FACEBOOK

Molnár Tamás – a múlt, a jelen és a jövő embere

Molnár Tamás – a múlt, a jelen és a jövő embere
hozzászólás, 2011.12.23.

Esetleges londoni szerepvállalásáról, a Szeged sikereinek titkáról, játékvezetői elképzeléseiről kérdeztük az egyelőre játékosként sokadik virágzását élő Molnár Tamást. Karácsony előtti beszélgetés a háromszoros olimpiai bajnokkal.

Diapolo

- Emlékszem, két és fél évvel ezelőtt, a római vb-n már nézőként mondtad, hogy jó döntés volt a válogatottól való visszavonulás, mert ahogy látod, leszedik a centerek fejét, ez már nem neked való. Azóta csak annyi történt, hogy bajnokesélyes és a Bajnokok Ligájában a legjobb 8 közé jutásra esélyes csapat tagja vagy - centerként. Ez nem nevezhető levezetésnek, gyakorlatilag teljesen kompatibilis a játékod egy olyan középcsatáréval, akit Dénes meghív a keretbe. Végül is miért vonultál vissza a válogatottságtól? És azóta nem értékelted át a Peking utáni döntést?

- Egyáltalán nem értékeltem át, most is tartom az eredeti álláspontomat. Tizenkét nagyon szép évet töltöttem el a válogatottban, annak minden örömét és bánatát átélve. Úgy gondolom, hogy mindent megnyertem, a legtöbb dolgot nem is egyszer, tehát abszolút elégedett lehetek a pályafutásommal. Hoztam egy döntést, amit – úgy éreztem - meg kellett hoznom akkor, és a mai napig hiszem, hogy jó döntés volt. Nyilván, amikor látom a csapatot, a válogatottat játszani, vannak dolgok, amik hiányoznak, de azt hiszem, ez így természetes. Mégis, amikor felpakolok minden ellene és mellette szóló érvet a „mérleg serpenyőjére”, akkor még mindig a korábbi voksom felé billen a mérleg nyelve.

- De tulajdonképpen mi az oka ennek? A túl sok időbeli elfoglaltság, a fizikai terhelés, a megváltozott körülményeid, hogy most már gyerekek vannak?

- Elsősorban: 12 évet töltöttem a felnőtt válogatottban, meg előtte 4 évet az utánpótlás válogatottban, tehát ez 16 év. Most már hatévesek a gyermekeim, eddigi életük felében nyaranta nélkülözniük kellett. Úgy gondolom, hogy három olimpiai győzelem és 12 év válogatottság után valamit vissza kell adnom nekik és a feleségemnek. Az elmúlt két nyarat már Máltán, együtt töltöttük, a máltai bajnokságban játszottam, ami nagyon nagy élmény volt a családnak és nekem is. Jó volt látni, hogy egy olyan országban, ahol messze nem üti meg azt a szintet a vízilabda, mint nálunk, mégis ugyanúgy szeretik, mint Magyarországon. Óriási dolog volt ott pólózni, élményeket szerezni, barátokkal megismerkedni. Gyakorlatilag mindkét alkalom egy nyaralás volt a család számára, ami közben játszogatni is kellett egy kicsit. Persze azt a munkát és játékintenzitást nem lehet a magyar válogatottéhoz, de még egy magyar OB 1-es csapatéhoz sem hasonlítani. Nekem ez igazi feltöltődés volt, nem vagyok már húszéves és ha az OB 1-es bajnokság után, illetve mellett még a válogatottban is játszanék, akkor elképzelhető, hogy az már túlzott megterhelést, akkora igénybevételt jelentene, hogy nem tudnám vállalni.

- Sérülésekkel egyébként hogy állsz?

- Ha csupán az elmúlt évek eseményeit vesszük sorra a tekintetben, hogy ki mindenki sérült meg: Nagy Viktor, Kis Gábor, Varga Dani, előtte Kiss Gergő, Steinmetz Barna – le kell kopognom, soha nem volt olyan sérülésem, amit a szervezetem elhasználódása okozott volna, tehát az, hogy nagyon régóta játszom. Előfordult, hogy eltört az ujjam, felrepedt a szemem, de ezek meccsen történtek. Nyilván vannak apróbb „nyavalyák” és ritka az olyan reggel, amikor nem kell a térdemhez, a vállamhoz vagy a derekamhoz nyúlnom, de ezek még nem igényelnek semmiféle beavatkozást.

- Más szemmel nézed a válogatottat azóta, hogy kiléptél (a dologból)?

- Természetesen  más szemmel nézem, de tudom és átérzem, hogy ez milyen belülről. Ugyanaz az edző, ugyanúgy néz ki minden, mint amikor én ott játszottam, de tudomásul kell venni, hogy ez már egy másik csapat. Hiába van ott még Peti, Gergő, Szecska, ez egy új gárda. És valóban, talán ott lehetnék még, de nincs kedvem versenyezni senkivel, különösen olyan fiatalokkal, mint például Pufi, aki életkorát tekintve biztosan ezerszer jobban bírja. Ő , Ádám és Kis Gábor is nagyon jó játékosok. Elképzelhető tehát, hogy lenne még köztük helyem, de nincs már bennem az a motiváció, mint ami például Hárai Balázsban. Csak azért, hogy ott játsszam és ezzel elvegyem - akár egyetlen egy válogatott meccs erejéig is - mástól a lehetőséget, akinek már az is óriási dolog lenne, ha egyszer játszhatna a magyar válogatottban - ez nem lenne tisztességes a részemről.

- Néhány napja a Délmagyarország olvasóinak kérdéseire válaszoltál, s ebből tudtam meg egy hírértékű információt, nevezetesen, hogy Dénessel volt egy megállapodásod, amennyiben jövő tavasszal nincsen két „rendes center”, számíthat rád…

- Én ezt a pekingi olimpia lefújása után két órával mondtam Dénesnek, viccelve… Komolyra fordítva a szót, nyilván akkor nem tudhattam, hogy játszom-e még egyáltalán négy év múlva, és ha igen, milyen formában leszek, s elegendő-e a magyar válogatottsághoz az a szint, amit 2012-ben tudok nyújtani. Most úgy gondolom, igen, elegendő lehetne, de ez valóban kizárólag akkor jöhet szóba, ha valamilyen oknál fogva nincs két hadra fogható ember és Dénes úgy gondolja, hogy velem lennénk igazán jók. Igen, ez esetben megyek.

- Egyébként ott leszel Londonban?

- Mindenféleképpen szeretnék ott lenni, ha nem is az egész tornán, de a végén feltétlenül.


(T. Balogh László felvételei)


- Hogy értékeled a mostani válogatottat, összeállt már szerinted annyira, hogy tényleg azt mondhassuk: az aranyérem egyik esélyeseként megyünk?

- Ha megnézzük a csapat elmúlt hároméves fejlődését, akkor mindenképp. Nem arról beszélünk, hogy négybe kell jutni, nagyon szép sikerek előtt áll a csapat és ez Sanghajban látszott leginkább. Voltak ugyan meccsek, amikor nüanszokon múlt a dolog, mint például az amerikaiak elleni mérkőzés, de egy világbajnokság elődöntőjében a szerbek ellen végig 3-4 góllal vezetni… Bár ott sajnos kikaptak, jól látszott: csupán ennyin múlhat adott esetben az aranyérem, ennyi lehet az első és a negyedik hely közötti különbség. A meccseket látva azt mondom, bármelyik csapattal esélyesként veszik fel a harcot. És ehhez a társasághoz még hozzájön Kásás Tomi, aki bizonyára, nagyon nehéz döntést hozott meg azzal, hogy visszatért, de ha e mellett tette le a voksát, biztos vagyok benne, hogy óriási energiával és motivációval végzi majd a dolgát és kétség sem fér hozzá, hogy a csapat előnyére válik majd a jelenléte. Véleményem szerint igazán ütőképes csapat utazik Londonba, aminek nagyon örülök.

- Meglepett téged Kása döntése vagy számítottál rá?

- Tavaly, amikor Zoli bácsi (Kásás Zoltán - a szerk.) még Szegeden edzősködött, tőle hallottunk egyet, s mást Kása döntési lehetőségeiről. Számítottam rá , hogy visszatér és annak, hogy az olimpiára visszatérjen, csak úgy van értelme, ha már az EB-n is szerepel.


- Beszéljünk a Szegedről. Nagyon sokan feltették a kérdést, hogy a mostani fegyelmezett és eredményes játék az előző edző munkájának beteljesülését jelenti, vagy az új vezető változtatott annyit, amennyit éppen kellett? Te ott voltál mindkét időszakban, hogy látod minek köszönhetők a mostani sikerek?

- Szerintem azoknak, akik a Szeged Beton környékén vannak, egyáltalán nem meglepő, hogy ez a csapat most ilyen teljesítmény nyújt, ilyen eredményekre képes. A bajnokság előtt, amikor még egy meccset sem játszottunk, kitűztük magunk elé a célt, azaz hogy ezzel a csapattal szemben a bajnoki döntő az elvárás. Zoli bácsi három és fél évig volt itt edző, ő kétségkívül mindenki által elismert szakember. A Szeged volt már harmadik az azt megelőző években kétszer is, és ha jobban megnézzük, a tavalyi és a tavalyelőtti bronzérem között nagy különbség volt, tavaly már csak egy meccsen múlott, hogy nem játszottunk bajnoki döntőt. De valami még hiányzott. A Honvéddal döntetlent játszottunk a rájátszásban hatgólos előnyről, a Vasassal döntetlent játszottunk Szegeden négygólos előnyről. A csapat már akkor is megmutatta, hogy óriási potenciál van benne, de valahogy valami még hiányzott. Körtvélyessy Péter - aki Zoli bácsi szakértelmét mindvégig elismerte és baráti kapcsolatban állt vele - sajnos már nem lehet részese a mostani mindennapjainknak. Ő még abban a nehéz helyzetben is, amilyen egészségi állapotban volt tavasszal, a csapat érdekeit szem előtt tartva meg tudta hozni az edzőváltásra vonatkozó döntést, amire nagyon kevés ember lett volna képes. Meglépte azt, amire a csapatnak szüksége volt. Vincze Balázs pedig hozta az ő motiváltságával azt a fiatalos lendületet, amit egy fiatal, ambiciózus edző tud nyújtani. Úgy érzem továbbá, hogy akik a tavalyi szezon után jöttek, jelentősen jobbak posztjukon az elődeiknél. Tehát az igazolások is nagyon jól sikerültek és Balázs is hozzá tudott tenni annyit, amennyi ezekhez a sikerekhez kell.

- Megvolt az áttörés, kritikus pillanatokban a javatokra tudtok eldönteni mérkőzéseket. De van-e még tartalék a csapatban, látsz-e továbblépési, fejlődési lehetőséget?

- Nagy fejlődésnek kell még végbemennie a csapatban. Ha megnézzük az őszi szezonunkat, a kupadöntő utáni meccseinken már nem tudtuk azt a teljesítményt nyújtani, amit kellett volna, elsősorban a védekezésre gondolok, elfáradt a csapat, már nem volt képes úgy koncentrálni, mint előtte. A Vasastól kétszer 12 gólt kaptunk a Bajnokok Ligájában, az Eger elleni 6:3-mal és a Partizán elleni 9:8-as eredménnyel szemben. Ez mindenféleképpen azt jelenti, hogy védekezésben nem sikerült úgy játszani, mint korábban. Nem azt mondom, hogy gyengültünk, de nem tudtunk olyan hatékonyak lenni. Azaz készségszintre kell fejlesztenünk azt, hogy ha a csapatnak nem is megy úgy a támadójáték, a védekezésünk olyan fix pontunk legyen, ami alapot adhat bármilyen körülmények között arra, hogy egy meccsből győztesen kerüljünk ki. Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy tudomásul kell vennünk egy nagyon fontos változást. Most már - akár a bajnokságról, akár a Bajnokok Ligájáról van szó - nem szállhatunk úgy vízbe, hogy „itt akár még nyerhetünk is”, hanem bizonyos meccseken, amikor esélyesek vagyunk, az esélyesség terhe alatt kell nyerni. Könnyű győzni egy esélytelenebb csapatnak, bemegy felelősség nélkül, hiszen ha kikap 3-4-5 góllal, akkor nem szólnak semmit, mert a másik jobb. De ha mégis nyer, az igazán szép eredmény. Feltétlenül meg kell még tanulnunk ezt a szituációt kezelni.

A Vasas elleni szegedi Euroliga-meccsen, ha a mérkőzés egészét nézzük, örülhettünk a döntetlennek, hiszen kétszer is négygólos hátrányból kellett felállnunk. Azt hiszem ki is mondhatjuk, hogy nem érdemeltünk győzelmet, de ez a meccs is a csapat épülését szolgálja a következő másfél hónapos időtávot tekintve.

- Észrevettem, hogy ha alkalom adódik, sose mulasztod el megköszönni a szponzoroknak az általuk biztosított lehetőséget. Én most „visszafelé” érdeklődöm: hogy látod, elégedettek-e veletek a szponzorok? Mennyire tartják sikeresnek és fontosnak azt, ami ezekben a hetekben, hónapokban nálatok, veletek történik? És beágyazódik-e a működésetek a város életébe, fontosak vagytok-e a helyi közösségnek, vagy csupán arról van szó (minden elismerés mellett), hogy egy-két sportszerető vállalkozó hobbiként csapatot tart fenn?

- Mindenki sokkal fontosabbnak tartja azt, hogy a Szeged közép- és hosszútávon folyamatosan jó eredményekkel működjön, mint hogy egy világverő csapatot építsünk 2-3 év alatt, idehozva nagy neveket, majd két év után megszűnik minden. A szponzorok nagyon boldogok, tisztában vannak azzal, hogy ez a csapat mire képes és mit ér, hiszen ezt be is bizonyította már. Nyilván most sem alapvető elvárás, hogy a Bajnokok Ligája legjobb négy csapata közé jussunk. Pontosan tudják ezt, és a helyzetet nagyon korrektül is kezelik. Emellett érdeklődőek, ott vannak a meccseken, tehát nem csupán odaadják a pénzt, hanem rendszeres személyes jelenlétükkel is támogatják a csapatot.


- Szegeden játszanak külföldiek is, egy részük ráadásul nem is Európából jött, te hogy látod, ők mennyire váltották be a reményeket?

- Megkapjuk néha, hogy persze, külföldiekkel könnyű. De azért néhány dologra felhívnám a figyelmet. Fecsó bácsi ajánlására idehoztunk egy gyereket Új-Zélandról – nem is tudtuk, hogy ott egyáltalán van vízilabda. Kayes-nek nagyon jó adottságai voltak, s gyakorlatilag két év alatt olyan játékost csináltunk belőle, hogy bármilyen szinten bevethető. Rendkívüli fizikai adottságokkal rendelkezik, nagyon jó érzéke van a játékhoz, ha valamit elmondanak neki, ő rögtön megcsinálja. Nyilván nem a magyar vízilabdán szocializálódott, bizonyos alapdolgok hiányoznak. Utána idehoztuk Aaron Youngert, aki Ausztráliából jött 19 évesen és azt mondom róla, hogy mára világszínvonalú játékos lett. Tehát olyanokat igazoltunk (Kunac kivételével), akikről senki nem tudta, hogy kicsodák, de mindketten magas szintet képviselnek. Aaron válogatott szintű játékos, véleményem szerint, ha magyar lenne, a magyar válogatottban is helye lenne. Az új-zélandi srác is az OB1 felső kategóriájába tartozik.

- Térjünk át a játékvezetői munkásságodra. Úgy haladsz előre ezen a sportdiplomáciai pályán, ahogy eltervezted?

- Úgy gondolom, igen. Tapasztalom szerint most mindenki azt hiszi, valami csoda történt azzal, hogy megjelent a nevem a vlv-n, miszerint a FINA-játékvezetői listán szerepelek. Minden országnak megvan a kerete, hogy hány játékvezetőt delegálhat adott évben a FINA-rendezvényekre. Én már a tavalyi keretben is benne voltam és jelöltek is a junior világbajnokságra, csak mivel Máltán játszottam, sajnos ezt a megbízatást nem tudtam vállalni. Igazán sajnáltam, mert óriási dolog lett volna. De ahogy már említettem a válogatottság kapcsán, prioritásokat kellett felállítanom, s bár ez is nehéz döntés volt, nem bántam meg. Egyébként hétről-hétre vezetek, szeretem csinálni.

- Hol vezetsz meccset? Milyen beosztás alapján és milyen szinteken?

- Mivel az OB-I-es fordulók többnyire akkor vannak, amikor mi is játszunk, ezért az első osztályban idén még nem tudtam játékot vezetni. Bíráskodtam négy vagy öt másodosztályú mérkőzésen, egyébként pedig minden szinten számíthatnak és számítanak is rám. Általában nyilván férfi utánpótlás-meccseket kapok, ami azt jelenti, hogy három korosztálynak vezetek egy vasárnap délelőtt.

- Ért már atrocitás, amikor vezettél? Akár a vízből, akár a nézők, családtagok, szülők, rokonok köréből?

- Igen, előfordulnak vicces megjegyzések, mint például hogy „Te most azért nem lennél elégedett!”, meg „Te ezt nem hagynád szó nélkül!”. Egyszer egy OB-I B-s meccset vezettem és Dóci Pista sérelmezte ugyanígy, hogy nem kapott ötméterest. Akkor finoman azt válaszoltam neki, hogy valóban, lehet, hogy én is kifogásolnám, de az biztos, hogy előtte az egy-nullás ziccert két méterről belőttem volna…


- Mennyire érzed azt, hogy ott járkálni a medence szélén, fújni a sípot, az hatalom? Tehát, hogy befolyással bírhatsz a dolgok alakulására, van ilyen érzésed?

- Azt egyértelműen érzi az ember, hogy ott, abban a pillanatban, azon a meccsen a döntése befolyással bírhat. Én azonban pontosan tudom, hogy mit jelent egy OB-I-es játékosnak egy meccset lejátszani, megnyerni. Ez óriási felelősség, mert azok az emberek, akik meccset játszanak, azért jönnek le, mert rááldozzák az idejüket, az egész heti energiájukat erre a sportra. És nekik, mindenkinek, aki éppen játszik, az a csúcs. Tehát a tizenkét éves gyereknek, a serdülő bajnokságban játszani a csúcs és én hiába vagyok bármilyen játékos, nincs ahhoz jogom, hogy az ő hétvégéjét, az ő meccsét, az ő vízilabdára szánt idejét, az esetleges sikeres pillanatait a döntéseimmel elrontsam, tönkretegyem. Ezért nagyon nagy felelősség ott állni, próbálom a legjobb tudásom szerint levezetni a meccseket. Úgy gondolom, hogy nem vagyok rossz, érzem, nagyon is érzem, hogy mit kell csinálni. Az azonban tény, hogy ehhez a munkához óriási gyakorlat is kell, hiába játszott sokat az ember. Úgy gondolom, a vízilabdában ahhoz, hogy valakiből igazán jó játékvezető váljon, elengedhetetlen, hogy - nem is akármilyen, hanem - komoly szintű tapasztalata legyen aktív játékosként. Az igazat megvallva, ami engem sokszor zavar, az nem más, mint hogy nem érzem a játékvezetők és a játékosok közötti partnerséget, tényleges együttműködést. Szerintem, ha kicsit közvetlenebb lenne a hangvétel, akár a meccs előtt vagy
után, de még mérkőzés közben is, akkor sokkal kezelhetőbb lenne minden.

- Tehát akkor te ellene vagy ennek a mostani „drillnek”, hogy - mondhatjuk, -  gyakorlatilag már kinézni sem lehet a bírókra…

- Valóban nem vagyok híve ennek a játékvezetői stílusnak és nem értek vele egyet. Aki játszott, pontosan tudja, hogy egy játékos fejében milyen feszültség van, különösen, ha tétre megy a dolog. Ehhez adódik hozzá a fáradtság, nincs oxigén és tényleg nem mindig úgy cselekszik az ember, ahogyan az az adott pillanatban, helyzetben elvárható, különösen ha az íróasztal mögött ülve ítélik meg a szituációt.


- Játszottál a magyar válogatottban csaknem 300 mérkőzést, nem beszélve a bajnokikról. A dudaszó után nyilván mindig megvan a meccs utáni rituálé, jön a jóleső fáradtság is. Amikor bíróként állsz a parton és véget ér egy találkozó, mit érzel? Van-e sikerélményed, büszke vagy-e? Esetleg egyből elemzed, hogy elszúrtál-e valamit?

- A meccs után az ellenőr rögtön elemzi a játékvezető tevékenyégét, s ha ez egy utánpótlás-meccsen nem is annyira éles, mint az OB-1-ben vagy egy felnőtt válogatott mérkőzésen, mindenképpen igyekszik felhívni a figyelmet a hibákra. A magam részéről azzal értek egyet, ha a jó ítéleteket is megemlíti, nem csak a rosszakat. Hiszen kritikus helyzetben jól dönteni - ez nem könnyű, érdemes az ilyet is kiemelni. Egyébként azt hiszem, az eddigi játékvezetői tevékenységemnek elég jó a visszhangja. Ami pedig a lefújás utáni első érzésemet illeti: örülök, hogy végre leülhetek… Borzasztó nehéz két-három órát állni a parton, a végére néha már úgy fáj a hátam, alig várom, hogy leülhessek…

- Vannak-e konkrét sportdiplomáciai terveid a jövőt illetően?

- Igen, vannak, de most még játszom és bár azt terveztem, hogy ez lesz az utolsó év, jelenleg úgy gondolom, hogy még a következő bajnoki évadot is a medencében töltöm – és erre a szerződésem megvan. Egyéb komoly dolognak addig nem lehet nekivágni, amíg játszom, a játékvezetést sem azért kezdtem el, mert nem tudtam mit kezdeni magammal vasárnap délelőttönként… Ez egy út része, s ezen az úton haladok előre, egyelőre továbbra is elsősorban játékosként.

- Papesz, köszönöm szépen a beszélgetést.

- Megragadom az alkalmat, hogy valamennyi vízilabdabarátnak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak!

(Lejegyezte: Romanek Brigitta és Tina)

2 régi hozzászólás

balzs hozzászólása
balzs34640
2011.12.23. 19:55

Szerintem is jó cikk. Jó lenne, ha csak ilyen embereket engednének a medencepartra, akik ilyen felfogásban vezetnék a mérkőzéseket, mint amit Papesz elmondott... Kellemes Ünnepeket!

Hakapeszi hozzászólása
2011.12.23. 12:01

Nagyon jó riport! Gratulálok! Sok sikert Papesz a továbbiakban!