FACEBOOK

Molnár Tamás: hiányzik a győzelem érzése!

Molnár Tamás: hiányzik a győzelem érzése!
hozzászólás, 2008.03.03.

A válogatott centere szerint az olimpiai aranyat nem megvédeni kell - hiszen az otthon van a szekrényben -, hanem újra megnyerni. Kiderül, hogy miért nem tart a kerethirdetésektől, hogy mennyit mutat a mérleg mostanában, de arra is fény derül, hogy az ikrek születése óta bizony már nem csak egy mérkőzés után húzza a padlón a nyelvét. Higgadtabb és érettebb lett Athén óta, egyvalami azonban nem változott: százhúsz százalékon dolgozik azért, hogy még egyszer olimpiai aranyérmet akasszanak a nyakába. Csurka Gergely cikkét a SPORTplusz című lapból szemléztük.

Diapolo

Elvonási tünetek, ezüstök után 

(Molnár doktor azt mondja, ha nem akarok fél órát várni, tartsak vele a gyúrószobába. Úgyhogy meglehetősen egzotikus körülmények között beszélgetünk: miközben Klenyán Tamás, a Domino gyúrója „teljes focistás” masszázst végez rajta, Papesz egy gumicsővel meleg vizet locsol magára. És jó szokásához híven ő kérdez először...) A szakvezetés hány aranyat vár? 

Hatot. Meg ugyanennyi ezüstöt és bronzot. 

És? Tőlünk várják az aranyat? 

Naná. Te várod? 

Nem csinálnám, ha nem várnám. 

Ha Pekingben is megnyeritek, megint lefutod a maratonit, mint Athén után? 

Ez jó kérdés... Még nem jutott az eszembe. De ha olyan az eredmény, ami segít az elhatározásban, akkor miért ne? Csak más helyszínen. 

Miért, Budapest nem jó? 

Nehéz a pálya. Sok az emelkedő. 

New York? 

Érdekelne. 

Mi az, ami egy harmadik olimpia előtt is hajt, annyi siker után? Sejthető a válasz, de talán mégsem annyira egyértelmű. Hogy mi okoz még mindig örömet a napi őrült hajtásban? 

Most például a melegvíz... 

Van értékesebb válaszod is?... 

Bizonyos szempontból most könnyű helyzetben vagyunk. Athénig nagyon sok minden megnyertünk, volt, amit kétszer is. Magtapasztaltuk, sőt, meglehet, egy kicsit hozzá is szoktunk, milyen érzés a dobogó tetején állni. Mostanra viszont elértünk abba a lelkiállapotba, hogy a sok ezüst miatt elvonási tüneteink vannak. Mert aki egyszer átélte, milyen nyerni, annak egy idő után nagyon hiányzik ez az érzés. Szóval, ha másért nem, már csak ezért is megéri megfeszülni nap nap után. 

És a biológiai óra ketyegése? Mennyire zavar? 

Az idő nem múlik el nyomtalanul, ezt én is érzem így, harminchárom évesen. De ha az ember megfelelően éli az életét, nem sajnálja az időt és a pénzt olyan dolgoktól, amelyek segítenek kompenzálni az elhasználódást, akkor továbbra is elérhető az optimális teljesítmény. 

Mire kell áldozni? 

Rendszeres masszíroztatásra, nem csak akkor, amikor jól esik, hanem állandóan, az izomzat karbantartása végett. És el kell járni szaunába, fürdőbe, ilyen helyekre. Közben persze a kort a rutin mindenféleképpen ellensúlyozza, ezt se feledjük el. 

Van egy olyan íze a pekingi olimpiának, hogy csináljuk meg, még egyszer, utoljára? 

Olyan van, hogy utoljára, de olyan, hogy még egyszer, olyan nincs. Abban, hogy na, még egyszer, számomra benne van az, hogy egyszer már megvolt, és nem történik semmi különös, ha nem sikerül újra. Akkor ez már befolyásolja a motivációt, csökkenti az elkötelezettséget. 

Tehát mi a vezérelv? 

Ez az egyetlen esélyem, hogy olimpiát nyerjek életem hátralevő részében. 

Az, hogy ezzel beírhatjátok magatokat a történelembe, mekkora szerepet játszik? 

Eszembe sem jutott. Magamtól soha, esküszöm, Amikor szóba kerül, elgondolkodom, ám hidd el, ez is rossz megközelítés, hogy azért csináljuk, mert akkor mi is háromszorosak lehetünk, mint (Gyarmati) Dezső bácsi vagy (Kárpáti) Gyurika. Ha ezen az alapon közelítenénk, biztosan nem sikerülne. Egyébként ez nagyjából ugyanaz a téma, amit Athén előtt feszegetett mindenki, hogy melyik nehezebb, megnyerni az elsőt, vagy megvédeni a címünket. Amire én azt válaszoltam, hogy a mi aranyérmünket nem kell megvédeni senkitől, otthon van a szekrényben, és ott is marad örök időkre. Az athéni aranyat viszont meg kell nyerni megint. Akárcsak a pekingit. 

Néhány hete Kiss Gergővel arról filozofálgattunk, hogy ha mondjuk bent vagytok a döntőben – ami azért jogos feltételezés, hiszen 2003 óta egyszer sem maradtatok le a finálékról -, akkor ott nyilván előnyt jelent, hogy a mai mezőnyben csak ti tudjátok, milyen olimpiát nyerni. Egy vébé, egy Európa-bajnokság más, nincs akkora nyomás, az olimpia viszont speciális műfaj. 

Az biztos, hogy tényleg speciális. Viszont azzal, hogy mi lesz a döntőben, nekünk csak augusztus huszonnegyedikének reggelén kell törődni, előtte butaság lenne. Az athéni meccs és az azóta lejátszott finálék, így a montreáli és a melbourne-i világbajnokság egyaránt bebizonyította, csak magunkkal kell foglalkozni, tisztában lenni, és ha az rendben van, akkor még úgy is nyerhetünk, ha az ellenfél nem görcsöl be. 

Mindebből következik, hogy az utóbbi években mintha nem elsősorban magunkkal foglalkoztunk volna, vagy nem voltunk tisztában azzal, hogy ... 

...igazából fölösleges azt felhánytorgatni, mi volt. Mindenkinek a saját feladatát kell megcsinálnia, vízben és parton egyaránt. Tudnék, de nem akarok konkrétumokat említeni, előre kell nézni, ez a lényeg. 

Különösen az olimpia évében őrült kihívás mifelénk az utazó csapatba kerülni. Egy őszi keretösszetartásról kihagyott a kapitány – most, a Volvo-kupa előtt izgultál, hogy benne leszel-e? Egyáltalán, izgultál bármikor is emiatt? 

Soha. És ezen az sem változtat, hogy az olimpia éve van. Én szeptember óta úgy edzem, hogy olimpia lesz. A meccseken is úgy próbálok játszani, és nem azért adok bele apait-anyait, mert kerethirdetés lesz. Én válogatottként sem tudnék többet és jobbat nyújtani, mint amit most nyújtok. Én az uszodában és azon kívül is mindent alárendelek a vízilabdának, illetve, majdnem mindent, mert azért ott van a család is... De az biztos, hogy folyamatosan a legjobbamat adom, ha ez kell, akkor válogatott leszek, ha nem, akkor nem. Persze, nyilván sz...rul esne, ha kimaradnék, ugyanakkor nem lenne rossz a lelkiismeretem. 

A korábbi esztendőkben is ugyanilyen eltökélten készültél? Szakemberek szerint Athén után azért be-behúztátok a kéziféket... 

Nem tagadom, az őszi szezonokban előfordult, hogy egy picit vissza kellett venni. De gondolj bele, világversenyek jöttek egymás után, alig volt időnk regenerálódni, pedig azért öregszünk, azazhogy korosodunk... Éveken át nemhogy magas átlagot nem lehet hozni, de kiemelkedőt sem lehet produkálni, ha nem adsz magadnak egy kis időt a feltöltődésre. Viszont az elmúlt ősszel nem volt ez a takarékra állítás. 

Ehhez képest mégis akkor maradtál ki először... 

Őszinte leszek, nem osztott, nem szorzott. Amit már mondtam: én csinálom, és ha ez elég, ha szükség van rá, akkor ott leszek Pekingben. Talán a tudatalattiban segített, de a tudatos részében biztosan nem. Csak ezért nem adtam azután százhúsz százalékot, mert már addig százhúsz százalékon pörögtem. 

Nem akarnék nagyon szakmázni, de ha, teszem azt, összehasonlítod magad a Sydney előtti időszakkal, amikor színes volt a játékod, meg a mostanit, ami eléggé statikus, akkor nem dúl valamiféle harc a lelkedben? 

Egyrészt nyilván kiismerték az örökmozgó stílust. Meg aztán (Kemény) Dénesnek is az az elvárása, hogy a centerek álljanak be a kapu elé, tartsák meg a pozíciót, szerezzenek kiállítást. Határozottan kérte, hogy ne mozogjak el. Ha ez kell, akkor ez kell.  

És a kreatív éned? 

Nehéz ezt megválaszolni... Itt azért tényleg az a lényeg, hogy a cél érdekében kell csinálni azt, amit. De ha majd nagyon kell, akkor lehet, elővesszük az olimpián az elmozgást. Tény, eddig valami hiányzott a győzelmekhez. Lehet, hogy ez.

KÖVETKEZŐ OLDAL

2 régi hozzászólás

x hozzászólása
x5387
2008.03.04. 13:28

Van ami sosem változik...:)))

Discursive hozzászólása
2008.03.03. 22:27

Papesz nélkül nem engedhetjük felszállni a Pekingbe induló csapatgépet!