahogy mentetek előre – ugyanez volt a horvát meccs is, amit magabiztosan nyertetek meg annak ellenére, hogy ők folyton feljöttek –, te személy szerint kezdted-e érezni, hogy hihetetlen mértékben visszatükröződik az ellenfelekből a ti játékotok tisztelete? Nőtt-e a respekt, ott folyamatosan a meccsek alatt? Mit éreztél?

- Először is, ha a görög meccs előtt száz százalékig biztos voltam benne, hogy megnyerjük azt a mérkőzést, akkor a horvát meccs előtt kétszáz százalékig voltam benne biztos. És ez nem nagyképűség, hanem éreztem azt a korábban bennünk szunnyadó erőt, ami addigra már felszínre tört, éppen a görög meccsen. Éreztem azt, hogy ezzel a horvátok nem tudnak mit kezdeni. Pontosan tudtam, hogy ők mire képesek, s hogy mit fognak játszani. Azt is tudtam, hogy miben hisznek, s hogy ők most nem értik, hogyan vertük meg a görögöket így – és nem is azt, hogy 9:3-ra, hanem ahogy. Ha Szivós Marcit megkérdezed, ő tanúsíthatja, hogy abszolút biztos voltam a győzelmünkben, szerintem nem is ment száztíz-százhúsz fölé a pulzusom a meccs alatt egyszer sem. Ennek ellenére persze kikaphattunk volna, mert olyan a vízilabda, hogy ha az utolsó gól nem jön össze, és ők lőnek egyet, s lefújják éppen a meccset, akkor ők nyernek. De azt éreztem, hogy ez tízből egyszer következhet be, mert tudtam, hogy ők mire képesek, és akkor már tudtam azt is, hogy mi mire vagyunk képesek.

- Ez nyilván kezdett láthatóvá válni a hétköznapi viselkedésetekben: én senkiben nem éreztem soha szorongást.

- Igen, ez így még nem is fogalmazódott meg bennem, hogy talán ez lehetett félelmetes bennünk, hogy látszott rajtunk: semmitől és senkitől sem félünk.



- Hogy élted meg a döntőt, hogy készültél rá? Volt-e valami babonád, volt-e valami apróság, ami előtte történt és esetleg utólag vált érdekessé?

- A korábbi kazah-görög-horvát meccsek előtt, ahogy mondtam az előbb, pontosan tudtam, hogy mire számíthatok az ellenféltől. A Montenegróval vívott döntőt illetően fél nappal korábban jelent meg előttem, hogy milyen lehet ennek a meccsnek a forgatókönyve. Elkértem Dabrowski Norbitól a Montenegró-Olaszország elődöntőt, és megnéztem az első három negyedet. Akkor nyugodtam meg, látva, hogy a döntőben megint egy olyan csapattal játszunk, amelyet meg tudunk verni – és meg is fogunk verni. Utólagos magabiztosságnak tűnik, de tényleg arról beszélek, amit éreztem. És annak ellenére fogott el ez az érzés, hogy az első három negyed után a montenegróiak öt vagy hat góllal vezettek az olaszok ellen – tehát nagyon jól játszottak. De láttam rajtuk, hogy ennél mi még erősebbek leszünk másnap.

- A döntő közvetlen "előélete", amikor gyülekeztetek, amikor vártátok a bemutatást, ott volt valami érdekesség?

- Átlagos volt a bemelegítés, egy "átlagos vb-döntő" előtti bemelegítés volt – nagyon koncentrált, kicsit feszült, biztattuk egymást. De mégis... Vannak momentumok meccs előtt, amik olyan jelféleségek, utólag úgy érzi az ember, hogy azok már eldöntötték, ki lesz a győztes, és ki lesz a vesztes. És érdekes, hogy többen is láttuk ezt a meccs előtt, csak nem beszéltünk róla, legfeljebb később, aznap éjszaka vagy másnap. Az egyik montenegrói játékos – amikor még üres volt a bemelegítő-medence, és kósza labdák voltak a parton – elkezdte a labdákat rárúgni az üres kapura. Egy olyan játékos volt, akiről tudtuk, hogy várhatóan nem sokat fog játszani. Én ezt láttam – meg mint később kiderült, több csapattáram is –, és azt gondoltam, hogy aki odamegy a vb-döntő előtt, és azzal foglalkozik, hogy ő most mekkora gólt lő az üres kapura, az nem nyerhet, az nem fogja megérdemelni.

- Ezt később megbeszéltétek, hogy más is így érezte?

- Igen, Dumi felhozta ezt a témát, és ugyanerre gondoltam én is ekkor, amire ő. De voltak már ilyen momentumok pályafutásom során, több is – elég sok beigazolódott.

- Amikor lefújták, és elkezdtetek ünnepelni, mit éreztél? Mekkora elégtétel volt, és mi volt a gratulációknál?

- Arra emlékszem, hogy Szivós Marci volt a közelemben, és annyi erőm volt még, hogy üvöltsek vele és átöleljem tiszta erőből. De meg kell, hogy mondjam, a meccs lefárasztott, a legjobban nem is a játék, hanem amikor nagyon örültünk a másik góljának, és hál’ istennek, ebből azért volt jó sok, és én nagyon elfáradtam, amikor véget ért a mérkőzés. Arra volt erőm, és azt tartottam legfontosabbnak, hogy először is megkeressem a feleségemet a lelátón, minden csapattársamnak, és a stáb összes tagjának tudjak gratulálni, és meg tudjam köszönni. Erre emlékszem.



- Aztán utána, ahogy telt az idő, jött az eredményhirdetés, jöttek a hülyéskedések, szép lassan, gondolom, leülepedett, és kitisztult a dolog, hogy ez itt egy világbajnoki cím.

- Érdekes, hogy van ez, mert az mondják, hogy kell egy kis idő, amíg leesik, hogy mi történt. Úgy gondoltam, hogy majd úgy hullámokban rám tör, és egyre inkább leesik, majd ha hazaérünk, meg ha majd meccset nézek – de nem esett le. Azokat a magasztos jelzőket, amiket most lehetne használnom, nem tudom elővenni, mert a jó érzésen kívül nem kapott még el olyan dolog, ami úgy magával ragadna, vagy azt mondanám, hogy eufória. Úgy érzem én már megnyertem a saját vb-met, amikor kijutottam Barcelonába és ott játszhattam a csapatban. A végén nekem már fontosabb volt, annak örültem leginkább, hogy ez a csapat nyert, és hogy más örömét látom.

- Ez tényleg szokatlan.

- Ennek is megvan az oka. Nekem ez a nyár három dologról szólt. Világbajnokságot nyerni, leküzdeni a sérülésemet, és „bejárni az utat a csapattal”.

Azt hiszem az első „feladat” nem szorul különösebb magyarázatra.

Ami a sérülés leküzdését illeti, az már egy hosszabb történet. Az egész sportpályafutásomat végigkísérték sérülések. Volt, hogy „jobban belefért”, mert éppen szezon elején voltunk, de olyan is, hogy amiatt nem lehettem benne az olimpiára készülő keretben, 2004-ben. Azt már többször is elmondtam, hogy a Barcelonától Rióig tartó időszak pályafutásom legfontosabb része. Ez az életkoromból is adódik, de szakmailag is most ér a legtöbb impulzus, és most van a legtöbb fejlődési lehetőségem. Ez köszönhető annak, hogy Rijekában és a válogatottban is a legjobb szakemberekkel dolgozhatok együtt, és nagyszerű játékosokkal edzhetek, meccselhetek. Az elmúlt négy év „meg nem élt élményei” olyan elhatározásokhoz vezettek, amelyek alapján tisztán látom a lehetőségeimet, és a korlátaimat egyaránt. Például látom, hogy még három évig biztosan tudok válogatott szinten kimagaslót nyújtani. Nem akarok háromszoros olimpiai bajnok lenni, de kétszeres igen! És azt is tudom, érzem, hogy erre minden esély megvan a jelenlegi felállásban. Azt persze nem tudtam, hogy világbajnokok leszünk már idén, de azt igen, hogy tartozni akarok ehhez a csapathoz, ehhez az időszakhoz. Ezért is sikerült meggyógyulnom. És itt meg kell, jegyezzem, hogy nagy hálával tartozom Dr. Tóth Ferencnek, aki már az első találkozásunkkor éreztette velem, hogy meggyógyulok. Ő is operált egyébként, Tóni bácsi asszisztálásával, egy elég testre szabott megoldást alkalmazva. De ugyanilyen fontos volt az is, hogy óriási segítséget kaptam a Baromedicaltól, és a Sensolite-tól is a gyorsabb gyógyulás érdekében. Az oxigénterápia, és a fényterápia nélkül nem tudtam volna játszani Barcelonában.

A harmadik tényező pedig, hogy „bejárni az utat a csapattal”. Egy új korszak kezdődött idén januárban, új edzővel, új stábbal, és jó néhány új játékossal is. Ahogy ez az egész összeállt, lehetett érezni, hogy a minőségi munka és a motiváció olyan fejlődést eredményezhet, amivel el lehet jutni majd a csúcsra. Ennek van egy „fejlődési íve”, aminek a meredeksége több összetevőn múlik. Úgy gondolom, hogy a kemény fizikai munka mellett ez egy nagyon komoly szellemi, és lelki kihívás is.  Nem kérdés persze, hogy milyen sokat kellett/kell edzeni, hogy jó erőben legyünk, robbanékonyak legyünk, és bírjuk az utolsó másodpercig a mérkőzéseket. E mellett pedig a védekezésben, támadásban, hátrányban, előnyben alkalmazott sok új taktikai elem jelentett kihívást. És Tibi még véletlenül sem ugyanolyat kért tőlünk, mint amit a klubban mindenki megszokott. Egy egészen más szemléletet, egészen más megvalósításban. Ide tartozik az is, hogy elkezdtünk foglalkozni az ellenfél elemzésével olyan szinten, hogy szinte minden mozdulatukat, minden figurájukat megismertük. Ebben Dabrowski Norbitól rengeteg segítséget kaptunk, aki annyit videózott a nyáron, hogy biztosan nagyon sokat álmodott vízilabdával. A lelki tényezőkhöz tartozik megtanulni kezelni a sikert és a kudarcot egyaránt, megtalálni a közös motivációt. Vagy például megtanulni kommunikálni a másikkal, vagy őszintén beszélni a saját érzéseinkről az egész csapat előtt. (Köszönet Imre Tóvári Zsuzsannának, a csapat pszichológusának!) Ezek olyan fontos tényezők, amelyek nélkül talán lehet nyerni, de az véletlenszerű, esetleges, szerintem. Én tényleg azt gondolom, hogy elkezdtünk építeni egy olyan erős közösséget, amely tudatosan fejlődik, és minden esélye megvan arra, hogy kiteljesedjen.

És azt még mindenképpen hozzáteszem, hogy még ez sem garancia a sikerre, a végső győzelemre, mert sok nagyon jó csapat van rajtunk kívül. A kiteljesedés „csak a maximum”, amit tehetünk, és remélhetjük, hogy győzelmet eredményez majd.



- És hol jártok most ezen az úton?

- Jól haladunk, de a világbajnokság megnyerése ellenére azt kell, hogy mondjam, még sokat kell fejlődnünk. Ahogy korábban említettem, igazán jól egyszer sem játszottunk Barcelonában. De nem is játszhattunk, hiszen hét hónap közös munka van a csapatban. Azért, ha azt nézzük, hogy mennyi mindenben lehet még fejlődni, akkor az bizakodásra adhat okot a jövőre nézve.

- Szép volt Dani, köszönöm szépen a beszélgetést!

(Lejegyezte: Ötvös Csilla)