FACEBOOK

Kásás Zoltán: "Tizenkét év egyetlen disszonáns hang nélkül - szinte hihetetlen!"

Kásás Zoltán: "Tizenkét év egyetlen disszonáns hang nélkül - szinte hihetetlen!"
hozzászólás, 2008.10.02.

Kásás Zoltán játékosként, szövetségi kapitányként és edzőként öt olimpián járt. A vlv-nek adott interjúja újabb adalék ahhoz, hogy megértsük, az elmúlt 12 év Kemény-legényei mitől olyanok, amilyenek. A szövetségi kapitány segítője beszél fiához fűződő furcsa, apai-edzői kapcsolatáról és türelemre inti a közvéleményt: egy új csapat felépítése vereségeken át vezethet a londoni fényes sikerhez.

Diapolo

- Hányadik olimpiád volt a pekingi?

- Az ötödik. Münchenben játékosként voltam, Szöulban szövetségi kapitányként, aztán Sydney, Athén és Peking, edzőként.

- Hát ez nem rossz összehasonlítási alap. De most nézzük az elmúlt négy évet. A „sikertelenség”, az ezüstérmek, az elvesztett döntők hosszú sora nyomasztott téged?

- Nem tudom, hogy ez-e a jó szó rá. Inkább bosszantott, mert végül is 12 éve együtt vagyok ezzel a csapattal, nyugodtan mondhatom, hogy ismerem a képességeit. Meg ismerem a nemzetközi mezőnyt is. És azért Athén és Peking között volt egy-két olyan világverseny, ahol tényleg nüanszokkal veszítettünk - de nem foghattuk másra. Mi voltunk a hibásak, vagy úgy mondanám: mi követtünk el egy-két olyan apró hibát, ami az aranyérembe került. Ugye az köztudott, hogy nemcsak a közvélemény volt elégedetlen, hanem mi magunk is az ezüstérmekkel.

- Mondtad ezt a 12 évet. Sokszor előkerült már a Dénessel folytatott beszélgetésekben, hogy amikor kezdtétek, ezek a fiúk még srácok voltak és most már nem biztos, hogy este fel lehet hívni őket, mert gyerekeik vannak. Egész más már az érdeklődési kör, sok minden megváltozott. De az olimpiai dobogó legmagasabb foka mégis a miénk…

- Ilyen szempontból tényleg volt félelem, hogy az idő múlása szétviszi a csapatot. Mert most már valóban néha mindenkinek fontosabb a család, legalábbis gyakran ott jár az eszük. Tartottunk attól, hogy ez látszódni fog a játékban. Én talán kevésbé, én ugyanis inkább attól féltem, hogy az úgynevezett „öregeknél” kopnak az ízületek, könnyebben szakadnak az izmok, nagyobb a sérülés veszélye. Hihetetlenül kemény munkát végeztek, nagyon-nagyon kevés pihenővel az események között. És azért az emberi test, az emberi szervezet nem gép. Arra kevésbé gondoltam, hogy már nem érdekli őket annyira…

- Az egész időszakban Kemény Dénes mellett dolgoztál, hogyan jellemeznéd ezt a csapatot (összességében ugye 21 emberről van szó), mi a siker titka?

- Ez egy fantasztikus mentalitású társaság volt mindig. Azokhoz, akik elindultak Dénessel ’97-ben, folyamatosan csatlakoztak néhányan, Sydney és Athén között is volt négy új ember, Athén és Peking között is. Csakhogy ezek az új emberek ebbe a miliőbe jöttek. Ezt a mentalitást vették át azonnal. Itt nem volt olyan, hogy egy idősebb játékos leszólt volna vagy „visszaparancsolt” volna egy fiatalt. Egyszerűen természetes volt, hogy ha a fiatal gyorsabb, akkor ő ér be hamarabb az edzésen. És az öreg ettől mérges lett és jobban hajtott.

Ebben a csapatban az volt fantasztikus, hogy én 12 év alatt nem hallottam egyetlen disszonáns hangot, ami egész egyszerűen hihetetlen! Edzőtáborok, kontinentális és világversenyek, sok összezártság - ezek mindig kihozzák a feszültséget egy közösségben. Ők pedig mindig megálltak annál a határnál, amin túl lépve már nem használtak volna a csapategységnek. Úgy gondolom, hogy ebben ez a csapat utánozhatatlan volt és ez az egyik titok - a tudáson kívül.

- És szerinted ez folyamatosan „átöröklődő” mentalitás minek köszönhető? A játékosok intelligenciájának, a sportág kultúrájának vagy a vezetőknek?

- Én azt hiszem, hogy mindennek, amit most említettél. Mert azért nekem volt módom egészen más mentalitású csapattal is dolgozni. Sokkal heterogénebbhez. Ugye ennek a gárdának az alapja a ’75-, ’76-, ’77-es születésű társaság volt, akik ifi- és junior korukban is minden mérkőzést megnyertek. Ők úgy léptek be a felnőtt válogatottba, hogy más országok csapatában szereplő hasonló korú társaikat mind legyőzték már korábban. És ez fantasztikus önbizalmat adott nekik.

Azt is hozzá kell tennem, hogy azért nagyon ritkán jön össze egyszerre ennyi talentum egy csapatban. És ezek a játékosok az egyéni tehetségen kívül még meg is értették egymást. Az intelligencia mindenféleképpen nagy szerepet játszott, meg hát az edző is, természetesen. Tehát azt kell mondjam, hogy itt minden passzolt.



- Milyen viszonyban vagytok Ti ezekkel az emberekkel? Illetve a Ti viszonyotok változott-e az elmúlt tíz évben? Azt látom, hogy ha Dénes találkozik valakivel, aki nála olimpiai bajnok volt, akkor puszival köszöntik egymást - függetlenül attól, hogy tagja-e a jelenlegi csapatnak vagy már öt éve nem válogatott.

- Vagy egy másik példa: Tamás annak idején nekem azt mondta, „Apu”. És akkor Gergő is - nem tudom hány éve - kicsit ironikusan mondta, hogy „Apu”. Ennek az lett a vége, hogy ma már Dénes is „Apu”-nak szólít. Meg mindenki…, már a csapaton belül, meg a stábon belül. Tehát van itt egy hihetetlen összetartozás-érzés, hogy egymás nélkül nem megy.

És hát én ugyanígy megölelem a fiúkat, amikor találkozom velük. Megtettem ezt most a szegedi tornán Fodor Rajmival ugyanúgy, mint a mostaniakkal. Mert… ezeket nem lehet nem szeretni. Ráadásul én nem csak a mérkőzéseken látom őket, hanem látom a nehezebb részét is, az edzéseket. Azt, ahogy dolgoznak. És ők úgy dolgoznak, hogy az fantasztikus.

A közönség ugye a mérkőzést látja. Azt, hogy szenved, vagy villog a csapat. Mi részesei vagyunk annak is, ami a színfalak mögött zajlik és ami az egésznek az alapját adja. Ugyanúgy megvan a humor - és ráadásul mindegyiknek nagyon jó saját saját humora van -, miközben iszonyúan hajtanak, de valahogy sosem izzadságszagú az egész. Vannak lezserek és kevésbé lezserek, de ez a két típus soha nem feszült egymásnak. Én például úgy éreztem, hogy Benedek Tibi, amikor a csapatváltás bekövetkezett, szinte megkönnyebbült, hogy nem minden teher az ő vállán van.

- Most melyik csapatváltásra gondolsz?

- Ugye az az igazság, hogy Hores (Horkai György, a szerk.) nem volt talán annyira könnyű helyzetben. Más típusú edző volt, és abban a csapatban talán túlságosan is Tibire kellett játszani. Ami aztán teljesen megszűnt. Volt a mostani olimpián olyan meccs, amelyen azt hiszem kilencen lőttek gólt a magyar csapatból. Erre mondom én azt, hogy találja ki az ellenfél edzője, kire kell figyelni... Azt láttam Tibinél is, hogy ezt ő nagyon élvezi és ismerve őt, aki egy fantasztikus sportember, meccs közben nem dolgozott kevesebbet attól, hogy nincs rajta akkora teher. Csak felszabadultabban játszott és meg tudta csinálni azt, amit nagyon kevesen vagy senki, hogy ilyen fantasztikus lövőszázalékkal játszott az olimpián - 36 évesen.

- Az egyik háromszoros aranyérmes apukája vagy. Tudom, sablon-kérdés, hogy ez milyen érzés, de fel kell tennem, mert ez egyrészt kuriózum, másrészt pedig valami szakmai megközelítése is van a dolognak: nem lehet véletlen, hogy mindketten ott voltatok.

- Ez mondjuk valóban nagyon érdekes dolog, apa és fia egy helyen. Tamás már kiskorában sem szerette (még a KSI-ben), hogy én esetleg ott állok az edzésen és nézem őket. És az elején nem szerette ezt a válogatottban sem. Úgyhogy az első hat évben nem utaztam el a válogatottal sehová, de itthon sem mentem el még egy közös vacsorára sem. Dénes megkért, hogy segítsek, csináltam az edzést és utána elmentem. És ez tartott gyakorlatilag 2003-ig. A kranji EB volt az első, ahova utaztam a csapattal. Még Sydney-be is külön mentem ki.

- És ez hogy változott meg? Volt egy beszélgetésed a Tomival? Mi hozta a fordulatot?

- Nem volt beszélgetés. Tamásról, tudni kell, hogy befelé forduló ember. Én pedig soha nem nyaggattam őt. Az ember a gyerekét nem azért szereti, mert szószátyár, vagy hallgatag, vagy olimpiai bajnok, hanem azért, mert a gyereke. Tehát én elfogadtam, hogy ő nem szereti, ha ott vagyok. Mondta nekem, „persze, jól néz ki, hogy apa meg a fia együtt dolgoznak.” Hosszú időnek kellett eltelni, amíg ebbe belenyugodott és aztán dolgoztunk, gyakoroltunk, ő pedig látta, hogy ezt mások is elfogadják. Valószínűleg talán az is közrejátszott, hogy azért ez alatt az idő alatt én a Becsejjel, aztán az Olympiakosszal Euroligát nyertem, tehát voltak eredményeim.

- Vagyis már nemcsak szülőként kezelt, hanem szakemberként is?

- Persze, biztosan, ez is számított. Lehet, hogy segített, javított a helyzetemen.

- Hogy láttad az ő elmúlt egy évét? Sérülései voltak, fájt a dereka. Milyennek értékelted a mentalitását?

- Hát igen. A berlini Világliga-döntőn nem is játszott. Itthon gyakorlatilag egyik specialistától a másikig ment, gerincsérv, a jobb lába zsibbadt végig, nyaki csigolya-meszesedés, a bal karja néha teljesen elerőtlenedett. És akkor úgy-ahogy összekalapálták. De azt azért tudjuk, hogy a profi játékos a klubban keresi meg a kenyerét. Tamás a Reccóban játszott, vissza kellett mennie, nem lehetett hivatkozni semmire - bár ott is különböző specialistákhoz járt, kezelték, tehát nem hanyagolta el a klub sem. És a bajnokságban - én úgy gondolom - nagyon jó teljesítményt nyújtott. Az Euroligában a tavalyi, meg az idei győzelmet is gyakorlatilag a magyarok hozták. Tamás meg Norbi 3-3 góllal az idén, Tamás a tavalyi döntőben, Milánóban is hármat lőtt. Borzalmas sokat kivettek belőle Porzio monoton és kemény úszóedzései. Egyszer nem csak elmesélte, hogy a játékosok milyen pofával állnak oda a medence partjára edzés előtt – utánozva el is játszotta egyenként mindegyiket. És hát én azt hiszem, hogy Vujasinovics idei hazatérésében ennek is szerepe volt. És ráadásul, mivel ugye a Recco végigjátszotta a szezont, a Final Four végéig kemény volt a terhelés, így nekik elég kevés pihenő jutott.

Ismerve Tomi képességeit, látható volt, hogy nem megy úgy a játék, ahogy ő szeretné, meg ahogy elvárnák tőle. Ezen a legjobban saját maga gyötörte magát, ami látszott Malagában is, ahol a mérkőzés hőse lehetett volna a szerbek ellen, mert dolgozott iszonyú keményen, betört, akciózott és semmi nem ment be.

- És a legvégén még a kapufája az utolsó másodpercben…

- Igen, igen. Na most ő olyan típusú ember, aki ilyenkor nem sokat beszél, belülről rágja magát. El lehet képzelni, hogy milyen iszonyatos feszültség volt benne.

- Akkor nyilatkozta, hogy a vízilabda olyan játék, amit 14 játékos játszik és mindig a szerbek nyernek...

- Igen, hát ez bennük volt. Nem tudom a többieket mennyire nyomasztotta, hogy „jaj, megint a szerbek”, és megint egy góllal veszítjük el. De ez Tamást – én úgy láttam - nagyon megviselte. Nem is akartam vele beszélni erről, mert volt más, aki nyaggatta, aztán megbeszélte ő ezt Dénessel. Én ebben a furcsa szerepben, hogy apa és edző is vagyok, nem akartam túllihegni ezt az egészet. Csak azért szurkoltam, hogy az olimpián egy kicsit ellazuljon, ami az elején nem nagyon sikerült. Tehát, ami régen bement, az most kapufa lett. Nem tudom, hogy hány mérkőzésen lőtt úgy kapufát, hogy gyakorlatilag a kapus már verve volt és az éléről oldalra ment, kiment, lepattant.

Ez még növelte is a feszültséget benne, úgyhogy hál’Istennek az elődöntőben rá tudott tenni egy lapáttal és úgy tűnt, hogy ez némi elégtételt adott neki. Belül, önmagával nem volt elégedett maradéktalanul, amit megértek és ez nem is baj. De én mindig igyekeztem nem elfogultan nézni a játékát, és azt mondom: sokat dolgozott a mezőnyben a csapatért, a gépezet pedig működött.

És ami talán a legjobban mutatja a fiatalok és az öregek a viszonyát, hogy pár perccel a döntő befejezése előtt mondta Duminak, hogy „Na, olimpiai bajnok vagy!” Aztán a dobogón egymás mellett álltak, és amikor észrevették egymást a kivetítőn, nem tudtuk, hogy mi az a mutogatás, az egyik a feje fölött mutogatott a másikra, a másik meg hüvelykujjal vissza. Mondjuk egy idős, meg egy egészen fiatal játékos, akik között majdnem 11 év korkülönbség van. Jó volt nézni ezt a jelenetet, és én azt hiszem, hogy ez gyakorlatilag megmagyarázza ennek a csapatnak az erejét.

- Az olimpia előtt voltak aggályok a várható bíráskodás "szellemiségével" kapcsolatban. Utólag hogy értékeled a történteket?

- Beszélgetve a többi csapat edzőjével, Malagában azt mondtuk, hogy borzalom, ami a játékvezetés terén folyik. Számtalan kiállítás, az edzők nem tudják, hogy miért, a játékosok nem tudják, hogy miért. Ugyanazt a szituációt két egymást követő alkalommal ellentétesen ítélik meg. A szerbek elleni meccsen ítéltek 18 kontrát, meg 20 kiállítást labda nélkül (most csak mondok egy számot), mindenképpen nagyságrendekkel többet, mint amit igazából kellene egy mérkőzésen. Egyszerűen nem hagyták játszani a csapatokat. Attól féltünk, hogy ez lesz az olimpián is. Aztán valamivel jobb lett a játékvezetés, mint Malagában, legalábbis a vízilabdának egy kicsit jobban kedvezett.

Annak idején nekem Lonzival elég sok vitám volt. Mondtam neki, hogy a játékvezetési stílus miatt eltűnik a világklasszis, meg a hentes és mészáros között a különbség, és ez nem jó a játéknak. Mindig magyarázott valamit, hogy ez miért van jól. De összességében úgy érzem, hogy a bíráskodás jellegétől függetlenül maradéktalanul elégedettek lehetünk, mert a legjobb csapat győzött, és ez a leglényegesebb! A csapat pszichésen is tökéletesen viselte a kéthetes nyomást, a játékosok mindig kisegítették egymást a bajban, mérkőzés közben. És nálunk nem az volt, hogy van egy kezdő hetes, majd a kispadról betesznek valakit, mert a másik elfáradt. Az összes játékos egy szinten játszott…

- Mi okozott számodra meglepetést a tornán?

- Az olimpia meglepetéscsapata egyértelműen az Egyesült Államok volt. Ezt a csapatot itthon, Leányfalun nehezen vertünk meg, s akkor azt mondtuk, hogy nagyon rosszul játszottunk, meg hát, hogy lehet Amerikát csak ennyivel megverni. Aztán az olimpián kiderült, hogy miért történt így… Mert ezt a játékot meg is lehet tanulni - és most nem az improvizálásról beszélek, mert ott Azevedón kívül ilyen játékos nincs. Viszont amit úszásban, erőnlétbenben, lövésben meg lehet tanulni, azt az „amik” nagyon jól megtanulták. Stabilak voltak, és nagyon magabiztosak. Ez látszott a szerbek és a horvátok elleni mérkőzésükön, mind a kettőt magabiztosan nyerték meg. Mi is csodálkoztunk, hogy ők kerültek a döntőbe. Sokan már fel is lélegeztek – de nem közülünk. És valóban, két negyeden keresztül – igaz, a mi néhány buta hibánk miatt is - szinten tudtak maradni. De aztán kijött a különbség, nem csak a rutin, hanem az az improvizációs készség, azok a megmozdulások, amiket már nehezebb tanítani, ahhoz már a talentum kell. Ilyen volt például. Duminak ez az „elnézős” gólja, ami szerintem demoralizáló hatással járt. Vagy Papeszé, amit „begurított” messziről. Vagy az olyan feladások fához, aminél gyakorlatilag a játékos derekánál van az ellenfél.

Az egész tornán jobban játszottunk, mint Malagában, a kritikus meccseken pedig az utolsó másfél negyedben rendre ott tudtuk hagyni az ellenfelünket. Ilyen volt a spanyol meccs, ilyen volt az elődöntő Montenegró ellen, és hát ilyen volt a döntő is.

- Mikor volt a torna kritikus időszaka?

- A nagy szenvedés az ausztrál meccsen, amikor 11:6 után egy picit hátradőltünk és talán nem kellett volna még. De a csapatnak megvolt a tartása, bebizonyosodott, hogy ezek a játékosok vannak a legjobb állapotban, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Még úgy is, hogy az olimpia alatt az egész csapaton átvonult egy vírus. Még a döntő előtt is volt három játékos, aki karanténban volt, egy másik lépcsőházban. Mindenféle tapaszok voltak rajtuk, Szecskának és Tibinek a lába fájt, Petinek is volt ugye problémája, Tamás szólt, hogy fáj a dereka megint... És ezt senki nem láthatta a mérkőzéseken. Úgy tudták túltenni magukat a sérüléseken, a tökéletes játékot azért mégiscsak zavaró kisebb-nagyobb fájdalmakon, hogy a közönségnek, a nézőknek semmi nem tűnt fel. Ebben is ez a csapat a legprofibb.



- Hogy látod a jövőt? Részben a csapat jövőjét, részben a szakmai vezetés jövőjét.

- Nyilvánvalóan sok múlik Dénes döntésén, de hát vízilabda akkor is lesz, ha ő nem marad. Azt tudjuk, és reálisan mindenki beláthatja, hogy azt megismételni, amit ez a csapat csinált - nagyon nehéz. Majdnem lehetetlen, de lehetetlen ugyebár nincs. Azt is tudjuk, hogy ma nincs annyi talentum a fiatalok között, mint annak idején, ’93-ban volt, még akkor sincs, ha tavaly junior világbajnokságot nyertek a maiak. (Mert azt hiszem, 93-ban kezdődött, Hollandiában, az ifi EB-n, amit ennek a társaságnak a zöme nyert meg Fecsóval.)

Úgyhogy én nem tudom, Dénes hogy dönt, azt sem, hogy végül is hány játékos fogja majd abbahagyni a válogatottban a játékot. Van egy olyan érzésem, hogy jó páran, mert itt vannak komoly sérülések, és hát azért tudom, hogy ezt a nyári kéthónapos pihenőt nagyon-nagyon kívánják. Családja is van a többségnek, érthető, hogy többet szeretnének velük lenni.

Meg hát Londonra azért ez a csapat…, olyan válogatott még nem született, ahol egy csomó 35-36 éves játékos szerepel. Én úgy érzem, hogy a vízilabda jövője azért biztosítva van. Egyrészt a siker révén a szponzorok megmaradnak, ami nagyon fontos. Vannak tehetséges játékosok. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, hogy milyen válogatott lesz és azt sem, hogy ki lesz a szövetségi kapitány, de most valószínűleg építeni kellene egy csapatot. Megvan a gerinc: a két Varga, Kis Gábor, Hosnyánszky, Ádám, Madaras Norbi – aki már ugye önmagában is egy világklasszis. Most nem soroltam fel mindenkit, be kell érnie Hárainak, a kapuban Baksa Lacinak. És melléjük be kellene hozni egy pár fiatalt. Úgy érzem, hogy az elkövetkezendő években – és én legalább három évre gondolok – nem lenne szabad, hogy az eredmény legyen a fontos. Csapatot is építeni, meg mindig nyerni is - ezt nagyon nehéz, meg veszélyes is, hiszen az eredmény hajszolásakor elsikkadhatnak a hosszú táv szempontjából fontos dolgok.

Ha Dénes marad, akkor ő tudja, hogy mit kell csinálni, meg neki olyan tekintélye van, hogy nem szólnának. Ha új szövetségi kapitány lesz, őt meg hagyni kell dolgozni. Hát persze, valamilyen kontroll mellett, de hagyni kellene dolgozni, építeni a csapatot, sok nemzetközi meccset játszani és nem azon siránkozni esetleg, ha több a vereség a megszokottnál.

Az elmúlt 12 évben el lett kényeztetve a közvélemény. Továbbra is nagyon sok lesz a munka, az biztos, türelem kell a közvéleménytől, meg a vezetéstől, nehogy azt higgye bárki, hogy a vízilabda-csapat most már az örökkévalóságig csak nyer. Az új csapat építésének megvannak a buktatói, kevesebb a világklasszis, akit be tudunk tenni, többet kell gyakorolni, tehát türelem és tolerancia kellene. Londonra pedig megint lehet egy ütős csapatunk.

Azért más országokban is ki fognak kopni játékosok, nem csak nálunk lesz őrségváltás. Vujasinovics néhány hete búcsúvacsorán köszönt el a válogatottságtól. Gondoljunk bele, egy ilyen fantasztikus játékos, aki a világ egyik legjobbja, elbúcsúzik úgy, hogy nem tudott olimpiai bajnoki címet nyerni!!! És hát a Sapics… Tehát a szerbeknél is tudni lehet, hogy kik azok, akik a következő olimpián már nem lesznek ott, a horvátoknál is, és Montenegróból is ki fog maradni egy-kettő azért. Tehát egyáltalán nem vagyunk a következő években sem sansztalanok, csak türelemmel kellene építeni a csapatot.

- Látod ebben a szerepedet? Lesz helyed?

- Ez a 12 év nagyon nagy dolog volt. Mondjuk úgy, hogy az életemnek egy nagyon szép szakasza. De én ugyanúgy érzek most, mint Dénes, aki hezitál. Nem tudom, ő marad-e. Ha nem, akkor egyértelmű az én búcsúm is, de ha marad, akkor is lehet, hogy én már befejezném inkább. Hogy jöhessen egy fiatal, aki beleszokik, beletanul ebbe. Így érzem most.

Meg hát itt van nekem ez a feladat, a Szeged, ami most nagyon komoly kihívás. Hazajöttem az olimpiáról és már egyből ezen járt az eszem. Megállás nincs, munka van, amit élvezek. Ez másfajta dolog, de hát szinte mindegy, hogy a válogatottnál maradok-e vagy nem, az ember annyira együtt élt ezzel az egésszel, hogy szorítani ugyanúgy fogok értük a jövőben is.

- Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!

9 régi hozzászólás

Csaba  hozzászólása
Csaba 17532
2008.12.26. 18:48

A válogatott meccseit már alig merem nézni annyira izgulok értük. A világ legjobbjai és emellett művelt emberek, látszik rajtuk, hogy mennyire tisztelik egymást, edzőiket, kapitányukat. Jelenleg, talán Ők képviselik legméltóbban a magyarokat a világban. Szeretnivaló, igazi sportemberek, sőt emberek!

t hozzászólása
t15293
2008.10.04. 21:59

Nekem az is tetszik,hogy apa és fia milyen jóképűek.-:) Külső-belső szuper!

ann hozzászólása
ann15290
2008.10.04. 17:54

Kemény Dénes, Kásás Zoltán, és a válogatott minden volt és jelenlegi tagja,az a pár tucat név,akiknek a neve mára összeforrt a vízilabdával. És ezek a nevek azok a nevek, melyeket ha meghallunk, a lehető legjobban kihúzzuk magunkat a világ bármely pontján,és büszkén mondjuk,hogy IGEN, MAGYAR... Köszönjük :)

Éva-néni. hozzászólása
2008.10.04. 13:47

Szeretem a sportot, tisztelem az olyan EMBEREK-et, mint pl. Kemény Dénes, Kásás Zoltán. Sok ilyen kellene, az Ő példamutatásuk vonzza azokat a sportolókat, akik sportolók akarnak lenni.Gyönyörű és fáradtságos munka az Ő munkájuk, de ilyen EMBER-nek lenni fantasztikus!!! Férjem is szövetségi kapitány volt, tudom, hogy a sok sok munka nem mindig hozza meg a gyümölcsét, de valamiben válogatottnak lenni, az már megtisztelő. Gratulálok a ragyogóan felépített cikkhez, az őszinteséghez és példa mutató vízilabda csapatnak, úgy együtt!

Szöszke hozzászólása
2008.10.02. 23:30

Hálásan köszönjük a Stáb és a Csapat munkáját kitartásátReméljük ahogy a az immár háromszoros olimpiai bajnokokat úgy aStábot is továbbviszi a lelke.Mert ennéla CSAPATNÁL ez másról nem szólhat.

pezo hozzászólása
pezo15264
2008.10.02. 11:56

Olvasva a Kásás Zolival és korábban a Benedek Tibivel készült riportot az juott az eszembe, hogy nem lenne szabad az ilyen fantasztikus szakembereket és egyben IGAZI sportembereket kihagyni vagy elvesziteni. Hacsak csak nézik a meccseket és elmondják a véleményüket az már óriási nyereség lehet a fiatalok és az egész sport számára. Ha meg még tovább alkothatnak is, az biztosíthatja a jövő eredményeit. Köszönjük a sok magyar sikert.

kkata hozzászólása
kkata15263
2008.10.02. 11:28

Kedves Zoltán, hálás szívvel köszönjük a válogatott melletti alázatos munkáját, és bárhogy is dönt a jövőt illetően, mind szakmájában, mind magánéletében sok sikert kívánunk!!!

danesz hozzászólása
danesz15262
2008.10.02. 10:53

Az ember megborzong, amikor olvassa a sorokat, mennyi sport iránti szeretet, alázat, bölcsesség van benne. Ritka és megbecsülésre, elismerésre méltó az ilyen sportember. Szeretném, ha maradna a válogatott mellett, mert ezek a fiatalok is megérdemlik. Akárhogy dönt, megértem és sok sikert a Szegedhez - bár az ereimben piros-kék vér folyik...

Csaszi hozzászólása
Csaszi15261
2008.10.02. 06:19

Vízilabda és a Csapat iránti alázat, mindig ez jut eszembe Kásás Zoltán válogatottnál töltött munkájáról. Egy kétszeres Final Four győztes edző a lehető legtermészetesebb módon rendelte magát alá a közös feladatnak. Köszönjük Kásás Zoltán!