Az ember olykor vegyes érzelmekkel fogadja, ha valaki állandóan jótékonykodik. A dolog kicsit gyanús, vajon mi lehet az ilyesfajta szereplések hátterében? A kétszeres olimpiai bajnok Gergely István, a Groupama Honvéd kapusa most egy szavazás egyik alanya lett, rá is lehet voksolni, mint "Az év legkaritatívabb sportolójára". Beszélgetésünk rávilágít kicsit a jótékonysági akciók hátterére.

- Mi a konkrét hír?

- Megkerestek a Félix Promotion által szervezett internetes szavazás szervezői. Nyolc kategóriában hirdetik meg Az év sportolója versenyt és megkérdeztek, hogy jelölhetnek-e Az év legkaritatívabb sportolója címre. Igent mondtam, mert bár nem sportteljesítményről van szó, azért jó érzés, ha valakit ilyen elismerésre jelölnek.

- Tény, hogy a neved felbukkan különböző jótékony célú akciók során, de azért eddig inkább a kapusteljesítményed miatt ismertünk.

- Ezek a dolgok nem mindig jelennek meg a sajtóban, sokszor nem az a fontos, hogy nagy publicitást kapjon egy esemény, de van, amikor éppen a sajtónyilvánosság segít egy ügynek és ezért van szükség olimpiai bajnokokra.

- Kérlek, mondd el, mi ez a bizonyos karitatív tevékenység, milyen gyakori és hogy fér bele az életedbe?

- Többféle dologról van szó és tényleg nem könnyű időt szakítani rá, hiszen napi két edzésem van, a hétvégén meccs, és persze ott a család. Ennek ellenére Magyarországon és Szlovákiában is gyakran veszek részt nemes célú akciókban, rendezvényeken. Említhetem például az Apáczai Közalapítvány kezdeményezését. Ők egy pályázaton elég szép összeghez jutottak, hogy összehozzanak határon inneni és túli magyar iskolákat. Lényegében egy cserediákprogramról van szó, a magyarországi diákok megismerkedhetnek a határon túli régiókban, például a vajdasági, felvidéki városokban élő magyar diákokkal. Egy hétvégére kimennek busszal, utána az ottaniak jönnek ide. Például a miskolciak elmennek Dunaszerdahelyre, a budapestiek Csíkszeredába és ott csinálnak közös programokat, próbálják egymást megismerni, ezáltal megtapasztalják, hogy ott is magyarok élnek. Ennek az egész akciónak két "arcot" választottak: Rúzsa Magdit és én engem. A választás természetesen nem volt véletlen, Rúzsa Magdi vajdasági, én felvidéki vagyok, ő sikeres énekesnő, én sikeres sportoló vagyok, így kerültünk ebbe a szerepbe. Mindketten magyarok vagyunk, azok voltunk már gyerekkorunkban, de a határon túl, kisebbségi közegben nőttünk fel. Hasonló az életutunk abból a szempontból is, hogy a határon túlról indultunk és Magyarországon találtuk meg a lehetőséget, hogy igazán sikeresek legyünk, kiteljesedjen a tehetségünk. Ezért gondolták úgy, hogy hitelesek vagyunk egy ilyen kezdeményezés arcaként, segíteni tudjuk ennek a programnak a propagálását, marketingjét.

- Kaptatok ezért pénzt?

- Természetesen nem...

- Beszélgettél Rúzsa Magdival? Mennyire voltak hasonlóak a gyerekkori élményeitek, hiszen ő a Vajdaságban nőtt fel, te pedig a Felvidéken?

- Persze, hogy beszélgettünk és azt szűrtem le, hogy szinte azonosak az élményeink. A kisebbségben lévő magyarság helyzete ugyanolyan, mindegy, hogy a többség szlovák vagy szerb. Ez nem biztos, hogy mindig rossz, de mindenesetre kisebbségiként ugyanazokkal a körülményekkel, terhekkel kell megküzdeni itt és ott.