FACEBOOK

„Minden percben az életedért küzdöttél” - Csurka Gergely interjúja Molnár Tamással

„Minden percben az életedért küzdöttél” - Csurka Gergely interjúja Molnár Tamással
hozzászólás, 2008.10.22.

Molnár Tamást három olimpiai arany után már semmivel sem lehet rávenni arra, hogy válogatott maradjon – az ikrei mellett erre amúgy sem jutna elég ereje. Csurka Gergely interjúja a Sport Pluszból.

Diapolo

- Milyen volt újrakezdeni?

- Az első edzés után beszéltem Benedek Tibivel. Ő épp indult ki, Olaszországba, és azt mondta, most úgy érzi, hogy soha többé nem tud vízilabdázni… Megnyugtattam, nehéz lesz, de annyira nem tragikus, majd próbálja meg…

- Végleges az elhatározás? Hogy nem folytatod a válogatottban.


- Teljes mértékben.

- Tuti?

- A döntő után azt mondtam Dénesnek, négy évet már nem vállalok, de ha 2012 májusában úgy gondolja, szüksége van rám, szóljon. Az olimpia még mindig nagy motiváció…

- Mire ő?

- Mosolygott.

- És miért nem?

- Nagyon hosszú az odáig vezető út. Nagyon.

- Mivel lehetne rávenni, hogy folytasd?

- Semmivel.

- Mégis…

- Nyilván nagyon szép álom lenne a negyedikre is eljutni, de tudod, én úgy vagyok vele, már a második is minden álmot felülmúlt, aztán az Athéntől Pekingig tartó időszak is iszonyúan hosszúnak tűnt, s bár a győzelem feledtet minden nehézséget, ami eddig volt, elképzelni sem tudom, miként tudnék még egy ciklust végighajtani. Látva Tibit, aki két évet kihagyott, aztán most itt volt velünk 36 évesen, viszont hihetetlen erőfeszítésekbe telt az, hogy a megfelelő szinten teljesítsen – szóval én azt mondom, 37 évesen nem tudnám ugyanezt megcsinálni Londonban, pláne úgy, hogy kihagyás nélkül játszom végig ezt a periódust. Akkor lenne óriási motiváció, ha nem értem volna el semmit. De tudni kell nemet mondani, így, aranyérem után. Ha nem győzünk Pekingben, nyilván nem kérdeznék meg, akarom-e folytatni, rögtön parkolópályára kerültem volna – sokkal szebb így, hogy saját elhatározásomból mondhatom: köszönöm, ennyi.

- A háromszorosak közül eddig Benedek Tibi és te mondtad ki, hogy vége, Kásás Tomi még lebegteti kissé, Biros Peti, Kiss Gergő és Szécsi Zoli viszont tudtommal nem óhajtja behúzni a féket.

- Könnyű nekik, fiatalabbak…

- Mennyivel is?

- Egy-két évvel…

- Letaglózó differencia…

- Sokat számít!

- És a poszt?

- Persze, a centerezés sokkal fárasztóbb. Más kérdés, hogy adott esetben a semmit ott sokkal jobban el lehet adni. Már abból a szempontból, hogy nagyon hasznosan lehet játszani úgy is, hogy igazából nem csinálsz semmit, mégis feltűnik, ha összehozol egy kiállítást. Ám ez a látszólagos semmittevés is óriási energiabefektetéssel jár. Amúgy nem elsősorban a világversenyek megterhelők, hanem maga a válogatottság. Ebben a csapatban egy egymás elleni kétkapus edzésen is a lehető legjobbat kell nyújtani, hiszen minden percben az életéért küzd az ember. Nem azt mondom, hogy nem bírnám, lehet hogy menne – csak már nem szeretném.

- És a fény, a pompa, a csillogás? Szponzori felkérések, fotózások, interjúk… A felhajtás, ami a csapat körül van – lásd még: a hiúság legyezgetése…

- Akkor érheti az embert igazán csalódás, ha ezen járulékos dolgok miatt csinálná. Nem mondom, hogy pofára esik, ám ez nem lehet hajtóerő. Benedek Tibi mesélte, hogy amikor felhagyott a válogatottsággal 2005-ben, és csak úgy lenézett az Unicum-kupára, a kutya nem ment oda hozzá, amit kicsit furcsállott is – ám mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel együtt kell majd élni. Én ezután is örömmel látogatok ki a csapat meccseire, sőt, fogom keresni a lehetőséget, hogy a világversenyekre is kiutazzak. Persze, hiányozni fog a közeg, a hangulat, azaz biztos sokkal nehezebb lesz, mivel azonban én dönthettem, egy pillanatig nem fogok panaszkodni, ha nem tartanak az orrom alá mikrofont.

- Ha meg igen, jöhet a kritika… Kíváncsiam várom a pillanatot, amikor Molnár, a nagy öreg elkezdi nyomni, hogy bezzeg az én időmben…

- Na azt nem. Tisztában kell lenni azzal, hogy most egy új csapat építése kezdődik: az alap jó, a cél ugyanaz lehet, mint amikor mi játszottunk, azaz az olimpiai diadal – ám nagyon rögös lesz az addig vezető út. Nem biztos, hogy rögtön sikerek jönnek, szép eredmények viszont születnek majd, ebben biztos vagyok – a fő, hogy legyünk türelmesek. Én meg sosem fogok úgy ott állni, hogy fenjem magam egy „ugye, én megmondtam, mit kellett volna csinálni” felütésű mondatra. Ennyi siker után én abban a pozícióban vagyok, amikor az utánam jövők sikerének is őszintén drukkolhatok.

- Nem fog megérinteni valami? Hogy mégiscsak? Mióta is csináltad egyhuzamban? Kilencvenhét?

- Ja. Kilencvenötig az utánpótlás-tornák kötöttek le, kilencvenhat volt az utolsó szabad nyár, azóta folyamatos a terhelés.

- És amikor eljön a jövő június, nem érzel majd valami ürességet?

- Várom már nagyon…

- Tényleg?

- Nézd, lehet, hogy belekóstolok abba, amit Tibi kezdett el, aztán az idén Fodor Rajmi is csinálta, hogy elment Máltára játszani: egy kis vízilabda, egy kis nyaralás, nem rossz dolog.

- De olyan még nem volt, hogy valaki négyszeres legyen… Vagy a három lenullázza a motivációt?

- Benne van ez is. Meg az is, hogy már családom van. A feleségem viccesen megjegyezte, elmehetek Londonba is, de az ő részéről ez volt az utolsó négyéves ciklus, amit végigasszisztált.

- Biztos, hogy viccelt?...

- Hát… Amit ő az elmúlt tizenkét évben végigcsinált mellettem, az előtt tényleg le a kalappal. Vagy vegyük csak az idei nyár nyolc hetét, amit egyedül töltött a két kicsivel. Én fél napot vagyok az ikrekkel, és azt sem tudom, merre van a kijárat…

- A klubszinthez még megvan a késztetés?

- Más lesz. Harminchárom múltam, azaz erő még van bennem, meg lelkesedés is. A szezon ezentúl nem a válogatott felkészülés és a csapattagságért folytatott harc szerves része, nekem most magáért a klubért kell küzdenem egy új gárdában, amelynek magasztos céljai vannak. Itt helytállni szintén lehet nagy siker, és ha ez működik, akkor olyan állomásává válhat a pályafutásomnak, amely méltó pont lehet a végén. Ráadásul a továbblépés szempontjából sem rossz a T-Mobile által támogatott Honvédban vízilabdázni.

- Viszont újdonsült csapatkapitányként aligha lehet kiszólogatni a bíróknak, meg l’art pour l’art fejbeverni az aktuális ellenfelet…

- Ezt próbálom sulykolni magamban, és azt hiszem, sikerülni is fog. Immáron háromszoros bajnokként minden ilyesmin felül kell emelkedni. Nem lesz kis munka, borzasztó önfegyelem kell hozzá, különösen azért, mert a válogatottság elvesztése, mint lehetséges szankció, már nem játszik, azaz csak magamra hagyatkozhatok. Példát kell mutatnom, hiszen a csapatkapitányság kötelezettségekkel is jár…

- Az ellen mész, amit a véred diktál – szép kihívás…

- Képesnek érzem magam erre.

- És a bruszt? Példamutatásból centerposzton nem igazán lehet megélni.

- Azért a keménység marad. Azaz az új szerepkör nem mehet az úgynevezett hagyományok rovására… Legfeljebb a véleményemet tartom meg a játékvezetésről…

- És milyen érzés „nagy öregnek” lenni?

- Nem érzem magam annak. Bár az új edzőnk, Vad Lajos néha mondja, na, öreg, menj be, ettől még nincs az bennem, hogy lassan eljár felettem az idő.



- Egy élsportolónak harminc fölött mindene fáj. Legalábbis így illik.

- Nem vagyok kivétel. Mást ne mondjak, az olimpián, az első meccsen brutálisan beletérdeltek az oldalamba. Az első csoportmérkőzéseken a fogamat összeszorítva kellett játszanom, olykor előfordult, hogy úszni alig bírtam, de nem szóltam senkinek, mert ott volt előttem a cél, menni kellett előre. Ezzel együtt kell élni. Igaz, már épp kezdett javulni, de a szünetben egy bohóckodás alatt…

- …az mit takar?...

- …vízisíztem, aztán a motorcsónak mögött feldobott egy hullám, és épp arra az oldalamra estem vissza… Nem volt egy fáklyásmenet utána. Ennek ellenére úgy gondolom, most, a szezon elején egy hét edzés után is hasznára tudtam lenni a csapatnak.

- Így, arccal a civil élet felé, egy tündéri ikerpár papájaként még mindig képes leszel száz százalékot adni?

- Lehetne akár csinálgatni is, készülni a vízilabda utáni időszakra, ám amíg van értelme játszani, addig erre koncentrálok – elvégre teljes erőbedobással komolyan csak egy dolgot lehet csinálni.

- Jut eszembe, Athén után lefutottad a maratonit. Most valami hasonló attrakció?

- Még csak az hiányozna… Akkor megfogadtuk, hogy mindenféleképpen végignyomjuk Szabó Zolival. Azóta eltelt négy év – most negyvenkét métert nem tudnék lefutni, nem hogy negyvenkét kilométert… Meg aztán szörnyen fárasztó volt a szezon. Akkor úgy gondoltam, meg kell csinálni. Most már megvannak a gyerekek, ők magukban felérnek egy maratonival… Most, délelőtt is… Lementünk a Hajógyári szigetre, mert ott van egy jó kis játszótér. Az egyikük félénkebb, vele fel kellett mászni a fatoronyba, aztán lecsúszni együtt a csúszdán. El tudod képzelni, amint ezt a testet átpréselem egy egérlyukon?!… Utána persze mutatta, minden jó, nem kell menjek még egyszer, csinálja magától is. Nem mondom, hogy nem örültem… Viszont ez is mutatja, miért van az, hogy a gyerekekkel töltött nap után mélyebben alszom, mint bármelyik kemény edzésnap után. Mi, családosok az edzőtáborokban gyakran mondogatjuk, hogy pihenni jöttünk…



- Tartasz már ott, hogy visszafelé tekingess?

- Nem. Annak ellenére sem, hogy elég sokszor szóba került: ez a három arany már tényleg valami.

- A kettő sem volt hanyagolható…

- Persze, de, ugye, a történelem. Én nem is nagyon vettem elő korábban az aranyérmeimet. Viszont most, hogy a hármat egymás mellé raktam… Hát, tényleg komolyan tűnik.

- És mikor történt meg eme historikus aktus?

- Aznap reggel, amikor hazaértünk.

- Készültél rá?

- Dehogy, csak hát a közakarat. Kipakoltunk, beszélgettünk, mutattam az érmem, aztán a család mondta, hú, vegyük elő a többit is, és csináljunk egy képet. Meglehet, magamtól nem is akartam volna.

- Mi volt az, ami átvillant rajtad, amikor először láttad egymás mellett a három érmet? Volt benned olyasmi, hogy akkor én most egy legenda vagyok?

- Szavics mondta ezt, az eredményhirdetésnél. Hogy mi most már legendák vagyunk. Lehet, hogy tényleg, ám ezt most még nem fogja fel az ember. Úgy az egészet nagyon nehéz… Már az első olimpia olyan fura volt… Fantasztikus volt megnyerni, de nem éreztem azt, amit korábban elképzeltem. Valahogy nem feszített szét az az óriási öröm abban a pillanatban. Mint amikor egy nehéz vizsgáról kijön az ember, és úgy kiürül… Vártam, elképzeltem, mi fog rajtam átmenni a döntő után – és nem. Legalábbis akkor és ott így éreztem. Aztán amikor évekkel később megnéztem a sydneyi képeket, azt láttam az arcunkon, hogy igenis azt érezzük, amit korábban elképzeltem.

- Nyilván egy hét góllal megnyert meccs után nem robban úgy az egész, mint Athénben.

- Persze. Bár, Sydneyben a jugók ellen 8-7-re megnyert elődöntő után, a duda pillanatában öt másodpercig üvöltöttem Jelenics arcába, aki nem értette, hogy mi van. Ott szakadt ki belőlem valami, ami máskor egy döntő után szokott.

- Nem baj, 2000-ben végül is az volt a döntő… Gondolom, akkor az idén sem őrjöngtél vadul.

- Nem, sőt, amikor az amerikai srác 14-9 után gólt lőtt, és nekiállt ordibálni és öklözni, megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van? Erre elgondolkodott, majd szépen visszaúszott.

- És te?

- Azért Pekingben is nagyon jó érzés volt ünnepelni a végén. Talán azért is, mert elszoktunk a győzelmektől. Már Malagában úgy voltam vele, hogy igaz a mondás: még mindig jobb a dobogóról hallgatni az ellenfél himnuszát, mint a lelátóról – ha bosszantó is. Viszont most már akkor éreztem, hogy elgyengül a lábam, amikor felléptünk a dobogóra. Akkor tudtam, ebből nagy meghatódás lesz…

- Igaz is, most nem voltak olyan vágóképek, mint Sydneyben Vári Attiláról, vagy Athénben Kiss Gergőről.

- Én sem értettem, miért oldalról mutatnak minket…

- Pedig, ha jól értem, ezúttal te voltál az ügyeletes zokogó?

- Igen.

- Mondom, hogy öregszel…

- Lehet… Tudod, annyi ezüst után, a harmadik olimpián hallgatni a magyar himnuszt – ilyenkor sok minden kitör az emberből… És éreztem, ahogy előbuggyannak… Eszembe sem jutott, hogy odanyúljak, és letöröljem. Csak folytak, folytak – és ez annyira jó volt…

CSURKA GERGELY (SPORT Plusz)
Címkék:
Molnár Tamás

14 régi hozzászólás

Juli hozzászólása
Juli16903
2008.12.02. 09:44

Sziasztok! Mit tudtok a Csurka Gergo konyverol? mikor jelenik meg? Es mi lesz a cime? elore is koszi Juli

Netty Szegedről hozzászólása
2008.11.26. 11:12

Kedves Noémi, Tamás és a gyönyörű Ikrek! Minden család nevében köszönöm azt a példamutatást, mely mindannyiunknak iránytadó! A legjobbakat kívánjuk! B.Gábor,J.Netty és Martin Ignác baba Szegedről

brasil82 hozzászólása
2008.10.22. 20:29

Nagyon KÖSZÖNÖM Molnár Tamásnak és zseniális társainak, hogy velük élhetek egy időben, egy országban!!! A jövőről: én nem látom olyan borúsan a csapatépítés útját, hisz ha marad az a helyzet, hogy Papesz, Benedek Tibi és talán Kása visszavonul, az közel sem akkora veszteség, mint amit a horvátoknak és főleg a szerbeknek át kell élniük! A szerbeknél lemondta Sapic, Vujasinovic, Savic és Ciric. Sefik addig nem lesz válogatott, amíg Dejan Udovicic a szöv.kap., szegény Ikodinovicnak pedig befejeződött a karrierje! A horvátoknál nem tudom, hogy ki fogja lemondani, de koruk alapján a két center Hinic és Smodlaka, Barac, Vrdoljak és esetleg Dogas és Vican el fog köszönni! Akiknek a legkönnyebb dolguk lesz, azok a montenegróiak, nekik kor alapján mindössze az egy szem Uskokovicot kell majd pótolniuk! HAJRÁ MAGYAROK!!!

Flóra hozzászólása
Flóra15803
2008.10.22. 20:21

Aranyosak a gyerekei...

Sándor hozzászólása
Sándor15800
2008.10.22. 16:22

a gyerekek tiszta apjuk :-)

Birge hozzászólása
Birge15795
2008.10.22. 15:54

Nem tartozott a kedvenceim közé Papesz, de le a kalappal ahogy látja a való világot, mikro és makro szinten. Nagyon inteligens ez az interjú is, de hát mit várhatunk egy zsenikből álló csapat tagjától? Sok sikert klubszinten és még több örömet a családdal. Megérdemli! Hajrá magyar vizilabda!

Eszter hozzászólása
Eszter15794
2008.10.22. 15:39

Nagyszerű sportEMBER csupa NAGYBETŰVEL!!!!

Pityu hozzászólása
Pityu15793
2008.10.22. 14:01

Ha Kása marad,akkor csak papesz és Tibi vonult vissza a válogatottól,+rengeteg fiatal tehetség.A szerbek,horvátok jobban meggyengülnek.Ez egy 4. olimpiai arany.

orsi hozzászólása
orsi15790
2008.10.22. 13:01

jajj istenem:D nagyon szép interjú volt:D

Hajrá Eger! hozzászólása
2008.10.22. 12:51

Igen! A Csurka Gergő méltó krónikása ennek a zsenik gyülekezetének! Ő is erősen közelít feléjük. Mármint zsenialitásban. Alig várom a könyvét!

K.Á. hozzászólása
K.Á.15785
2008.10.22. 10:21

Köszönjük az interjút! Őszintén szólva, amellett, hogy persze az egész csapat munkája, meg úgy mindenki együtt nagyon-nagyon imponáló és szimpatikus volt, Molnár Tamás olimpiai szereplése számomra ezen felül is egy különleges élmény volt! Nagyon profin dolgozott, szíve-lelke-esze-ereje ott volt - nem véletlen, hogy kibuggyantak a végén azok a könnyek. Igen, a csúcson kell abbahagyni, és a négy olimpiai aranynál is fontosabb a család, nem szabad túlfeszíteni a húrt! Gratulálok a feleségednek is!

t hozzászólása
t15781
2008.10.22. 09:47

De jó, hogy van a Honvédnak egy "Benedek Tibis" karmestere.-:) Csurka Gergő szédítően jól kérdez és fogalmaz. Mikor is jön a beígért könyv? Köszönöm az interjút, megkülönböztetett tisztelettel:-Éva né- ni.

Peking hozzászólása
Peking15779
2008.10.22. 02:44

Hat igen nekunk is nagyon nagyon jo volt!!

Buvarnils hozzászólása
2008.10.22. 00:37

Szep interju.:) Abszolut ertheto, ahogy erez, es amiket mond. Szuper csapat, szuper tagokkal, nem leragott jelzok. Nagy teljesitmenyekkel, es nagy szemelyisegekkel. Jo ilyeneket olvasni es irni is. Jo egeszseget az egesz csaladnak es sikeres klub szezont.