FACEBOOK

Kemény Dénes: "Ez egy ilyen hülye év volt!"

Kemény Dénes: "Ez egy ilyen hülye év volt!"
hozzászólás, 2010.09.28.

Csurka Gergely interjúja a MOB honlapján és a Sport Plusz hetilapban jelent meg. Azért közöljük, mert korábbi interjúnkat további adalékokkal egészíti ki az Európa-bajnokságon történtekkel, illetve az olimpiára való felkészüléssel kapcsolatban.

Diapolo

– 1997 óta mindenhová úgy mentünk, jó a csapat, összeállt, előre az aranyért. Most fordult elő először, hogy célként az elődöntő tűzetett ki, a válogatottal kapcsolatban meg olyan jelzők hangzottak el, mint sérülékeny...

– Egészen pontosan törékeny. Sérülékeny egyik-másik játékos volt...

– Sajnos. Szóval hogy törékeny, nyers, középcsapatoktól is kikaphat rosszabb napokon...

– Tény, ilyen nem volt, még tavaly sem. A római világbajnokságon egy spanyolok elleni negyeddöntővel számoltam, továbbá azzal, hogy azt megoldjuk, és utána már bármi lehet. A spanyolok helyett jöttek a szerbek, majdnem megoldottuk őket, végül azonban nem sikerült. Az idén viszont meccsről meccsre figyelmeztetett a valóság, hogy a négy közé jutás a helyénvaló jóslat, a megfelelő várakozás, hiszen nemigen akadt olyan felkészülési mérkőzésünk, amely arra utalt volna, hogy ennél mindenképpen jobbat remélhetünk, függetlenül attól, hogy az Eb-csoport szerencsés volt. Azaz egy szerb vereséget kalkulálva – elvégre mikor ne kapnánk ki, mint most, hiszen korábban erősebb csapattal sem sikerült nyerni ellenük – arra kellett figyelni, hogy a német-görög-orosz hármas ellen nyerjünk, mert ha ott is kikapunk egyszer, még a háromba jutás is veszélybe kerül, és akkor nem vagyunk ott a világbajnokságon. Ezért gondoltam úgy: nagyon reálisnak kell lenni, és teljes talppal a földön állni. Azaz kötelező léc-átugrásnak a csoportban a háromba kerülést tekintettem, és úgy számoltam, a keresztbejátszásnál az olaszokkal vagy a spanyolokkal mérkőzhetünk. És hogy mennyire reális volt ez a várakozás, az rögtön a németek elleni meccsen kiderült: ha ott nem játszik annyira jól két-három ember, bajba kerülhettünk volna – arról nem is beszélve, hogy négy olyan csapat végzett mögöttünk, amelyektől kikaptunk a felkészülés során, azaz elvben akár elénk is kerülhettek volna, hiszen egyszer már megvertek minket. 

„Sok múlik azon, ki lesz ott Londonban“

– Mindez valóban reális, mégis: nehéz megemészteni, hogy már egy német meccsről úgy beszélünk, ahol megmentők voltak a jól játszók. Régen ezeken a találkozókon a gólkülönbség volt kérdéses, pontosabban, néha beleszaladtunk egy-egy gyengébb partiba, de anno csak egy ilyen volt két hét alatt, most meg szinte egy jó, és megannyi feledhető.

– A válogatottnak érdekes módon nem a kispadja lett rövidebb, hanem a „nagypadja“, illetve inkább azt mondanám: a vízben rövidültünk. Hozzá voltunk szokva, hogy nyerőemberből van sok. Pekingben azért tudtunk győzni, mert akadt legalább nyolc, márpedig ennyi szükséges a végső sikerhez, ennyiből ugyanis mindig kikerül az kettő-három, aki az adott napon kiemelkedően vízilabdázik, az pedig elég, hogy bárki ellen nyerjünk. Most meg nincsen ennyi, na. És ha egy sem akad, akkor a németek ellen is bajba kerülünk.

– Csak egy röpke közbevetés: ez afféle riasztó előkép a 2012 utáni időszakra, amikor a negyvenhez közelítő, két-háromszoros – adja Isten: négyszeres – bajnokok garantáltan visszavonulnak?

– Sok múlik azon, ki lesz ott Londonban. Tény, vastagabb lesz a keret azokkal, akikről szó van, hogy visszatérhetnek. Ám hogy végül ki jut ki az olimpiára, még nem tudni. Az sem kizárt, hogy fiatalabb, huszonéves olimpiai aranyérmeseknek kerül veszélybe a helye olyan fiatalokkal szemben, akiknek ma még csak percek jutottak. Ismernek jól: az fog bekerülni, aki odavaló. Épp ezért nagyon is elképzelhető, hogy szép jövőkép lesz London utánra. Jelenleg vannak olyan játékosok, akik tehetségük és eredményeik ellenére is magasfokú hullámzást, megbízhatatlanságot, önkontroll-nélküliséget mutattak – ha ezen nem változtatnak, akaratuk ellenére utat nyitnak néhány fiatalnak. Sajnos, a pillanatnyi eredmény igénye miatt néhányszor egy-egy játékosnak túlzottan nagy lehetőséget adtam – lehet, ezt rosszul csináltam az Európa-bajnokságon. Mégis, abból kellett kiindulnom, amit addig láttam: szoros mérkőzésen, kiélezett szituációban nem az öt-tízszeres válogatottól várom a megújhodást.

„Bíztam abban, minimum a szégyenérzet változtat ezen a szituáción“

– Nem lehet, hogy a várakozásokat visszafogó kommunikáció negatív folyamatokat indított el több kulcsember tudatalattijában? Elvégre magyar válogatott pólós nem is tudom, mikor hallott olyat utoljára, hogy nem az arany a cél.

– Nagyon hamar elmondtam a siracusai torna után, hogy – miután a célokról beszéltem az első nyári meccset követően Tatabányán – néhány játékos tudat alatt átmeneti évként éli meg az ideit, és emiatt átmeneti teljesítményt nyújt. Ennek hangot adtam azzal a céllal, hogy hátha mindez kisöprődik a tudatalattijukból – bíztam abban, minimum a szégyenérzet változtat ezen a szituáción. A mai napig nem tudom, nem ott történt-e az alaphiba, hogy Kásás Tomi és Kiss Gergő bejelentései, illetve Steinmetz Ádám újbóli lemondása után elindult egy negatív lelki folyamat. Hogy na jó, hozunk, amit tudunk, aztán kész, lesz, ami lesz. Másképp gebedsz meg, ha ez a hozzáállás. Nem a fizikai felkészülés terén, azzal nem volt gond, a stopper mutatta, dolgoztak rendesen. De az a mentalitás a döntő, ahogy az aranyhoz közelítesz. Ha egyértelmű, hogy bárkit meg tudsz verni, bármilyen körülmények között, van esélyed. Ha viszont úgy gondolkodsz, hogy ugyan el tudjuk kapni bármelyik csapatot, ám a négy legjobb közül hármat hat nap alatt nehezen, vagy szinte biztosan nem, akkor a végső győzelemre nincs esélyed. Ez régi tendencia. A dobogóra oda tudsz jutni, akkor is, ha nem vagy aranyesélyes, de az aranyat csak az arra esélyes nyerheti meg. Sydneyben a magyar-olasz-spanyol-jugó négyesnek volt esélye az olimpiai bajnokságra: az oroszok befurakodtak közéjük, kettőt el is kaptak közülük, ám a harmadikat, minket már nem tudtak. Vagy az amerikaiak Pekingben: a horvátokat verték a csoportban, a szerbeket a négy között, ám velünk már nem bírtak. Most mi kerültünk hasonló helyzetbe: nem mindegy, hogy egyértelműen az aranyra törsz, vagy már az kihívás, hogy a németek ellen nyerjél.

– Mennyire okozott az gondot, hogy – szintén nóvumként a korábbiakhoz képest –, szinte mantraszerűen hajtogattuk, majd jön Kásás és Kiss Gergő? Mennyire lengte be ez a „most nincsenek, de majd visszatérnek“ problémakör a mindennapokat?

– Először is, a visszatérés önmagában nem szokott azonnali nagy változást hozni. Benedek Tibornak sem a 2007-es volt a legjobb éve, bármilyen magas szinten játszott is időközben a klubjában – egyszerűen nem könnyű visszailleszkedni. Ez az egyik fele. A másik az, hogy ez az egész sok veszélyt hordoz magában. Elvégre a bent lévők gondolhatják, mi nem vagyunk rosszak, ám ha az a kettő visszatér, akkor milyen klassz gyerekek leszünk – aztán amikor megjönnek, lehet stírölni őket, hogy na lássuk, mit tudnak. Ez nem könnyű pszichés helyzet, sem annak, aki visszajön, sem annak, aki visszafogad. Ennél már csak az edző van nehezebb helyzetben, hogy valamilyen módon kezelje a helyzetet.

– Tart tőle?

– Úgy gondolom, januártól sűrűn lesznek edzéseink, ha lesznek problémák, azok nyárig bizonyosan jelentkeznek, egy olyan időszakban, amikor ennek még nincs jelentősége. Ha így lesz, vagy megoldódnak maguktól, vagy lesz időm megoldani őket.

„Ebbe a szezonba egy óriási pofáraesés is bele volt kódolva“

– Egy éve, a római világbajnokság után azt nyilatkozta, elsősorban az okozott gondot, hogy akik eddig karácsonyfadíszek voltak úgymond, azok még nem bírták elviselni annak a terhét, hogy most előléptek ággá, törzzsé. Eltelt egy újabb esztendő, és őszintén szólva nem látok túl sok változást ezen a téren. Lehet, hogy az új kulcsemberek személyisége egyszerűen nem tud megbirkózni ezzel a kihívással? Vagy három olimpiai arany után már akkora a teher, a felelősség, hogy ezt már szinte képtelenség cipelni?

– Ahány játékos, annyi típus: van, akinek a vérében van, hogy úgymond tudása alapján a válogatott gerincéhez tartozzon, hogy ő legyen az egyik tartóoszlop, aki köré oda lehet rajzolni a csapatot. Van olyan, aki tipikus epizód-szereplő, az a fajta ember, aki teszi a dolgát, aztán egyszer csak villan egyet, és hála neki, meglesz az egygólos győzelem. Ez a szakmai alap. A lelki folyamat pedig úgy fest, hogy az új kulcsembereknek kellene megadniuk most azt a támaszt a fiatalabbaknak, amit korábban ők kaptak az idősebbektől. Ehhez állandó színvonalú, stabil játékot kell nyújtani – sajnálom, hogy ez most nemigen ment. Mert a fiatalokat akkor lehet bátran betenni, ha a gerinchez tartozók csukott szemmel is hozzák a maguk magasszintű teljesítményét – akkor hullámozhat a gyerek, bátrabban vállalkozhat, hiszen érzi, hibázhat, van, aki helyrehozza. Úgy vélem, a mieink ezt tudják maguktól is, ha nem mondom, akkor is. Azaz a jövőben ilyen elemekkel is bővíteni kell a tudásukat, ezen a téren is lehet javulni sokaknak. A két Varga-testvéren például sokat segíthet a külföldre igazolás, hiszen Rijekában folyamatosan főszereplőként akarják majd látni őket. Ott nincs menekvés, a külföldi profival szemben teljesen másak az elvárások: míg itthon akár egy rossz hónap is belefért, hiszen mégiscsak ők a mi dédelgetett olimpiai bajnokaink, addig kint egyetlen rossz napja sem lehet az embernek. Tíz év olaszországi tapasztalat emlékeztet rá: a szombati meccsről az újságban vasárnap nincs olyan cikk, hogy valami ne lenne a külföldiről. Megírják, kik lőtték a gólokat, de egy bekezés mindig van arról, hogy a sztár jól játszott-e vagy sem. Remélem, Daniék megtanulnak annyira horvátul, hogy a rijekai lapokban elolvassák majd ezeket a bekezdéseket – külföldön ugyanis az az alap, hogy még az sem elfogadható, ha nem csináltál semmit, de nyert a csapat. Miért a horvát nyerje meg a mérkőzést, ha itt a drága magyar? Őszinte leszek: miközben tudom, a Vasasnak milyen fontosak voltak, a válogatott szempontjából néhány évet késtek ezzel a szerződéssel. Egy ideje ugyanis nagyon jól játsszák azt, amir már jó pár éve tudnak. De többet nem.

– És miközben rágjuk, rágjuk ezt a témát, meg a többi hasonlót, azért összességében meg kell állapítanunk: igaz ez is, igaz az is, ám ettől még ezt az olasz csapatot kissé szétcsúszott gerinccel is illett volna megverni az elődöntőben.

– Megint visszakanyarodunk oda, hogy a teher, amit az alapembereknek cipelniük kellett, egy idő után még azt is hullámzóvá tette, aki egyébként megbízható játékos. Olyan korábban nem fordult elő, hogy a legjobbaknak meccsről meccsre kellett megtalálniuk önmagukat, állandóan, még annak az érdekében is, hogy egy macedónt megverj. Jóformán az első szerb mérkőzés volt az egyetlen, amelynek az elején nem kaptunk legalább két elkerülhető gólt hátul és nem hagytunk ki két ziccert elöl. A többin állandóan ez volt a helyzet. Mínusz kettő itt, mínusz kettő ott, az már négy. Ha nincs a kettő hátul, és bemegy a két helyzet elöl, az négy gól differencia, az ellenfél feladja a meccset, a gyerekek többet játszanak, az idősebbek többet pihenhetnek – ehelyett a rossz kezdés állandóan késélre tette a csapatot. Így pedig előjött a másik nagy gond: a rosszul játszók közül senki sem tehette meg, hogy miután észlelte, ma nem megy neki, beállt a szürke, középkategóriás vízhordók közé, az aznapi nyerőemberek pedig villogtak, és eldöntötték az összecsapást. Nem, másfél negyed rossz tapasztalata után mindenki igyekezett kipréselni magából a jót, ami további energiát követelt. Régen normálisan játszódtak le a folyamatok, nem úgy, hogy a macedón meccsen két meghatározó ember csinál 14/1-et lövésben. Nem az a helyes reakció, hogy 6/0-ból csinálunk 14/1-et – ám mivel nem volt más, akiről látszott, hogy megnyeri a mérkőzést, tovább próbálkoztak. Ez egy ilyen hülye év volt... Lassan elkezdem veregetni a vállam, hogy elvállaltam, és sikerült legalább ilyen eredményt elérni, mert mindezt látva azt kell mondanom, ebbe a szezonba egy óriási pofáraesés is bele volt kódolva.

„Nehéz egy idő után győzködni a nyolcvanéves nénit, hogy gyönyörű modell“

– Ugyanakkor igen feltűnő volt, hogy nem lobogott úgy a parton, mint a korábbi versenyeken. Régen egy meccs volt talán, amikor visszább húzódott, egyébként végig kommandírozta az összecsapásokat – most viszont a szerbek elleni meccsek kivételével gyakorlatilag szinte végig a kispadon ülve figyelte a történéseket, nem ordított, nem toporzékolt...

– A csoportmérkőzésen során, amíg nem volt veszélyben a továbbjutásunk, inkább nem álltam oda, minek szedtem volna össze extra idegzsábákat? Ráadásul a LEN a lehető legjobban megnehezítette, hogy egyáltalán odakerüljek a partra, a hátra pakolt kispadtól ugyanis a reklámtáblákkal és a bírói dobogóval spékelt útvonalon legalább nyolc métert kellett megtenni, abból ötöt háttal a medencének... Egyébként meg talán a játékosok sem értették volna, ha egy görög vagy egy macedón meccsen ott rohangálok – maguktól is tudták, ezeket a mérkőzéseket síri csendben is hozniuk kell. A hőfokot egyébként is tartalékolni illik, nem lehet az összes alkalommal tombolni, kifogy az inger.

– Ez rendben van, ám az olaszok elleni elődöntőn sem indult be igazán. Sőt...

– Nem tudtam azt a pillanatot elkapni, amelynek során kialakul a játékosok koncentráltsága és az én lelkesedésem közötti híd. Nyilvánvaló, hogy ha a csapat beindul, akkor – már engedtessék meg, hogy ezt mondjam – három nap pihenő után az olaszok elleni mérkőzést zsebből hozni kellett volna. Ám sehogysem tudtam a meccshez csatlakozni, hiszen sorra maradtak ki a ziccerek, az ötméteresek, kaptuk az elkerülhető gólokat, így nagyon nehéz lelkesíteni. Kis Gábor csavargólja után kerített a hatalmába valamilyen érzés, ám eltelt tizenöt másodperc, és rögtön kaptunk egyet, aztán még egyet. Küzdöttünk, mindhiába. A döcögő játék minősítés már dicséretnek számít ahhoz képest, amit produkáltunk. Ilyenkor meg úgy van vele az ember, hogy nehéz egy idő után győzködni a nyolcvanéves nénit, hogy gyönyörű modell, és a hétvégén ő mutatja be az Armani-kollekciót... Illetve, lehet, csak előtte gondosan össze kell törni a tükröket a lakásában.

– Az uszodai tükör, az eredményjelző meg túl magasan volt...

– Pontosan. Nem kaptuk el a játék fonalát három percre sem. Az első negyedet követően azt mondtam a fiúknak, rendben, most el kell kezdeni pólózni.

– Ez 1997-ben, a sevillai negyeddöntőn bejött az olaszok ellen.

– Most csak arra volt jó, hogy nagyjából hozzuk a negyedeket ikszre, de egy olyan játékszakasz sem akadt, amikor egymás után lőttünk volna két-három gólt. Nézze, alapvetően nem a negyedik hellyel van baj, hanem hogy volt egy olyan meccs, amit törékenyen is hozni kellett volna, ezért az elődöntőn mutatott játék és az eredmény teljes mértékben az én felelőségem. Ezt iszonyúan sajnálja minden szurkoló, minden játékos, az egész stáb. Persze, van néhány irigy ember az országban, akinek tetszik, ám úgy gondolom, csak égetik magukat, hiszen az aranyak idején leplezett belső érzelmek törnek elő belőlük. Pekingben hatvanas csapásszámmal, balról jobbra, alulról felfelé nyalták a csapatot, most meg azzal jönnek, hogy voltaképpen hány országban jásszák komolyan a vízilabdát?! Ha ezt most kérik számon, abból csupán az derül ki, milyen nehezükre esett szegényeknek, hogy annak idején megdicsérjenek, amiért győztünk.

„Egyszerűen kinyílt a csipájuk“

– Az eddig adott interjúkban rendre szóba került a bíráskodás: úgy festett, durván sosem avatkoztak bele a meccsekbe, ám akadt jónéhány pillanat, amikor került akadály az utunkba éppenséggel. A római vb-t megidézve – ez már nevezhető tendenciának?

– Azt gondolom, régebben sem volt sokkal rosszabb a bíráskodás. Egyszerűen kinyílt a csipájuk, hogy ezt a magyar csapatot eredményesen lehet sújtani. Régebben elviseltük ezt, mert továbbra is érvényes: a bírókkal felesleges foglalkozni, lecserélni nem lehet őket, a legjobb sportdiplomácia, ha erős a csapat. Most nem volt az. Különben is, ameddig a saját hibáink miatt veszítünk elsősorban, addig nem igazán kell foglalkozni a bírói hibákkal – jelzem, most is csak azért került elő a téma, mert szóba hozta. Egyébként tényleg nem voltak feltűnő ítéletek, csak trendek: meggebedtek, hogy valahogy hátrányokat adjanak ellenünk, a centerek elleni védekezésünk ugyanis annyira szervezett volt, hogy oda a labdát bejuttatni alig tudták az ellenfelek. Ezért aztán a külső körön fújogatták be a kiállításokat, miközben mi szinte csak akkor kerültünk előnybe, ha beadtuk középre a labdát – a padon csupán érezhető volt ez a tendencia, később a statisztika már igazolta is. Persze, ha a csapat fordulékonyabb, több gyors ellentámadást tudunk vezetni, a bíró kiiktatható, ám a kevesebb pihenés, továbbá a védekezésünk szisztémája, a biztonságra törekvés nem segítette a gyors ellentámadásokat, azaz kontrából sokkal kevesebb volt, mint korábban. Mindez felnagyította az esetleges bírói hibák jelentőségét.

– Végül még egy téma: mintha visszaesett volna a játék színvonala az előző olimpiai ciklushoz képest, mintha a birkózás szinte teljesen maga alá gyűrte volna a játékot.

– A vízilabdának egy komoly baja van, a szabályokat a bírók alkalmazhatják szubjektíven. Tény, a pekingi döntő fantasztikus meccs volt, de a két elődöntő is: mindannyiszor jól felkészített csapatok találkoztak, nagyszerű egyéniségek, bebizonyítva, hogy ezekkel a szabályokkal is lehet jó, szép, látványos vízilabdát játszani. Mert mitől jó egy meccs? Sok szép akció van, gólok, nagy védések, de azért szervezett védekezés is. Sok ilyen kiváló mérkőzést vívott a magyar válogatott az elmúlt időszakban, most a montenegróiak meccsei voltak szerintem élvezhetőek, ami pedig a játékosokat illeti, nálunk sok olyan akad, aki jobb pillanataiban képes brillírozni, aztán ott van Radu, a románok centere, aki szintén szemet gyönyörködtető dolgokra képes, ma ezen a poszton ő a világ egyik legjobbja, és a szerbeknél is akad két-három olyan tehetség, akit zseninek neveznénk, ha nálunk vízilabdáznának. Tehát ezekkel a szabályokkal is lehet szépen, látványosan pólózni, a korrekt játékvezetéshez pedig kellenek a tehetséges, jól fölkészített játékosok, a szervezett csapat! Azon dolgozunk, hogy jövőre és főként a londoni olimpiára mi is ebbe a kategóriába tartozzunk.

Csurka Gergely