FACEBOOK

„Megérkezett az arcomra az önfeledt mosoly“

„Megérkezett az arcomra az önfeledt mosoly“
hozzászólás, 2008.09.08.

Beszélgetés Kemény Dénessel, aki néha felteszi magának a kérdést: kell-e ez neki ahelyett, hogy a madarak hangját hallgatná naponta az erdőben. (Csurka Gergely interjúja a szövetségi kapitánnyal a Sport Pluszból).

Diapolo

- Miért pont most? Már az előző három évhez viszonyítva, amikor csak ezüstök sikeredtek.

- Talán a legfontosabb, hogy az eddigi versenyekhez képest mi léptünk előre leginkább, sőt, úgy is mondhatnám, egyértelműen csak mi. A többiek nem vagy csak közelítőleg hozták a korábbi szintjüket. Az ok egyértelmű: az olimpia. Amint elkezdődik a megnyitó ünnepség, az sokkolólag hat a sportolókra: a biztos aranyesélyesek sanszai hirtelen lecsökkenhetnek, az esélytelenek pedig bárki ellen feltámadhatnak.

- Magam is azt mondogattam mindenkinek, a mi sanszunk épp abban rejlik, hogy egyedül a mi játékosaink tudják, milyen olimpiát nyerni.

- Ezt aláírom, az olimpia ugyanis több szempontból sem mérhető egy világ- vagy egy Európa-bajnoksághoz. Hiába nyertek a szerbek több aranyérmet Athén óta. A kapitányuk, Dejan Udovicsics mondta a döntő után, hogy mindazért, ami itt, Pekingben velük megtörtént, tulajdonképpen én vagyok a felelős. Ahogy én belehajszoltam a csapatot 2004-ben abba a bizonyos 3-0-ás utolsó negyedbe, amellyel megfordítottuk a döntőt ellenük, olyan súlyos lelki béklyó került a játékosaira, amelyet semmilyen közbülső siker nem feledtethet végérvényesen. És amint elkezdődik az olimpia, azonnal visszajöhetnek a régi emlékképek... Félreértés ne essék, nem szemrehányóan mondta, csupán megjegyezte, mosolyogva – valahol mégis nagyon tanulságos volt.

- Lehettünk vagy hat-nyolc perccel a finálét követően, ráadásul az, ellentétben a 2004-essel, további tíz perccel korábban eldőlt már – mégis, hihetetlenül feszültnek látszottál.

- Nézd, azért az elmúlt esztendők hagytak nyomot bennem. Én azt gondolom, hogy az ezüstérmekért sokkal többet kaptam, sokkal többet kellett elviselnem, mint amennyit egy kétszeres olimpiai bajnokcsapat szövetségi kapitánya megérdemelne. Pontosan ezért nagyon nem volt mindegy, miként alakul ez az utolsó meccs. Személy szerint úgy éreztem, nekem nagyon sok veszítenivalóm van, mert ha ez sem sikerül, akkor a sportközvélemény nyilván elsősorban engem talál meg

- Mint ahogy már a csapathirdetés kapcsán megtaláltak.

- Ebből kevés jutott el hozzám. Abban a pillanatban, hogy elkezdtük a közös munkát május végén, számomra megszűnt a külvilág atekintetben, hogy újságot nem olvastam, az interneten csak a levelezésemet intéztem, a tévékben annyi sport jutott el hozzám, amennyi a híradókban volt. Tudatosan zártam ki mindent, mert különösen egy olimpia előtt olyan fajsúlyú döntéseket kell meghoznom, hogy még a jóindulatú tanács, vélemény is rendkívül károsan befolyásolhat. Nekem kizárólag a csapat érdekeit szabad szem előtt tartanom, semmi mást – mert a felelősség nem csupán abban áll, hogy össze tudom-e rakni a legjobb együttest, hanem abban is, hogy örömet tudunk-e szerezni tizenötmillió embernek. Lehet, hogy ez most nagyon patetikusan hangzik, de azt gondolom, a pekingi történések utólag mindenképpen igazolják. Nem csak a tekintetben, hogy a tizenhatodik nap végén talán mindenkinek megédesítettük kicsit a szája ízét, de a csapatösszeállítás miatt is. Volt olyan, aki azt mondta, vihetném akár azt is, mert hát nem mindegy, ki a tizenharmadik? Nos, most nem mindegy. Lehet, hogy régebben az volt, ma viszont mindenki játszik – mi éppen azért nyertük meg az olimpiát, mert a mérkőzések második felében, amikor egyre nagyobb szerep hárul a cserejátékosokra a mai felgyorsult tempó mellett, nálunk nem következett be színvonalesés, ellentétben a montenegróiakkal és az amerikaiakkal, akiknél a kispadról bejövők nem voltak teljesen egyenértékűek a kezdőhetes tagjaival. 

- Mi mindenben változtattál még egyébként – nagyban? Elvégre a tizenkettedik évnek nem lehet úgy nekimenni, mint a hetediknek, netán a tizediknek. Vagy az olimpia felülír bármit, és mindenkinek el kell viselnie mindent?

- Nem, egy csomó mindent változtattam, és a hátam mögül visszajött, hogy a srácok örülnek a megannyi újdonságnak, értékelik, nem megy el a fülük mellett.

- Például?

- Mindenki kapott étkezési tanácsadót. Tudom, nyűg, ha nem azt eszed, amit szeretnél, ha beleszólnak – ám azt mondtam, ha csak egyetlen góllal többet tudunk szerezni emiatt, akkor az akár döntő is lehet. Amikor Manchesterben jártam, akkor lestem el ezt a Unitednél. Ahhoz képest, hogy világsztárokból áll össze a csapat, simán elérik a dollármilliókat kereső játékosoknál, hogy egy elképesztően szoros étrend szerint táplálkozzanak, azaz ne azt egyék, amit szeretnének, hanem ami jó nekik. És ennek is szerepe van abban, hogy egy csapat több meccsnek a menetét is képes megfordítani az utolsó öt-tíz percben – ami az MU-nak többször is összejött a legutóbbi szezonban. Aztán a szárazföldi munkánk is módosult Zala Gyuri belépésével. Kovács Pista sokat győzködött – és ezért köszönet jár neki –, hogy a Dominóban bejött nekik, vegyem át én is – végül beadtam a derekam, és kiderült, hogy amit Gyuri csinál, az nagyon jó. A vízben már eddig is komplexen fejlesztettük a fizikai paramétereket, az idén viszont a tornateremben is az állóképesség-növelés közben zajlott az erőfejlesztés, azaz immáron a vasak között is reprodukáltuk azt, ami a meccseken is fontos. Ez egyébként még fontosabbá tette, hogy új alapokra helyezzük a táplálkozást, mert Martos Éva doktornő azonnal kiszúrta, hogy a csapat tagjainak nagy része nem vagy alig reggelizik, az energiabevitelének nagy részét az ebéddel kezdi – viszont az energialeadás már a délelőtt folyamán megindul, és kora estig tart, tehát van egy komoly elcsúszás a bevitel és a leadás között. Elkezdtünk korábban kelni, reggelivel indítani, banán a kocsiban, a tornateremből a medence felé menet egy müzli, vagy annak a zacskós energiaitalnak a szopogatása, amit Nadal is használ... A délelőtti négy, négy és félórás tréningek és a délután három órás gyakorlások mellett szinte képtelenség teljesen feltölteni a szervezetet, de meg kell próbálni. És ez, hogy a korábbi önmagunkhoz képest szinte forradalmasítottunk egy területet, sokat jelentett mentálisan.

- Ez rendben is van – ugyanakkor tudható, hogy a világ nagy része már rég elindult ezen az úton, míg a magyar sport a startvonalnál bukdácsol, többek között ebben a „számban“ is.

- Nézd, amikor elkezdtem dolgozni 1997-ben, komoly elképzeléseim voltak, hogyan fogom szabályozni a játékosok étkezését. Aztán ez kikopott a tervekből, miután rájöttem: a magyar játékost a magyar étkezési szokásoktól eltéríteni kevesebbet hoz fizikálisan, mint amennyit vesztünk vele pszichésen. Meg aztán ők győzni akartak, tehát maguktól is tudták, hogy azért bizonyos határokat nem szabad átlépni. Hogy végül a tizenkettedik évben mégis elkezdtük, az egyfajta pluszt jelentett a három év vesztes döntői után. 2005 óta csak ez ment: jól dolgoztunk, jól játszottunk, mégis kikaptunk – ilyenkor bármilyen külső mankó növelheti az önbizalmat, amit azért a sorozatban elbukott finálék igencsak ki tudnak kezdeni...

- Ha már szóba került 1997: akkor azért a mag elég egyívású volt, fiatal, könnyű volt az idősebbeknek hasonulni hozzájuk. 2008-ra azért kevesen maradtak az akkori magból, ráadásul sosem látott, évtizednél nagyobb korkülönbségek voltak immáron, talán pszichésen sem volt annyira egyben a csapat, mint régebben. Ezen miként lehet felülkerekedni – rutinból aligha, mert nem volt rá korábban példa.

- A korosztályos eltérés sokkal kisebb gond volt, inkább az eltérő pszichés állapotok, a különféle egyéniségek összehangolása, összerázódása jelentett kihívást. Ám látható volt, hogy miként forr össze egységgé a megannyi különböző réteg, ahogy követik egymást a mérkőzések. Hogy a céltudatos, mindenen keresztülgázoló is többet mosolygott, hogy a mindennapok örömeit kereső mint lett visszafogottabb, hogy a bizonytalankodó hogy lesz magabiztos. Tény, amikor Pekingbe értünk, ez még nem így volt – viszont sikerült eltüntetni a különbségeket.

- Varga Dani például optimista lett, Kásás Tomi megint elkezdett játszani, amikor igazán fontos volt...

- Tamás külön fejezet. Őt Reccóban hogy úgy mondjam kicsinálták. Az ottani munka ugyanis egyáltalán nem lélekemelő: sokféle módszer van, ott a rabszolgajellegűre szavaznak – az ő dolguk, eredményesek vele, pont. Viszont ez az egész Tamás agyát darálja le a leginkább. Bár jól teljesített a klubjában, belül neki ez az egész mégis komoly traumát okozott, hiszen amikor hazatért, jóformán az uszodába sem volt kedve lejönni. Az olimpián már az is eszembe jutott, hogy talán ki sem kellett volna vinnem a malagai Eb-re – az viszont az ő nagyságát mutatja, hogy képes volt a lekierejének az utolsó cseppjeit összeszedni, és a második héten nagyon jót nyújtani. Addig sem játszott rosszul, csak sokkal több volt benne.

- És milyen érzés mindezt átélni egy edzőnek? Hogy ott van előtte a világ legjobbja, de nem nyújtja azt, amit – pedig ha nyújtaná, hol tarthatnánk már. Vagy hogy a kapusa nem úgy véd, ahogy azt eltervezte, és te jó ég, már megint cserélni kell, negyedszer is, ami mégsem bevett szokás világversenyek elődöntőiben... Szóval, hogy bár mehetnének úgy is a dolgaink, ahogy ebben a sportágban egy ilyen szintű csapatnál az normális volna, mégsem mennek, és megint itt lógunk a szögön. És akkor a kívülálló kezdi kapisgálni, miért beszéltél arról a Napkeltében, hogy ha Athénben, a szerb meccs után kellett volna azonnal döntened a hosszabbításról, nemet mondtál volna, mert hogy tutira nem akartad volna még egyszer átélni azt a pokoli feszültséget, amit az a finálé jelentett – viszont novemberre már megérhetett az elhatározás.

- Egy félreértést oszlassunk el. Amikor 2004-ben elvállaltam a folytatást, nem azért tettem, mert tudtam, hogy Pekingben nyerni fogunk. Engem a kihívás érdekelt – a siker csupán egy remény. A motiváció az, hogy átéld még egyszer azt, amit korábban. Úgy véltem, korai lenne még beülni a napernyő alá, feltett lábbal dirigálni egy angolszász országban, ahol csütörtökönként átutalják a fizetésed. Nem, ennél még fiatalabbnak és erősebbnek éreztem magam, bár természetesen nem gondoltam volna, hogy a kilenc arany után csak négy év múlva születik meg a tizedik. Ami pedig a meccsek alatti történéseket illeti, arra azt tudom mondani, ettől szép ez a munka. Ha az olimpia előtt két nappal megkaptam volna Phelpset, az nem lett volna nagy kihívás, maximum az, hogy az Omegánál elintézzem azt az egy századot... Egyszóval ezek nélkül az edzői munka nem lenne annyira érdekes, izgalmas – épp az okoz örömet és kielégülést, megelégedettséget, ha az ilyen kisebb-nagyobb gondokon is túl tudsz lépni.

- A biológiai óra azonban nem áll meg, és az athéni meccsről mondottak alapján tán még inkább jogos a kérdés: mennyire megy rá a meló az egészségedre? Ez nem jut néha eszedbe? Hogy az, amíg visszajöttünk 5-7-ről 8-7-re, mennyi levonást jelent majd a végső elszámolásnál? Vagy a montenegróiak elleni elődöntő 3-6-ja. Hogy később rájössz, ez az egész, amit életnek hívunk, tarthatott volna tovább három hónappal?...

- Vagy inkább évvel... De, feltétlenül bennem van ez. A 2005-ös montreali világbajnokság óta minden világversenyen menet közben érzem, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, és ha ennek vége, akkor kész, befejezem. Elvégre olyan szinten nőtt a feszültség Sevillához képest mostanáig a csapat körül – ami jóformán mind rajtam csapódik le –, hogy azt elviselni már-már képtelenség. Amikor kimentünk az első Eb-re, volt MTV, Duna Tv, Petőfi, Danubius, Nemzeti Sport és még néhány napilap, azaz 10-12 hírforrást kellett kiszolgálni. Most ez száz fölött van. Több tévé, több újság, az internet... Mindenki kéri a saját interjúját, saját kis beszélgetését, mindenki akar írni, forgatni a csapattal kapcsolatban, és így sokszorosa az esélye annak, hogy szándékosan vagy véletlenül, szakértelemmel vagy dilettantizmussal megzavarják a közösség munkáját. Mert eljut, minden eljut a játékosokig. Már említettem, hogy én május végén kikapcsoltam, ugyanez azonban nem várható el a fiúktól. És ha egy Európa-bajnokság hajrájában – mint most mesélték – megjelenik egy mindenféle szakértelmet nélkülöző, viszont rosszindulattól csöpögő újságcikk, és az odakerül bármelyik csapattag kezébe, és ha az valamit is elhisz belőle, az máris hitelteleníti az edzőt a játékosa előtt. Amire én azt mondom, hogy ha valakinek annyira fontos, hogy személyes indíttatásból vagy irigységből megírja ezt, akkor az nem magyar ember. Nem, mert ez a csapat tényleg többmilliónyi honfitársnak tud örömet okozni. Tíz évig éltem külföldön, a comói lakásban állva zokogtam, miközben Darnyinak és Egerszeginek szólt a himnusz, ezért pontosan tudom, mit jelent a kint magyarként élők számára az amerikai lapok címlapján a magyar vízilabdázók örömképeit meglátni hétfő reggel – hogy az itthoniakról ne is beszéljek. Aki ezt képes kérdőjelessé tenni, az, még egyszer mondom, nem magyar ember, és soha nem is volt az. Vagy hogy egy másik példát említsek: azt is utóbb tudtam meg, hogy volt olyan bulvárlap, amelyik az olimpia kellős közepén létkérdésnek tartotta, hogy felhívja az egyik játékost a magánéletével kapcsolatos problémával, egy pillanatra sem gondolva arra, hogy az a sportoló esetleg az olimpia hátralévő két, legfontosabb meccsére használhatatlanná válik. Ha azért a plusz párezer példányért ilyesmire képes, akkor azt mondom, azt sem érdemli meg, hogy kiszolgálják a közértben. Miközben én egy olimpia alatt alig alszom, és lelkiismeret-furdalásom van, hogy csak négyszer néztem meg videón, mit hibázott a csapat az előző meccsen, illetve hogy mit akar csinálni az ellenfelünk másnap, mert lehet, hogy még további kétszer meg kellett volna. Nohát itt van még egy válasz a korábbi kérdésedre, miért voltam annyira feszült a döntő után. Mindenkinek kívánom, éljen át csak valami hasonló érzést ahhoz, amikor engem Madaras Norbi, Kis Gábor és Hosnyánszky Norbi elkapott és bedobott vízbe – ám attól még egy pillanat alatt nem megy ki az összes gőz. Viszont mindezeket végiggondolva akár arra a következtetésre is juthatok, hogy így, az egész nem abba az irányba tol engem, hogy maradjak. Nagyon rögös az út, amíg elérsz oda, hogy sok millió ember sír örömében, és vannak bőven, akik mindent megtesznek, hogy mindezt meggátolják. Nekem pedig nem is tudom, hány évem van még... Ezért inkább újra fel kell tennem a kérdést: kell ez nekem, ahelyett, hogy kisétálok az erdőbe, és hallgatom a madarakat? Már puskát sem vinnék magammal, csak távcsövet...

- Mostanra azért kiment a gőz?

- Már igen. Jól vagyok, vidám vagyok. De kellett ennyi idő. Hétfőn, a döntő másnapján a stábtagokkal kimentünk egy kínai piacra – merthogy Pekingben csak olyan van... –, és miközben vásárolgattunk, azt vettem észre, hogy húszpercenként sóhajtozok. Mintha még mindig nem fújták volna le a finálét, mintha még meg kéne nyerni. Mire hazaért a gép, akkorra tűnt el az összes feszültség. És láttam az embereket integetni, dudálni a reggeli csúcsban, és végre megérkezett az arcomra az önfeledt mosoly. Meg persze olvasni a rengeteg sms-t, és egy-egy szó láttán komolyan meg kellett állnom, hogy ne kezdjek el bőgni, mert ilyenkor érzed igazán, milyen örömet sikerült okoznod másnak. Ez olyan, akár a szerelem az ágyban: semmit sem ér, ha a másik nem boldog veled. Ez a munka sem csak magunknak szól. Persze, nem lehet jól csinálni, ha csak másoknak akarsz örömet szerezni, először magadnak kell, és aztán ebből következik, hogy sokaknak is sikerül majd. Eddig tízszer jött össze maradéktalanul.

- Ebben a műfajban ez nem kevés.

- Hát... Tényleg nem.

Csurka Gergely

20 régi hozzászólás

sicc hozzászólása
sicc14987
2008.09.18. 12:23

Lélekemelő gondolatok, egy fantasztikus embertől. Gratulálok!

pederzoli hozzászólása
2008.09.12. 06:49

Nem semmi tizenkét év volt,mert már az elején is mennyi,de mennyi gáncsoskodó volt,de az évek során minden dolog Dénest igazolta. Nehéz bármit mondani,azaz csak egy szó:KÖSZÖNÖM,KÖSZÖNJÜK!

Mizu hozzászólása
Mizu14848
2008.09.11. 23:22

Erre az interjúra gondoltam, köszi! Zseniális, olyan aspektusait is látjuk az egésznek amiket más riporterek képtelenek kihozni Dénesből a kérdéseikkel. Habár nem mindig csípem a stílusát, de szakmailag ott van Csurka Gergely, köszönjük meg neki, hogy egyedüliként a magyar nyomtatott sportújságírás sivár tengerében képes nem elcsépelt kérdéseket is feltenni..

sophie hozzászólása
sophie14818
2008.09.09. 20:52

Kemény Dénes szívének-lelkének ezeket a szegleteit imádom a legjobban, azt, hogy így érez!!! És fel tudja vállalni ország-világ előtt. Le a kalappal, KAPITÁNY! (És köszönöm!! Nekem ezek a szavak több tonnányi enegiát adnak egy pillanat alatt, amiből hetekig eléldegélek a kies hétköznapokban!:)) "Tíz évig éltem külföldön, a comói lakásban állva zokogtam, miközben Darnyinak és Egerszeginek szólt a himnusz, ezért pontosan tudom, mit jelent a kint magyarként élők számára az amerikai lapok címlapján a magyar vízilabdázók örömképeit meglátni hétfő reggel ? hogy az itthoniakról ne is beszéljek. Aki ezt képes kérdőjelessé tenni, az, még egyszer mondom, nem magyar ember, és soha nem is volt az."

Anita'78 hozzászólása
2008.09.09. 14:04

Minden tiszteletem Öné, dr. Kemény Dénes! Gratulálok kitartásához, emberségéhez, hálával adózom az okozott boldog "percekért", amikor még felemelő érzés magyarnak lenni!!! A Jó Isten áldja meg Önt, s vigyázzon Önre szeretteivel együtt! Gratulákok a Fiúknak is, további sok sikert kívánok az élet minden területén! Ti is maradjatok ilyenek, amilyenek vagytok, előttetek a példakép, s már ti is azok vagytok mások számára!!! :) Szeretettel, Anita

sophie hozzászólása
sophie14802
2008.09.09. 14:00

Lilla, hajrá: egyetértek. Rendszeresen megfigyelhető, ahogy jókedvűen, mosolyogva beül az interjú alany, és kb 2 perc múlva lehervad a mosoly az arcáról. Tényleg nem szívesen mondom. Én azzal a hozzáállással néztem meg, hogy hátha majd most jobb lesz, mert amikor Kemény Dénessel készítette az interjút csak rossz napja volt. Nem akarom bántani, de nem kellene ezt eröltetni.

Attila hozzászólása
Attila14796
2008.09.09. 10:34

Mióta 1998.nyarán Kazincbarcikán a családommal együtt élőben először láttuk az egyik nyilvános edzését az egyik világverseny előtt, azóta a CSAPAT fanatikus szurkolói és DR.KEMÉNY DÉNES hatalmas tisztelői vagyunk. Nem tudom szavakkal kellően kifejezni a hálánkat és köszönetünket az elmúlt 12 év számtalan örömteli pillanatáért! Végigbőgtük mindhárom olimpiai döntő utolsó perceit, s együtt zokogtunk az eredményhirdetéskor... DÉNES amellett hogy mindkét szakmája legjobbja, igazi példakép fiatalok és idősek számára egyaránt. Tudom furcsa ilyet leírni, de olyan igazi nagybetűs EMBER, aki jellemvonásai tekintetében nagyon hasonlít Göncz Árpi bácsira, akit mindeki csak tisztelhet és szerethet ebben az országban! GRATULÁLUNK! KÖSZÖNJÜK! NAGYON JÓ EGÉSZSÉGET KÍVÁNOK!

Landlord hozzászólása
2008.09.08. 20:37

A folytatással kapcsolatosan első gondolatunk, kérésünk, mi több, szinte már-már követelésünk az lehet, szinte mindannyiunknak, hogy mivel a magyar vizilabda elemi érdeke, Kemény Dénes maradjon a posztján. De talán mégsem kellene. Félreértés ne esék én nagyon szeretném ezt, de az Ő érdeke szerintem innentől nem azt kívánja, hogy így legyen. Innen már nagyon-nagyon nehéz, igazság szerint szinte lehetetlen feljebb lépkedni, persze Neki még ez is sikerülhetne, de úgy vélem, elkészült az életművével. Minden további farigcsálás, vésegetés ronthat e remekművön. Persze javíthat is, de ahhoz valami roppantmód koncentrálni kellene, ami egyre nehezebb, idegörlőbb, fáradságosabb, betegítőbb. Persze arról szó sincs, hogy egy véletlen mozdulattal el lehetne baszarintani ezt a műalkotást, mert ezt nem, de kicsit rongálni azért könnyűszerrel lehetne - mondjuk valahol nem jutunk a 4 közé - és arra semmi, de semmi szüksége nincs. Most ott áll, ahol Michelangeló, miután elkészült Dáviddal, és méregeti, hol lehetne még egy kicsit javítani az összképen. De már nem lehet, elkészült, tökéletes a mű.

Csaszi hozzászólása
Csaszi14787
2008.09.08. 20:31

Minden Kemény Dénes interjú nagy élmény, jó látni, hogy milyen magasszintű elemző, fejlesztő és csapatépítő munka folyik a póló csapatnál. "azt gondolom, hogy az ezüstérmekért sokkal többet kaptam, sokkal többet kellett elviselnem, mint amennyit egy kétszeres olimpiai bajnokcsapat szövetségi kapitánya megérdemelne." Egészen elképesztő volt, hogy rengeteg magát szurkolónak tartó beírogató milyen türelmetlen volt a csapattal, játékosokkal és persze Kemény Dénessel szemben. Tényleg felfoghatatlan, hogy egy kétszeres olimpiai bajnok csapat miért ne búcsúzhatott volna gond nélkül és nagy-nagy ünneplés keretében, mondjuk egy szép olimpiai harmadik hellyel és miért ne tekinthetnénk azt egy gyönyörű évtized lezárásának. Miért nem lehet tudomásul venni, hogy mindennek van kezdete, tetőpontja és vége, hogy aztán egy újabb ciklus és az építkezés újra megkezdődjön.

hajrá hozzászólása
hajrá14784
2008.09.08. 15:48

Megnéztem én is a mai interjút Szecskával és Gergely Pistával!! Annyira felháborított, hogy nem is kommentálom mert nem lennék túl nőies!! Sosem volt a szívem csücske a Gyárfás úr! A fiúk viszont jól tűrték ezt a ...................!!!!

Lilla hozzászólása
Lilla14783
2008.09.08. 14:22

A legjobb interjú, amelyet olvastam a mostani aranyérem után. Remélem, Csurka Gergely egy újabb könyvvel is megörvendeztet bennünket az Aranycsapatról. A következő megjegyzésem nem ehhez a cikkhez kapcsolódik, de sajnos a videókhoz nem lehet hozzászólni (vagy csak én nem tudom, hogyan kell). Megnéztem a ma reggeli, Szécsi Zoltánnal és Gergely Istvánnal készített interjút, amelyet a Napkeltében sugároztak. Felháborítónak tartom Gyárfás Tamás vájkálódását. Egyébként is borzasztó interjúkat készít és csak a fiúk miatt szoktam megnézni, de mindig dühöngök miatta. Rendszeresen közbeszól, nem hagyja beszélni az interjú alanyt és otromba, hülye kérdések tömkelegét szórja magából. Nincs senki, aki megmondaná neki, hogy hagyja az interjú készítést azokra, akik értenek hozzá?! (Például Csurka Gergelyre.:))

P. hozzászólása
P.14780
2008.09.08. 11:55

Gratulálok a CSAPATNAK és DÉNESNEK! Külföldön élek ugyan nem Amerikában..... nagyon jó volt átélni azt amit a fiúk okoztak! Nagyon pozitív a gondolkodás és nagyon szimpatikus minden amit olvastam! Büszke vagyok arra, hogy Magyar vagyok!!! Köszönöm!!!

BMW850 hozzászólása
BMW85014777
2008.09.08. 11:03

Tisztelt Kemény Úr! Az Ön és csapata nagyszerű sikere sok örömet okozott nekem és mindenkinek. Én itt szeretném megköszönni mindazt a jót, amiben részem volt Önnek köszönhetően, hisz a csapathoz kell egy jó edző is, valakinek ki kellett hozni belőlük a teljesítményt, egységbe kellett kovácsolni a sok egyéniséget. Csak sajnálni tudom, hogy egy ilyen kiváló embert személyesen nem ismerhetek. Bár tudom, hogy nem olvassa ezeket a sorokat, mégis kikívánkoztak belőlem. Ezúton is jó egészséget kívánok a megérdemelt pihenéshez Önnek és családjának!

sirpeter hozzászólása
2008.09.08. 10:35

Csak is koszoni tudom ezt a cikket azzal aki ISTENKIRALYOKAT iranyit!Kedves Kemeny Denes koszonet onnek hogy ilyen peldat mutat nekunk!

Kiss Ádám Sándor hozzászólása
2008.09.08. 10:24

Köszönöm a Fiúknak, köszönöm dr. Kemény Dénesnek! Ezt is és az elmúlt 12 évet is. Ha kicsiny kis országunkat az mentalitás, összetartás, kitartás, hit és lelkesedés jellemezni, mint ezeket a fiúkat (és Kemény Dénest) az elmúlt több mint egy évtizedben, akkor nem itt tartanánl, ahol most.

dm101 hozzászólása
dm10114771
2008.09.08. 10:17

ebben a 4 évben az elvesztett eb-k, vb-k után mindig azt mondtam, hogy nem baj, egyik sem ér fel egy olimpiai győzelemmel és bár félve, de mindig elhittem Dénesnek, hogy a világversenyek csak apró állomások Peking felé. persze ha veszítettünk volna, én akkor is büszke lettem volna, hiszen ne feledjük - önző módon a fotelben terpeszkedve - az előző több, mint 10 éves melót és eredményeket. nem így történt. és ahogyan az egyik szerb játékos Kásásnak mondta, ők ezzel a győzelemmel legendák lettek. a vízilabdázás legendái és persze braziljai, a dream-team, ikonok, akikre büszke lehet 15 millió magyar. helyre állt a világ rendje, újra szólt a Magyar Himnusz. köszönjük Dénes!

Tenor hozzászólása
Tenor14770
2008.09.08. 10:16

Kedves VLV! Köszönjük azt a semmivel össze nem hasonlítható élményt, hogy láthattuk, újra a magyarok álltak a dobogó legmagasabb fokán Pekingben. Jó lenne, ha lenne még 1- 2 olyan csapatsportágunk, ahol magyarázkodni kellene a rendszeres második helyezések miatt!

djtesla hozzászólása
djtesla14769
2008.09.08. 09:55

A Dénes egy igaz ember, olyan, amilyenből alig születik, rengeteget tett ezért a sportért, országért, a magyar névért. Viszont abba hátborzongató belegondolni, hogyha nem sikerült volna a 3. arany, most hogy kikezdené minden sportszerv, média, ocsmánykodó fórumozó, pedig a Deni akkor is az lenne aki, ugyanannyi munka lenne benne. Menny és pokol között egy gól, egy perc van. Ez igazi happy end lett, ettől fantasztikus ez az egész 12 éves történet, mély tiszteletem az öné Mester, nekem személy szerint ez a csapat rengeteg örömet okozott, fürdőzzön a sikerben amiért oly sokat dolgozott és szenvedett lelkileg, testileg, ugye megérte?:-) Utána pedig szerintem pihenjen, lassítson, megannyi siker után lelkiismeretfurdalás nélkül, teljes büszkeséggel döntsön a visszavonulás mellett, és éljen nagyon sokáig!

K.Á. hozzászólása
K.Á.14768
2008.09.08. 09:06

Nagyon jó, nagyon felemelő ez az interjú!!! Én csak azt üzenem K.Dénesnek - nyilván nem olvassa - hogy kicsiben nagyon sokan élünk át hasonlókat. Az ő nyertes küzdelme igazi példaképként szolgál, ami ebben a mentálisan leamortizálódott magyar valóságban nagy erőt jelenthet mindazok számára, akik az ellenárban próbálnak meg úszni. Higgye el, gyözelme és az egész magyar csapat győzelme nem csak sportgyőzelem volt! Nagyon köszönjük mégegyszer!!!

Gabi hozzászólása
Gabi14766
2008.09.08. 05:10

Kedves VLV, érdeklődnék,hogy a Sztársportos Varga Danis interjút nem lehet így vlv-n keresztül megszerezni? (több ujságárusnal próbálkoztam az ujsag megszerzésével,de elfogyot) :( Köszönöm