FACEBOOK

Gergely István: Minden a helyén van!

Gergely István: Minden a helyén van!
hozzászólás, 2013.08.08.

A kapusaink Barcelonában felnőttek a feladathoz, Nagy Viktor pedig a világ legjobbja lett. Gergely Istvánnal azt a folyamatot részleteztük, amely ide vezetett. A kapusedző személyes vallomása a felkészülésről és a barcelonai két hétről.

Diapolo

GERGELY ISTVÁN KAPUSEDZŐ ÉS CSAPATVEZETŐ A VLV-NEK:

- Hol is kezdjem... Nem tudok csak a világbajnokságról beszélni, mert azt megelőzte egy komoly felkészülés, s most nem arról beszélhetünk, hogy évek óta együtt volt egy csapat és végre jött az eredmény. Összességében nyolc hónapja edz az új válogatott, ez alatt rengeteg játékos megfordult a keretben, több kapus is, majd három hónap idő jutott a vb-felkészülésre. Az én szempontomból az induláskor az volt a legfontosabb kérdés, hogy miként fogadnak majd el a játékosok csapatvezetőnek és kapusedzőnek. Sokukkal együtt játszottam a válogatottban, vagy klubcsapatban, de a másik véglet is izgalmas volt: akadt akit nem ismertem, egy éve még azt sem tudtam, hogy a világon van, ő Bedő Krisztián. Aztán az első nap tisztázódott minden, elfogadtak, éreztem a bizalmat. Amit mondtam, azt akkor és úgy csinálták meg, ahogy kértem, akár csapatvezetőként, akár kapusedzőként szabtam meg feladatot. A kapusoknak kérdésük sem volt, elhitték rögtön, hogy ha valamit kérek tőlük, akkor az azért van, mert a javukat szolgálja. Nekem pedig hatalmas löketet adott, hogy így elfogadtak, hittek bennem.

Egyébként csapatvezetőként az a dolgom, hogy semmit ne érzékeljen senki a munka körüli technikai jellegű problémákból, csak az edzésre és a játékra koncentrálhassanak.


Nem lett nagy sem a zakó, sem a mellény

- Ez érdekes kettősség, de azért a vb-győzelemben látványos szereped a kapusok felkészítése terén volt...

- Büszke vagyok Viktorra is és Attilára is, mindketten nagyon jól teljesítettek, amikor rajtuk volt a teher, hogy védjék a válogatott kapuját. A világbajnoki aranyérem a kapusok szempontjából is azt igazolja, hogy nagyon-nagyon sikeres volt a felkészülés.

- Milyen elemei voltak ennek a munkának, kérek néhány részletet, ami jellemző a kapusposztra.

- A feladat rendkívül összetett és talán azzal kell kezdenem, hogy a keretben szerepelt mindhárom kapus (tehát Lévai Marci is) rendkívül jó alany. Minden adottságuk megvan ahhoz, hogy jó kapusok legyenek. Az én célom kezdettől az volt, hogy elérjem: stabilan hozzanak egy bizonyos jó szintet. Az első feladat az állóképesség megszerzése volt. Viktoréknak azt mondtam a felkészülés elején: azt szeretném, hogy ha megkérdezem tőlük a világbajnokság utolsó mérkőzése után a döntőben védő kapust, tudna-e még egy mérkőzést védeni, akkor mindkettőjüknek az legyen a válasza, hogy igen. És meg is kérdeztem a Montenegró elleni meccs után Viktort, aki azt mondta, hogy igen, tudna még egy mérkőzést védeni. Ez volt a minimális követelmény, amit annak idején felállítottam. Kiindulópontként kezeltem, hogy az egész vb során jó legyen az állóképességük. Egy világbajnokság nagyon hosszú, másnaponta van mérkőzés, és a mezőnyjátékosok mérkőzésről mérkőzésre egyre jobban fáradnak. Ők birkóznak, úsznak, lőnek, védekeznek, amiben egy idő után elfogy az erejük. Erre alapoztam az elképzelésemet, hiszen egy kapus sokkal könnyebben hárít, ha a vele szemben álló játékosok fáradtak. Ilyenkor már nem olyan pontosak, már nem olyan erősen lőnek, már nem olyan technikásak. Ekkor jönnek a "rutinlövések", a megszokott, leggyakrabban végzett mozdulatok, ezek pedig videófelvételek alapján kielemezhetők. Erre építettem, ezért nagyon fontos, hogy a kapus végig bírja. Vegyünk egy példát. Amikor edzésen sorozatlövések vannak, az első három lövést mindenki be tudja lőni öt-hat méterről. De amikor már tízet kell lőni, akkor a nyolcadik-tizedik lövésnél már elég szépen lehet hárítani, hiszen addigra már jól elfáradnak. Tehát azt mondtam a kapusainknak, hogy nekik jobban kell bírni erővel, mint a mezőnyjátékosoknak, és akkor nagyon hatékony lesz a teljesítményük, ami pedig - ahogy közeledünk majd a torna vége felé - egyre nagyobb tartást fog adni az egész csapatnak.

Ez volt az első. A második pedig az, hogy sokkal jobban használják a testüket. Úgy helyezkedjenek a kapuban, hogy ne csak a tenyerükkel tudjanak védeni, hanem, ha kell, akár a könyökükkel is. Rengeteget foglalkoztunk azzal, hogy miként forduljanak szembe a labdával, hogyan tudják úgy zárni a szögeket, hogy érezzék maguk mögött a kaput, és annak szinte egész felületét védjék, ne csak a test közvetlen közelébe érkező lövéseket. Rendkívül fontos volt annak elsajátítása, hogy a fejük mindig tiszta maradjon, ha mi támadunk, akkor ezt az időt hogyan használják fel arra, hogy pihenjenek, és hogyan koncentráljanak ismét nagyon erősen, ha jön az új támadás a kapunk felé. Apróságok, de például megkérdeztem tőlük, hogy hány lövést védenek egy "egykapu" során az edzésen. Ez a szám mintegy 150-200 lehet. És ehhez képest egy mérkőzésen nagyon ritkán van több 25 lövésnél. Elmondtam nekik, hogy ezt a 25 lövést, ha edzésen védenék, különböző helyekről, ahogy a meccsen is kapják - legalább 50 százalékos sikerességgel tudnák hárítani, ez teljesen biztos. De mivel mérkőzés van, izgulnak, blokk mozog előttük, annak működésére számítanak, túlmisztifikálják picit az egész feladatot és a lövések gyakran könnyebben bemennek, mintha edzésről lenne szó. Tehát egy óra alatt 25 lövés jön kapura, ha ennek felét megfogják, az már egy jó alap. Ahogy ez tudatosult bennük, máris egy kis könnyebbséget éreztek. Tehát ilyen apróságokkal kezdtük. Meg természetesen a technikával: hogyan álljanak a vízben, hogyan tartsák a lábukat, miként helyezkedjenek, amikor közelről vagy távolról lőnek, hogyan rakják be a rövid sarokba a könyöküket, sok-sok-sok minden volt, amin szépen lassan végigmentünk. Igazából ez mind bennük volt, de sokszor előfordult, hogy egy adott helyzetben éppen nem tudták, mit csináljanak. A cél annak elérése volt, hogy mindig a lehető legjobb megoldást válasszák, rutinszerűen  tudják, hogy mikor mit alkalmazzanak. Viktornál is többször előfordult, hogy nem a könyökével zárta a rövid sarkot, hanem megpróbált tenyérrel föntről lefelé menni. A végén már szépen könyökkel is védett.



A következő nagyon fontos dolog az, hogy mindkét kapus védi a büntetőket. Felhívom a figyelmet, hogy a magyar válogatott a görögországi torna óta nem kapott gólt ötméteresből! Nagyon nagy köszönet jár Dabrowski Norbinak, aki rengeteget videózott. Úgy állítottuk össze a büntetőlövések anyagát, hogy Norbi videózásából kiindulva megbeszéltük és rögzítettük magunknak, hogy egy adott játékos hova szokta lőni. Ennek során még azt is figyelembe vettük, hogy az a játékos mennyit játszott az adott meccsen, hányadik negyed van, miket lőtt addig. Ezek alapján mondtuk el a kapusoknak, hogy merre ugorjanak - szerintünk. De mi csak ezt az információt adtuk meg, a valószínűséget jeleztük, védeni nekik kellett...

- Ezt hogy kiabáltátok be? Úgy, hogy mondjuk "Bal lapos!"?

- Igen, mondjuk, hogy bal lapos, és a másik kezedet húzd a fej fölé, vagy a másik kezedet ne húzd a fej fölé, hanem hagyd bent középen magasan, a bal laposra menjél, ne jobb laposra, bemondtuk nekik, de ők döntötték el, hogy az a lapos mennyire lapos, hogy a másik kezükkel mit tesznek, meg hogy mikor indulnak el. Rengeteget gyakoroltuk a lapos lövéseket is, mert ez nagyon fontos, sok játékos lő laposat. Teniszlabdáztunk, gyorsítottunk, gumiköteleztünk, ólomöveztünk, medicinlabdáztunk, jobbal-ballal passzoltattam őket, ügyességi játékokat csináltunk, és rengeteg mentális foglalkozás is volt. Mindezek eredményeképpen lehet nagyon jónak minősíteni a két kapus munkáját. Attila csak egy meccsen védett, de az az ausztrálok elleni 9:9-es döntetlen volt. Ziccereket hárított és büntetőt védett, ami nagyon kellett ahhoz, hogy megőrizzük a csoportban a második helyet. Erre nagy szükség volt ahhoz, hogy világbajnok legyen a csapat.



- Korábban volt egy olyan követelmény, hogy a kapus legyen hangos, folyamatosan irányítsa a többieket. Ezzel hogy álltok?

- Igazából ez csak másodlagos dolog, sőt kicsit óvatosan is kell bánni ezzel a feladattal. A kapus akkor irányít, amikor biztonságban érzi magát, tudja magáról, hogy jó formában van, amikor érzi, hogy akkor is képes védeni, ha közben beszél. Vannak kapusok, akiket ez a beszélős stílus, az irányítás vissza szokott vetni. Ugyanis ilyenkor az ember néha hajlamos elfelejtkezni arról, hogy neki elsősorban védenie kell. Ha már "bevédte magát" jól megy neki a dolog, beszélhet, mert már a saját feladatát is el tudja látni, ha közben irányít, segíti a védekezést.

Egyébként ebből a szempontból is nagy fejlődés figyelhető meg. Viktort nagyon kevesen látták eddig úgy jól védeni, hogy mondjuk az első negyedben nem fogott meg semmit, mint most a horvátok ellen, de utána felállt, és mindent kivédett. Ő ilyenkor meg szokott törni, gyakorlatilag "vége van", de most felállt, ment tovább, és védett, nem is akárhogy. A szerbek és a kínaiak ellen is jól mozgott, de ott azért még döcögött, nem érezte úgy a pályát, meg a világbajnokság hangulatát. Egy vb-t egyébként sem lehet egyedül végigvédeni, túl hosszú ahhoz, ezért kell egy második kapus, aki meg tudja ugyanazt csinálni, mint az első. Biztos voltam abban, hogy mind a ketten teljesíteni tudják a feladatukat.



- Viktor és közted azért furcsa lehet a viszony. Nyilván elfogadja, hogy az edzője vagy, de magánemberként nem maradt benne tüske?

- Na látod, ezért örülök mérhetetlenül annak, hogy hozzá tudtam segíteni őt ahhoz, hogy a világ legjobb kapusa legyen. Peking előtt az utolsó pillanatban kerültem be a helyére, nyilvánvaló hogy nem tartoztam sem az ő, sem a szurkolótábora kedvencei közé. De ha most megállunk egy pillanatra, azt látjuk, hogy én soha nem voltam a világ legjobb kapusa, ő pedig az lett. Természetesen én is vágytam erre, de nagyon örülök, hogy őt hozzá tudtam segíteni a munkámmal ehhez a címhez. Ez önmagában egy világbajnoki győzelemmel ér fel a számomra.

Ha tehát a saját munkámat kell értékelni, azt tudom mondani: a feladatom az volt, hogy a két kapus a felkészítés eredményeként hasznára váljon a csapatnak, ennél azonban többet sikerült elérni, egyikük a világ legjobb kapusa lett. És pont én segítettem neki, aki kiszorította őt Peking előtt az olimpiáról. Kettőnk közös munkájaként értékelem ezt a sikert és nagyon büszke vagyok rá.





- Volt köztetek utána erről beszélgetés?

- Nagyon rendes volt Viktor, egyetlen pillanatra sem felejtette el azt, hogy mennyit dolgoztunk, és hogy hogyan jutottunk el idáig. Ezúton is nagyon-nagyon köszönöm neki azt a munkát, amit elvégzett, hittel és becsülettel. Mert így történt. Ő is megköszönte, én is neki, hogy bízott bennem, mert ha nem bízik, én bármit mondhatok. Rengeteg új feladatot csináltunk ahhoz képest, amit eddig kellett a kapusoknak, az elején még feleslegesnek is tűnt, de most mégiscsak az bizonyosodott be, hogy ezek mind segítettek. Közös munka volt, de az érdem mindenképpen Viktoré. 

- Mielőtt megköszönöm a beszélgetést, felteszem a vlv-interjúk szokásos záró kérdését. Van-e bármi, amit nem kérdeztem meg, de el szeretnél mondani?

- Sok minden lenne, nagyon-nagyon sok minden lenne. Rengeteg olyan információt hallok, hogy olyan emberek gratulálnak most, magukénak érezve a sikert (ami természetesen érthető), akik annak idején, amikor elkezdtük a munkát, még meglehetősen pesszimisták voltak, sőt, igyekeztek tenni is annak érdekében, hogy ez a csapat, ez a stáb más összetételű legyen. Az ember ilyenkor csak mosolyog, mást nem is nagyon tehet. Fájni is csak azért fáj néha, mert nem kizárólag a sportágon kívüli, ismeretlen emberek teszik, hanem olyanok is, akik hozzánk jóval közelebb állnak. Ennek a csapatnak a sikere óriási mértékben segíti az egész magyar vízilabdasportot, edző, játékos, bíró boldogulását, mindenkiét és valamennyi szinten. Ezt kellene megérteni. Azt, hogy jó, ha van egy magyar világbajnok csapat, mindegy, hogy azt az eredményt kik érik el.

És még valamit!

Nagyon-nagyon jó érzés volt azt látni és átélni, amit a vlv videóján egyébként mindenki megtekinthet, ahogy elbúcsúztunk egymástól Ferihegyen, mielőtt kiléptünk volna a szeretteinkhez. A jövőre nézve is nagyon nagy pozitívumnak tartom, hogy ahogy ránéztem a játékosokra, láttam rajtuk, sajnálják, hogy ennek most vége van, de már most várják a következő találkozást. Rendkívül fontos, hogy a válogatott tagjai így búcsúzzanak el egymástól, játékosok és stábtagok. Ez az alapja mindennek, erről szólt a barcelonai két hét, a csapatunk kialakítása: a hitről és a szeretetről. Tudjuk, hogy nehéz, hogy hosszú, de élvezzük csinálni, mert nagyon nagy élmény és minden a helyén van.

- Gratulálok, Pista!

(Lejegyezte: Di Giovanni Szandra)