FACEBOOK

Kemény Dénes a vadászat lényegéről

Kemény Dénes a vadászat lényegéről
hozzászólás, 2007.10.21.

Amikor Kemény Dénest, a kétszeres olimpiai aranyérmes, valamint világ- és Európa-bajnok magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányát hívtuk telefonon, azt kérte, halasszuk másnapra a beszélgetést, mert indulnia kell, méghozzá sürgősen. Edzésre? - kérdeztük, mire rávágta: Dehogy edzésre. Vadászni. Úgyhogy máris témánál voltunk. (A Magyar Nemzet interjúja.)

Diapolo

Polgári foglalkozása állatorvos. Hogyan egyeztethető ez össze a vadászattal? Az állatot nem meggyógyítja, hanem lelövi?

- Amikor az ember magára ölti a vadászruhát, kimegy az erdőbe, nyakában lóg a távcső, vállán pedig a puska, akkor bizony nem állatorvos. A vad viszont mindig vad. Nem partner abban, hogy gyógyítsák.

Budai vízipólós gyerekként nőtt fel. Mikor és miként kapott rá a vadászatra? Csak nem a Császár uszodában kezdett lövöldözni?

- Nem, a gyermekkorom vadászat nélkül telt. Tizenhét esztendeje ismerkedtem meg ezzel a szenvedéllyel, olaszországi éveim alatt, de itthon. Amikor ugyanis hazajöttünk szabadságra, szívesen jártam Szentendre és Leányfalu környékére vízisízni, és arrafelé az ember könnyen beleszeret a vízbe, és az erdőbe. Ez velem is megtörtént. A barátaim vittek el vadászni, de – utólag már érdekes módon – elég nehezen álltam kötélnek. Azt gondoltam ugyanis, amit az ember harminchat éves koráig nem is próbált ki, azt különösebben már nem érdemes erőltetnie. Aztán, ahogy lenni szokott, a szűz kéz szerencsét hozott, én pedig vadász lettem.

Mit tekint az eddigi legnagyobb vadászsikerének és -kudarcának?

- Egyiket sem a hagyományos módon, a megszerzett vagy elszalasztott trófea nagyságával és minőségével mérem. Ezért a legnagyobb sikeremnek azt tartom, amikor hat méterről lőttem meg egy őzbakot, mert olyan közelre kellett becserkelnem, hogy a végén már csúsztam-másztam. Ebben az a bravúr, hogy egy ilyen érzékszervekkel megáldott állat számára észrevétlen maradtam. Ugyanezt megtetteg egy gímszarvasbika esetében is egy hajnali vadászaton, amely délelőtt 11-ig elhúzódott. Kettőnk között ott volt a sűrű, azon kellett teljes csendben áthatolnom. Kudarc? Amikor hat egyforma süldő közül meglövöd az egyiket, és mire odaérsz, meglátod, hogy a mama volt az. Mert a tavalyi malac hatvankilós, a koca meg nyolcvan, úgyhogy bizonyos fényviszonyok mellett nagyobb távolságból nem is látszik a különbség.

Édesapja, a magyar vízilabda legsikeresebb utánpótlás-kapitánya, „Fecsó-bácsi” szerint minden sportágban tehetséges volt, amibe csak belekóstolt,  legyen szó vízilabdáról, sízésről vagy éppen vízisíről.. Ez a vadászatra is igaz? Egyáltalán kell hozzá tehetség?

- Nagyon is kell. Az átlagember persze hajlamos a vadászatot összetéveszteni a lövéssel, de az csak egy fázis. Igaz, nem elhanyagolható, fontos fázis. A tehetségnek azonban addig kell megnyilvánulnia, amíg az agy kiadja a tűzparancsot. Mert ha például egy terület kétszáz vadat tart el, a szakértelem ahhoz szükséges, hogy a vadász ki tudja választani, melyikért emelje fel egyáltanán a puskáját. Az első években természetesen nekem is sokkal több volt a hibás döntésem, de mostanra kicsit lehiggadtam. Hogy a vízilabdából hozzak analógiát, a csatár is addig ideges, amíg be nem lőtte az első gólját, és ha ez a negyedik negyedig így van, akkor már könnyebben választ rossz megoldást. Kapitányként ezért nekem is dupla öröm, ha a gólzsák jól kezd. Visszatérve a vadászathoz, szerencsére már eljutottam odáig, hogy ne kelljen nagyon izgulnom.

Csak lövi a vadat, vagy főzi és eszi is?

- Teljes a skála. Főzöm is, eszem is. A bográcsos korszakon már túljutottam, mert a pörkölt nem adja vissza igazán a vadhús különlegességét. Gondolom, nem szerzek azzal hatalmas meglepetést, hogy a fiatal vaddisznó húsát szeretem a legjobban, de a szarvasok védelmében feltétlenül el kell mondanom, hogy a szarvaskolbásznak nincsen párja.

(forrás: Magyar Nemzet – Ballai Attila)
Címkék:
Kemény Dénes

2 régi hozzászólás

Katalin Hosszu, New York hozzászólása
2007.10.22. 22:19

Bocsánat! Sajnálatos elírást követtem el! Világligát akartam írni, nem pedig Euroligát, amiért elnézést kérek!

Katalin Hosszu, New York hozzászólása
2007.10.21. 19:42

Kedves Kemény Dénes! Összefutott a nyál a számban, a vaddisznópecsenyére és a szarvaskolbászra gondolva! Nem küldene belőle egy kis kóstolót New Yorkba?... De félretéve a tréfát, lelkesen szurkoltam a csapatnak mind Melbourne-ben, mind az Euroliga mérkőzésein. Nem vagyok járatos a vízilabda sportban, egyébként sem szeretek okoskodni, főleg olyan dolgokban, ahol alulmarad a tudásom másokéval szemben, ellenben a lélektanhoz értek! Bár nem láthattam a mérkőzéseket, csak a vlv kiírásai alapján tájékozódhattam, de szabályosan éreztem, hogy mikor torpan meg a csapat. Mindkét alkalommal úgy láttam, éppen a döntő mérkőzésre fogyott el az ereje. Itt nem csupán a fizikai erőre gondolok, sokkal inkább az akaratéra, ami egy csapat esetében azért lehet különösen fontos, mert ha az egyik feladja, a többiek sem tesznek másként. A taktika, s minden, ami a játékhoz tartozik az ön asztala, de nem tudom, gondolt-e már rá, hogy elsősorban a játékosok elszántságát kéne erősíteni. Amikor úgy megy valaki a mérkézősre: mindegy, hogy kivel játszunk, nekünk azt meg kell nyerni! Meg kell nyerni, mert az ellenfél is csak emberekből áll, mint vagyunk mi is - akkor miért ne győzhetnénk? De mintha akár a horvátok, akár a szerbek ellen megtorpant volna a csapat, inába szállt a bátorsága. S ez különösen elkeserítő volt, mivel a gyengébb ellenfelekkel folytatott mérkőzésekről szinte ovációkat zengtek, amikor viszont igazán meg kellet volna mutatni a tudásukat, összeomlott a csapat. A levelemmel nem magamra akarom haragítani, de tudni, hogy mindig az utolsó pillanatban vérzünk el - itt egyértelműen akaratgyengeségről van szó! Ezt kéne erősíteni. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de tudnék mit mondani a fiúknak, hogy helyrebillenjen a lelki egyensúlyuk! Sajnálom, hogy ezt itt, a nyilvánosság előtt kellett leírnom, szívesebben tettem volna levélben, de semmi olyan címet nem ismerek, ahová elküldhettem volna. Nem tudom, szokta-e a hozzászólásokat olvasni, azt sem, hogy az enyémet megnézi-e, de bízom benne, veszi rá a fáradtságot! Ha pedig közölnének egy levelezési címet a honlapjukon, biztos felfigyelnék rá, hisz minden itt megjelenő cikket, véleményt, személyes beszélgetést elolvasok. Kíváncsian várom, egyáltalán érdekli-e egy egyszerű ember véleménye, aki mérhetetlenül büszke a MAGYAR névre! Üdvözlettel: Katalin Hosszu