FACEBOOK

Három a Kemény igazság

Három a Kemény igazság
hozzászólás, 2008.03.17.

Vannak a... na, hogy is mondjam...? Na, szóval vannak az edzők, vagy úgy is lehetne nevezni, hogy a mesterek között, eredményektől, képességektől függetlenül, akiket, bárhogy is alakul pályájuk, mindig trénernek érzek, és vannak, akiket kapitánynak. (Szegő András interjúja Kemény Dénessel a PORTplusz című lapban.)

Diapolo

Talán habitusukból, talán mentalitásukból, talán személyiségükből adódóan a szó legnemesebb értelembe véve a szememben mindig eredendően tréner marad például Puskás Ferenc, Papp Laci, Széchy Tamás, Kiss László, Lakat Károly, Verebes József, és örök-kapitány például Gyarmati Dezső, Baróti Lajos, Hegedűs Csaba, Szántó „Öcsi”, Mezey György, vagy éppen - Kemény Dénes. Abban a pillanatban, hogy egy kritikus időszakban megjelent a vízilabda válogatott élén, már kapitány lett, és szerintem marad majd akkor is, ha – remélhetőleg sokára – esetleg hegedűsnek csapna fel a hangversenyzenekarnál, dinnyét termesztene Hevesen, netán geometriát oktatna Oxfordban. Ő annyi méltósággal tölti be ezt a tisztet, mégis akkora oldottsággal, annyira következetesen végzi munkáját, mégis akkora spontaneitással, annyi racionalitással, és annyi bájjal, akkora szakértelemmel és annyi emberséggel, hogy akár egyszemélyben is megtestesíthetné e fogalmat. Tekintélyt parancsoló és nyitott, mindennapokban élő és távlatokban gondolkodó, tevékenységben praktikus, vágyaiban vakmerő. Egy kivételesen sokra hívatott csapat méltó vezéregyénisége. Kicsit értetlen, amikor leülünk beszélgetni. Miért éppen vele, és miért éppen most, amikor semmi különös nem történt a csapat körül. Én meg azért vagyok értetlen, hogy miért kéne ahhoz bármilyen eseménynek is történni. Sőt!

A múltkor láttalak egy rendezvényen, műsorvezetőként...

Kedvesen hívtak, gondoltam, hogy miért ne?

Persze, és remek is voltál. Viszont az érdekelne, hogy hol szabod meg a határt? Meddig próbálgatod? Te, a sikerember, a konszolidált úriember... Felvetődik benned, hogy még meddig mehetek, miben próbálkozhatok?...

Úgy gondolom, hogy addig, ameddig a magunkról kialakult kép nem csorbul – mert ezt mi nem akartuk, hogy népszerűek legyünk. Mi attól lettünk népszerűek – úgy gondolom, - hogy egyfelől voltak eredményeink, másfelől ezt szerintem nagyon emberi módon élte meg ez a csapat, amiben hemzsegnek a sztárjátékosok... Igazából sztárjátékosok, de nem úgy sztárok, mint akiket a bulvársajtó sztárrá avanzsál egy középszerű színészből vagy egy egyébként jelentéktelen tévés személyiségből. Ezek a fiúk a szó nemes értelmében csillagok, mert csillagnak tartva őket, áhítattal néznek rájuk a szurkolók, és a csillag szép és elérhetetlen. Ezek a fiúk is olyat tettek, ami az átlagember számára elérhetetlen. Ezért őket becsülik. Soha nem tettek olyat, amitől a bulvárlapok címlapjára kerültek volna. Legkevésbé tettek azért, hogy odakerüljenek. Remélem, hogy én is ebben a kategóriában maradhatok. Úgy gondolom, ha az ember végzi a munkáját, és ezen keresztül ismertté válik és ettől megszeretik, az egy megbecsülendő dolog.

Egyébként érdekel, hogy mire vagy képes? Mit tehetnél egy autóval, mit hozhatsz ki belőle sebességben, leszólítani egy lányt, fogadni valamiben... Mikor áll be az ember? Mikor húz még brahiból bele az ember olyan dolgokat?

Ez egy nagyon jó kérdés. De nem brahiból mondanék egy kedves mondatot egy hölgynek, hanem azért, mert nem állom meg, hogy ne mondjam.

Hatsz, nem hatsz? Nem izgat?

Csak azért nem próbálom meg. Egyszer lesz az életben olyan is, amikor majd mondok egy udvarias bókot, és azt veszem észre, hogy hatástalan. Ez nem azért van, mert hogy minden évben kipróbálom, hogy vajon még hat-e? Hanem egyszer csak lesz egy hatása, és én azt tudomásul veszem. Sportolóként én is fiatalon kaptam jogosítványt. Egy darabig az ember kíváncsi a saját határaira, és nyomod a pedált, mint a bolond, és lesz egy-két kisebb baleseted. Ezeken túljut az ember, ha az egészsége megmarad. Manapság én már nem próbálom ki, hogy meg tudom-e tenni tíz perc alatt azt az utat, ami normálisan húszperces. De ha valamiért a húszperces úton tíz perc alatt kell, hogy odaérjek, akkor úgyis kiderül, mert meg fogom próbálni. A napom sodor bele egy újabb tesztbe, és nem én próbálom ki, hogy a reflexeim olyanok-e még. Azt mondom tehát, hogy például az autóvezetésben keveset felejtettem, de a szokásos hegyi futásaim játékosként, vagy kezdő edzőként, amikor még közel van a játékos múlt – pár évig úgy érzi az ember, hogy pont olyan fizikálisan, mint játékosként. Most kétszer annyi energia kell, mint tíz évvel ezelőtt.

Küzdesz ez ellen?

Amennyire időm van, igen, de túl sok feladatot veszek a nyakamba. Ha túl leszünk Pekingen, és olyan munkaköröm lesz, valószínűleg eljutok oda, hogy megpróbálom. Akkor fogom azt mondani, hogy küzdök. Ma mi marad nekem küzdelem gyanánt? Hogy nem eszem másodszor a pörköltből, megpróbálok néha pörkölt helyett gyümölcsöt enni... Tehát csak passzív védekezésem van az öregedés ellen. Jobb lenne az aktív.

A döntéseidben az öregedés bátrabbá vagy óvatosabbá tesz?

Bátrabbá. A meccsen tapasztaltságnak nevezném, a meccsen kívüli döntéseknél meg már inkább bölcsességnek. Egyébként mind a kettőnek az öregség az oka. Ezért sem szeretem, amikor rájövök, hogy bölcs vagyok, mert az visszaigazolja, hogy megöregedtem. Fiatalra még nem mondták, hogy bölcs. A lényeg, hogy amikor először vagy különleges döntéshelyzetben, akkor sokkal jobban megrágod. Amikor már többedszer voltál ugyanabban, akkor a saját kliséid mentén lépsz tovább. Nem igazán helyes, de így van.

Bátrabban bele mersz nyúlni az események menetébe? Vagy óvatosabban, inkább biztonságra törekedve?

Bátrabban. Mert ha négyszer egy bizonyos helyzetben az első megrágott, a második meggondolt, a harmadik-negyedik már reflex-szerű döntésed jó eredményt hozott, akkor ötödször már nem gondolkozol. Inkább rávágod. Nyilvánvaló, egy csapatszűkítésnél ezt nem lehet alkalmazni, mert a csapatszűkítésnél csak egy-két kritériumot tudsz fixen – például azt, hogy ha a tizenharmadik játékost választod, akkor a két aspiránsból nem a jobbik játékost kell választani, hanem azt, akivel a tizenkettő, a csapat jobb lesz. Mert a tizenkettőnek arra a tizenharmadikra van szüksége, akivel a csapat ilyen, olyan, vagy amolyan okból erősebb lesz, nem pedig a kettő közül a jobbikra. Meccs közben pedig az ember alapvetően a megérzéseire támaszkodik. Én már több mint húsz éve edzősködöm. Nyilván egyre kevesebb olyan szituáció van, amit nem éltem volna már sokszor át, ezért viszonylag gyorsan megy bármiféle döntés. Ugyanakkor nagyon kell vigyázni, hogy ne legyen az egész sematikus, reflex-szerű munka, mert ha az ember nem adja a szívét-lelkét érte, akkor a sors törvényszerűen megbünteti, és a labda a kapufa éléről kipattan. Mindig annak pattan ki, aki jobban megérdemli, hogy kipattanjon. A balszerencsében nem hiszek. Biztos, hogy sokszor volt szerencsénk, amikor márciusban is, még messze az augusztusi világversenytől, már időben elmentünk este aludni, aszerint tettük a dolgunkat, hogy majd augusztusban jól szerepeljünk, és akkor augusztusban a kapufa nekünk segített. Nem lehet egyik pillanatról a másikra nagyszerűt produkálni, ha az ember azért nem tesz meg mindent, sokszor olyan pillanatokban is, amit nem is gondolsz. Hajlamosak a sportolók azt feltételezni, hogy végighajtom az edzést, végighajtom a meccset, úgy étkezem, ahogy az orvos előírta, és ezzel mindent megtettem. Nem! Ez még mindig kevés! Nemet kell tudni mondani a feleségnek vagy a barátnőnek bizonyos időszakokban – és most nem a legtriviálisabb dologra gondolok -, hanem bármire: egy programra, egy családi látogatásra, és ezer egyébre. Ha valaki mindent megtesz, sokszor 24 órán keresztül az áhított cél érdekében irányítja az életét, annak lesz esélye arra, hogy a kapufáról a labda neki pattanjon be. A nüanszok mindig az arra érdemesebbel vannak. Régen ezt úgy fogalmazták egyszerűbben, hogy a jó kapusnak van szerencséje. Én ezt most már inkább úgy mondom, hogy az alázatos sportolónak van szerencséje.

Ugyanakkor ott van egy ellenfél is, és lehet bizony az ellenfél állapota, formája, diszpozíciója szerint nagyon rossz teljesítménnyel is nyerni, és lehet nagyon jó teljesítménnyel is kikapni.

Ez a „konkrét nap” esete. Van ilyen. Egy olimpián, egy világversenyen például mindig van egy rossz napja a csapatnak. Nincs olyan, hogy hatból hatszor jól játsszon. Hat vagy hét meccs szokott lenni. A rossz napot érdemes letudni az elején, amikor még csoportmeccsek vannak. Uram bocsá’, le lehet tudni egy rossz napot győzelemmel is: mondjuk egy rosszabb csapatot, aminél nyolc góllal vagy jobb, csak kettővel versz meg, mert annyira rosszul játszol. Ez egy nagyon nagy szerencse. Mert megvan a két pont is, letudtad a rossz napot, és tudok üvöltözni a fiúkkal a győzelem után, mert szégyellik magukat, hogy csak kettővel nyertek a nyolc helyett. Az athéni olimpián az volt a borzasztó, hogy eljutottunk úgy a döntőig, hogy az összes meccsen nagyszerűen játszottunk. Ha te minden meccsen nagyszerűen játszol - és már volt ebből hat -, akkor statisztikailag is jön a szar meccsed, azaz pont a döntő. És bekövetkezett, valóban rosszul játszottunk. Én egy jó darabig konstatáltam ezt a kispadon, és nem is igazán emeltem föl a hangom. Inkább úgy éreztem magam, hogy sajnálom a fiúkat: ma gyengén játszanak, mert hatszor jól játszottak, és pont mára jött a gyenge nap. Csak magamban dohogtam, hogy de kár, hogy nem játszottunk előzőleg legalább egyszer rosszul. Én hiába kritizáltam őket egy nehéz, és két góllal megnyert magyar-USA után, például a csoportmeccsek alatt, hogy ez hiba volt, az hiba volt, satöbbi. A játékos ilyenkor ül a hátam mögött, ugyanazt a képernyőt nézi, amin én mutogatom a hibát, és közben magában boldog, hiszen győztünk. És nyilván nem azzal foglalkozik, hogy tényleg, ez a hiba legközelebb már nem a kétgólos vagy háromgólos győzelem különbségébe fog kerülni, hanem a meccsbe, magába. Ráadásul, ha ki-ki meccsen egy hiba a mérkőzés végeredményébe kerül, akkor az azon a versenyen, olimpián, világ-, vagy Európa-bajnokságon végzetes következménnyel jár.

Ha van egy ilyen helyzet, tehát sejted, hogy a döntőben rosszul fogunk játszani, akkor ezt elmondod nekik?

Nem, mert bízom benne, hogy mégsem lesz igazam... Hogy előérzeteim dacára a vízben majd remekelnek. Visszatérnék ahhoz a gondolathoz, hogy amellett van a kapufa éle, aki jobban megérdemli... Például egy magyar-szerb összecsapás, ahol két egyforma csapat küzd a győzelemért. De két egyforma csapatnál, ha az egyiknek jó napja van, a másiknak rossz, akkor cseszhetjük az alázatot. Akkor hiába voltunk akármennyire alázatosak. Ha hárommal jobbak, nincs már a kapufának jelentősége. De ha egyforma szinten teljesítünk, akkor jön a szerencse, és véleményem szerint az érdemesebbet részesíti előnyben.

Az őszinteség a kapitány és a csapat között mennyire lehet meghatározó?

Ezt nem tudom objektíven megítélni. Az olimpiai döntő előtt nekem sem fordult meg a fejemben, hogy húha, hatszor jól játszottunk, most jön a rossz meccs... De az első negyed közepén már láttam, hogy ma van a rossz meccsünk.

Mit lehet ilyenkor csinálni a parton?

Ilyenkor kell megpróbálni azt a kártyát, ami speciel Athénban sikerült: hogy pici, rossz formában is végrehajtható célokat tűzöl ki. Ha azt megcsinálja, és az a játékosoknak sikerélményt hoz, az adhat annyi önbizalmat, hogy utána azt is meg tudja csinálni, amit te nem is mersz tőle kérni. Mert nem kérhetem azt a negyedik negyed előtt a válogatottaktól, akik az egész meccsen rosszul játszanak, hogy: gyerekek, 7-5 oda, de most, az utolsó negyedben nyerjünk 3-0-ra! Kiröhögnek. Tudják, hogy nem vagyunk mi most képesek erre. A mai formánkban? Kizárt dolog! De ha azt kéred, hogy védekezzünk jól, arra odafigyelnek. Mert az egy kisebb, rombolóbb, nem olyan kivihetetlen feladat. És ha jól védekezel, ha nem kapsz gólt, akkor már tettél egy lépést a 3-0-hoz, mert a nulla már megvan. És ha célnak ezt tűzöd ki, akkor ennek nekiesnek, és megcsinálják. Mert biztosan érzi: ezt még ma is meg tudom csinálni! Ma még semmi nem sikerült, de ez legalább menni fog! És már lelke mélyén az is megfordul benne, hogy ehhez még jöhet akár egy gól, két gól, esetleg három is!... Amit, ha kimondtál volna, akkor kedvtelenül bólintanak, és lélekben elküldenek a francba. Úgy gondolom, hogy ezeket a rossz formájú meccseket ilyen apró lépésekkel lehet visszahozni. Az ellenfelet nem tudod rossz formába kényszeríteni. Az ellenfelet arra sem tudod kényszeríteni, hogy gyenge legyen. A mérkőzés kezdetéig semmi eszközöm nincs arra, hogy ő ne tudjon jól felkészülni. Jól felkészült és tehetséges is. Ez a legnagyobb baj, ezért nincs igazán biztos recept a sportban a győzelemre. Azt meg lehet mondani, hogy fusson világcsúcsot a 100 méteres síkfutó, azt nem lehet megmondani, hogy ne fusson a másik hét rivális is. Egyébként is, én az eredményjelző-táblának a híve vagyok. Mert azt el kell tudni fogadni, akkor is, ha győztél, és akkor is, ha kikaptál. Ha a szerbek négy döntőből négyszer megvernek minket, akkor azt mondom, hogy jobbak. Most ők jobbak. Mit kell csináljunk? Kell csináljunk egy olyan csapatot egy év alatt, amelyik jobb lesz náluk.

Szerinted volt-e olyan, hogy egy meccsbe úgy nyúltál bele, hogy azáltal nyertük meg? Vagy volt-e olyan, hogy azt mondtad: ehhez nem tudok semmit hozzáadni, a játékosokra bízom, nyerjék meg?

Olyan biztos volt, hogy belenyúltam, és azért nyertük meg, és olyan is volt, hogy nem nyúltam bele, de belenyúlhattam volna. Nagyon sokszor volt olyan is, hogy nem csináltam semmit, és a játékosok oldották meg. És persze esett meg olyan is, hogy én nem tudtam hozzányúlni, és nem is nyertük meg. És ez nagy baj! Mert ha lehetett volna hozzányúlni, és azzal valószínűleg megnyerjük, akkor az olyan, mintha én hagynám ki a négyméterest - a kispadról. Persze, tizenegy év alatt, közel háromszáz meccsnél sok olyan volt, hogy ők köszönhettek nekem, olyan is volt – sokkal több -, hogy én köszönhettem nekik – ezek nagyszerű játékosok –, és volt olyan is, hogy ők mondhatnák nekem, hogy itt, meg itt tehettél volna többet, és akkor nyerünk.

Ezt mindig megbeszélitek?

Nem megyek oda egy fontos mérkőzés után, ha valaki nagy helyzetet hagyott ki kritikus pillanatban, és nem mondom: ha te azt belövöd, megnyertük volna! Tudja ő azt magától. Ilyenkor inkább azért megyek oda, hogy mihamarább heverje ki, mert ha legközelebb ilyen helyzetbe kerülne, ne azért hagyja ki, mert ezt kihagyta. Ez a hibahalmozás: egyik hiba görgeti a másikat.

Van viszonyod külön-külön is a játékosokkal, vagy csak magával a csapat egészével lehet érzelmi kapcsolódásod?


Ezt nem lehet szétválasztani. Alapvetően a csapattal vagyok viszonyban, ami azt jelenti, hogy három-négy karizmatikus játékoson keresztül tartjuk oda-vissza a kapcsolatot. És nem mindig a csapatkapitányon keresztül, mert az túl sok lenne neki, lévén, hogy a csapatkapitánynak a saját játékával is kell foglalkoznia. Most Benedek Tibi a csapatkapitány, és ha minden problémával hozzámennék, tönkreteszem az agyát. Ha mindig rajta keresztül intézném a problémákat, nem tudna foglalkozni a saját játékával, az meg nekünk nagy mínusz. Tehát a fontos dolgokat vele beszélem meg, a mással is elintézhető dolgokat meg Biros Petivel vagy Kásás Tomival.

Lehet akár baráti viszonyban is valakivel?

Lehetek, ameddig nem élnek vele vissza. Erőltetett, ha egy természetes barátság ellen teszek. Mondok egy példát: Kásás Tomit kétéves kora óta ismerem, hiszen az édesapjával együtt játszottam. Nyilvánvaló, hogy van egy pólón kívüli barátság közünk. De ha ezt a pólón kívüli barátságot a pólóba, a saját hasznára be akarja hozni, és az ártalmas az ő játékának – és ezzel a csapatnak –, azt nem tűröm el. De nem nagyon fordul elő ilyen.

Nekem elképzelhetetlenül nehéznek tűnik, hogy miként lehet tizenvalahány, jórészt extrém, különc, öntörvényű emberrel a legkisebb közös többszöröst megtalálni...

Azért nem olyan nehéz. Egyénileg mindegyik olyan ember, akinek elsődleges a csapat aranya, és másodlagos az ő egyéni szempontja...

De esetleg lehet több elképzelés is a csapatarany kivívásához...


Igen, de az enyémet kell követniük, Ez az, amit Athénban kellett mondanom az egyik játékosnak, aki meccsről-meccsre a saját jó teljesítményéről kérdezett engem. Mit szólok hozzá? Mondtam, hogy egy kicsit túlzottan sokat foglalkozol a saját a teljesítményeddel. Ami fontos, mert a szép mozaik a szép kockákból áll össze. Olyat még nem találtak fel, hogy neked aranyat lógatnak a nyakadba az olimpia végén, és a másik tizenkettő ezüstöt kap. Tehát törődj te ugyanilyen energiával a csapat sikerével is, ne csak a saját jó teljesítményeddel!

Szeretnek a játékosok?


Ezt tőlük kell megkérdezni. Én szeretem őket.

Te teszel azért, hogy szeressenek?

Az elég szomorú lenne, azt észrevennék. Próbálok úgy cselekedni, hogy egyrészt gondolkodom a fejükkel, és amikor lehet, feleslegesen nem foglalom le az idejüket, feleslegesen nem hajtom őket. Megpróbálom a lehető legkevesebb, időben és fáradtságban elvégzendő munkával a lehető legjobb fizikai állapotot megszerezni nekik. Az én tudásom szerint, hogy minél kevesebbet csináljunk olyant, amit nem szeretünk, de ettől függetlenül a lehető legjobb állapotban legyenek. Úgy gondolom ez a szeretet jele is. Mert szórakozhatnék is velük, és mondhatnám azt, hogy a négy kilométer helyett nyolc kilométert ússzunk. Ugyanolyan jó állapotban lesznek, csak kétszer annyi ideig tart, unják, mennének inkább haza. Ez az edzésnaplóban viszont nagyon jól nézhet ki, és ha a csapat esetleg kikap, mondható, hogy leúsztuk a nyolc kilométert! Én vállalom a kockázatot, ezzel fejezem ki a szeretetemet.

Ilyen hosszú idő után is tudsz inspirálóan hatni rájuk?


Ha tisztességes vagy, és látszik, neked nagyon fontos a siker, és azt ő segítségükkel akarod ezt elérni, akkor ők követnek. Nem attól kell tekintélyednek lenni, hogy eszközöket alkalmazol a tekintélyed érdekében, hanem attól lesz, hogy amit csinálsz, az tekintélyt parancsol.

Miért olyan fontos neked a siker, amikor már ötszörösen mindent elértél edzőként?

Ha nem lenne fontos, nem csinálnám. Én magyar ember vagyok, és ez a magyar válogatott. Ha én elsősorban anyagi-centrikus szerződést kötnék akár egy külföldi válogatottal, akkor a munkavállalói kötelezettségem lenne a minél jobb eredmény. Ez itt inkább virtus. Nem baj persze, ha a hónap végén az ember fizetését odaadják, de mondom, ez egy virtus.


Meg tudnád fogalmazni, hogy mi hajt téged?

Az újabb arany. Két ok miatt hajt valaki: az egyik, ha már ismeri, milyen megkapni az aranyat, a másik: hogy szeretné egyszer megismerni. Nekem mind a kettő megvan. Nagyon jól tudom, hogy milyen különbség van az arany meg a nem arany között, mert az előbb említett 21 éremből 9 arany van, tehát 12 nem-arany van, és pontosan tudom, hogy a 12 nem-aranynál csalódott voltam, a 9 aranynál meg nagyon boldog. És tudom, milyen hatalmas különbség van, annak ellenére, hogy a 21 érem nagyszerű teljesítmény. Ez más részéről megbecsülést parancsol, de én magam lehetek csalódott. Az nekem nem esik jól, amikor egy ezüst, vagy egy bronz után majd lemarháznak újságírók, szurkolók. Ők ne tegyék! Ezek tiszteletreméltó eredmények. Én biztosan tisztelném, ha én lennék a túloldalon, akár újságíróként, akár szurkolóként, és nem ócsárolnám. De végül is ez privát ügy. Aki ilyen munkát végez, az sokkal jobban szem előtt van. Ha valaki kiválóan takarít egy vállalatnál a második emeleten, vagy gyengén, azt csak a főnöke tudja, és vagy prémiumot kap, vagy elküldik. De ha kiválóan takarított, akkor ő pont olyan jól végezte a munkáját, mint én. Csak az én munkavégzésem az olimpiai eredményhirdetést követően ismertebb az országban.


Van úgy, hogy irigyled a játékosokat? Adott egy passzt, kiverték a fogát, belőtte a helyzetet, visszahúzta az ellenfelét, de valamit konkrétan csinált, és nem csupán óbégat a partról...

Világos. Azzal az aktivitással, amit a vízben egy játékos tesz – és a parton van az a fajta passzivitás, hogy csak a mondataiddal, döntéseiddel tudsz hozzájárulni -, azzal sokkal többet tesz a győzelemért, mint az edző, ez nyilvánvaló. Ezt a fajta aktivitás-lehetőséget, igen, ezt irigylem. De amit leginkább irigylek tőlük, az a koruk. Tehát szeretnék még játékos lenni. Az első két évben, amikor abbahagytam – pedig már 37 éves elmúltam, tehát nagyon sokáig játszottam, tovább, mint az átlag, és külföldön profiként –, tehát az első két évben focimeccset alig bírtam nézni, mert amikor néztem, azt láttam, hogy ott sportolók rohangálnak a pályán, és állandóan azt éreztem, hogy én már nem vagyok az. Ezt a részét irigylem tőlük, hogy én már nem lehetek sportoló. Volt egy év – 2003-2004 között –, amikor elkezdtem játszani. Nem öregfiúk-csapatban, hanem egy gyenge csapatban, ahol még tudtam segíteni, közel 50 évesen, és nagyon jó érzés volt játékosnak lenni. Aztán abbahagytam, de visszasírom. És lehet, hogy most, amikor az olimpia jön, elkezdek majd kicsit vízilabdázgatni, hogy érezzem a dolgot, és élvezzem, és adjon olyanfajta kikapcsolódást, ami után esetleg odahaza az elvégzendő elemzések, és egyéb munkák jobban fognak menni.

Mondtad, hogy Peking utánra vannak terveid... El tudod képzelni magad normál polgári foglalkozást űzve, hogy ne ezen a hőfokon lángolj, ne ebben a fanatizmusban élj?


Jól esik, hogy így gondolod. Hogy Peking után majd mi lesz, ahhoz majd alkalmazkodnom kell. Pekingig nem törődhetek azzal, hogy mi lesz majd Peking után, mert az már menekülőút. Ha elkezdem tervezni a Peking utáni életemet, az aláírása lenne a „nem aranyéremnek”. Én nem láthatok augusztus 24-én túl egy centit se.


Te hogy alszol el a döntő előtti éjszaka?


Lassan, nehezen, idegesen. Olykor altató kell. De nem szeretem az altatót, mert az idegnyugtató, beavatkozás a szervezetbe. Az utolsó egy-két napon már nem szoktam elmenni a fiúk átmozgató edzésére sem, habár az athéni döntő előtt ott voltam, és akkor találtunk ki egy olyan változtatást az egyik emberelőnyünkön, ami az egyenlítő meg a győztes gólt is hozta.


Ez egy intuitív dolog volt?

Egy ötlet volt... Tudjuk, hogy a szerbek nagyon metodikusak, és nem volt már időnk arra, hogy nagyon megváltoztassunk egy emberelőny-figurát, mert ha azt nem csinálod hosszú időn keresztül, nem idegződik be, akkor rosszul fogod csinálni. Ezért csak egyet csinálhattam: két játékost fölcseréltem, és ezt gyakoroltuk nyolcszor-tízszer egymás után. Ettől a szerbek megzavarodtak, nem értették, hogy mit keres ott az, ha az összes videón eddig nem volt ilyen. A legvégén vettük elő, az utolsó negyedben. Mi két emberelőnyt kaptunk az utolsó negyedben, ők négyet. Ők mind a négyet kihagyták. Mi mind a kettőt belőttük. Nem ugyanaz a játékos lőtte be, de ez volt maga a kulcs.

Szegő András

8 régi hozzászólás

Gábor66 hozzászólása
2008.04.12. 00:36

Talán ezért imádom a vizilabdát,mert ilyen szellemi tőke, bölcseség van egy-egy húzás, lövés, védés mögött. A tisztelet, az alázat, a munkába vetett hitt, s mindez mindennapjainkra lefordítva. Köszönöm a gondolataid Kapitány!Nagyszerű interjú Gábor

hód72 hozzászólása
hód725758
2008.03.27. 02:07

Emberfeletti Csapat Igazán méltó MESTERREL. És a tudás a harmadik generációban is öröklődik. Hát ezért vagyunk még még mindig verhetelenek. A figurák hozzá az már "csak" tecnikai eszköztár.

én hozzászólása
én5489
2008.03.18. 11:08

Csatlakozom mind az előttem szólókhoz,hozzátéve,hogy nekem már nagyon hiányzott egy ilyen beszélgetés a Kapitánnyal.Változást érzek nála - de lehet,h csak azért,mert még soha nem volt ennyire 'kitárulkozó'.Jó érzés megtudni a gondolatait,azért is mert azok jó gondolatok -hiszen mindannyian aggódva-drukkolva várjuk az Olimpiát.Jó ötletnek tartom,h újra 'vízbe száll'- úgy gondolom ez segíti majd hozzá a különleges megoldásokhoz.Jó egészséget kívánok és persze minden jót, ami hozzásegíti a csapatot a győzelemhez - ami szerintem a(z eddigi) Kemény-korszak legnehezebb megmérettetése lesz.

TT hozzászólása
TT5488
2008.03.18. 10:22

Én mindig elámulok Kemény Dénes szavain és hálás vagyok azért, hogy egy ilyen ember a magyar vízilabda sport szövetségi kapitánya. Tartsa meg őt még sokáig a jó Isten nekünk, és a magyar vízilabda válogatottnak! Tímea

Andrea hozzászólása
Andrea5487
2008.03.18. 09:15

Nagyon jó interjú!

polo hozzászólása
polo5484
2008.03.18. 00:23

Imádom az okos embereket!

Nekomajin hozzászólása
2008.03.17. 16:59

Remek interjú. Köszönjük! :)

Bonita78 hozzászólása
2008.03.17. 15:40

Kedves Dénes! Szeretettel és a legmélyebb tisztelettel olvastam a válaszait! Nagyon szurkolok a csapatnak, mint mindig! Munkájához jó egészséget és kitartást kívánok! Üdvözlet Nyíregyházáról, Anita