FACEBOOK

Régi dicsőségeink - Megnyertük a Klebelsberg Kupát! 2. rész

Régi dicsőségeink - Megnyertük a Klebelsberg Kupát! 2. rész
hozzászólás, 2020.04.27.

1929 augusztusában világraszóló vízilabda-eseményt rendeztek Budapesten. A Klebelsberg Kupán hat csapat vett részt (a francia, a német, a svéd, az angol és a belga válogatott meg persze a mieink). A tornát megnyertük, két év múlva Párizsban védtük meg kontinensbajnoki címünket, 1932-ben, Los Angelesben pedig megszületett a sportág első magyar olimpiai aranyérme. Háromrészes sorozatunkban a Klebelsberg Kupa eseményeit, s ezen keresztül az akkori korszellemet, nyelvezetet, médiastílust elevenítjük fel. A mai rész Komjádi Béláról szól.



Cikkünk az Arcanum Adatbázis Kiadó forrásainak felhasználásával készült.


CIKKSOROZATUNK ELSŐ RÉSZE


Amíg élt, Komjádi Béla nem engedte meg újságíró kollégáinak, hogy írjanak arról, mennyiféle módon segítette a szegényeket. Sajnálatosan korán (1933-ban), 40 évesen bekövetkezett halála után sorra jelentek meg a történetek, ezek legendássá tették és egy fantasztikus jótevő képét alakították ki - a ma embere számára is. 

Komjádi nemcsak saját sportolóinak érdekében mozgatott meg mindig minden követ, egész élete arról szólt, hogy segítsen a rászorulókon, szinte titokban. A kor állami sportvezetői már azon is csodálkoztak (olvasható akkori megnyilatkozásokban!): hogy lehet, hogy soha senkinek nem tesz rosszat, úgy harcol sportága gyarapításáért, hogy közben nem mocskolja be magát, nap mint nap nyugodtan a tükörbe nézhet. (Úgy látszik ez már akkor is a lehetetlenséggel volt határos.)

Halála is úgy történt, hogy éppen egyik játékosának szerződését intézte, s iszonyatosan felhúzta magát amiatt, hogy a már letárgyalt megállapodás feltételei máshogy szerepeltek az elküldött írásos dokumentumban...

Magának soha nem harcolt ki semmit, hihetetlenül puritán körülmények között élt, pluszjövedelmeit rendre különböző módon szegényeknek juttatta. 

Szóval a halála utáni méltatásokból tudhatta meg először a közvélemény Komjádi "rejtett életét". Azt, hogy reggeltől estig kilincselt hivatalokban, a fővárosnál, a minisztériumokban úszói, és vízipólózói érdekében; az egyiknek állást szerzett, a másiknak jobb előmenetelt ért el. Ne feledjük, a nagy gazdasági világválság éveit éljük!


És jöttek újabb és újabb történetek. Arról, hogy egyszer váratlanul, előzetes bejelentés nélkül beállított az egyik válogatott úszó lakásába és a nyomorgó szülők lakbértartozását kifizette a saját pénzéből. Arról, hogy az egyik budapesti étkezdébe minden délben betért egy fiatal gyerek, az egyik legtehetségesebb ifjúsági korú vízilabdázó, sokszoros korosztályos válogatott, nagyon szegény családból származó fiú. Az ebédjét mindig Komjádi fizette.

Egyetemi tandíj, vizsgadíj, érettségi bizonyítvány, fogorvosi kezelés, ezekről lehet olvasni, de ki tudja, még mi mindennel segítette a fiatal úszókat és vízilabdázókat. 

Még két konkrét történet: 






Amikor Komjádi meghalt, a barátok, kollégák nem tudták, hogy közöljék a hírt 71 éves édesanyjával, aki akkor már évek óta ágyhoz kötött, súlyos beteg volt. Végül amellett döntöttek, hogy nem közlik. Azt mondták, Bélának hirtelen egy hosszabb túrára kellett mennie a csapattal. A végkifejletet nem tudom, de azt az egyik korabeli lapból igen, hogy Béla külföldi szerepléséről időről időre újságot hoztak "Maminkónak", ahogy a fia hívta őt. Egypéldányos újság volt, külön erre a célra nyomtatták, nem valóságos távoli hírekkel Komjádi Béla tetteiről...


A magyar sport történetének egyik legkülönlegesebb személyisége volt Komjádi Béla. Anélkül, hogy a teljes életútját ismertetnénk, felvázoljuk pályájának fő elemeit.

Csak 18 évesen kezdett el komolyabban úszni, egy év múlva már versenyeket nyert, de gyorsan átnyergelt a vízilabdához. Ahogy korosztálya sok tagjának életét, az övét is derékba törte az első világháború, ahonnan hadirokkantként, lényegében emberi roncsként tért haza. Sebeinek következményeivel élete végéig küszködött. Hatalmas elánnal vetette bele magát az edzői munkába - miközben tisztviselő volt egy vállalatnál -, gyerekekből toborzott csapatot, majd egyre jobb eredményeket ért el. Csapata, a III. ker TVE az addig verhetetlennek tartott Ferencvárost taszította le a trónról, 1923-ban és 1924-ben is magyar bajnok lett. 1924-ben már szövetségi kapitány volt, aztán kis szünet után ismét, majd rövid megszakítás után újra. Két Eb-győzelem, olimpiai 5. hely (1924, Párizs), 2. hely (1928, Amszterdam) és aranyérem (1932, Los Angeles) a mérlege.

Cikksorozatunkban 1929-es eseményeket idézünk fel, egy évvel vagyunk az amszterdami olimpia döntője után. Azt a finálét a magyar közönség nagy fájdalmára elveszítettük a németekkel szemben. Mint legutóbbi írásunkban bemutattuk, egy ország vágyta a bosszút az 1929-es Klebelsberg Kupa előtt.

A budapesti "miniolimpiát" óriási sajtóérdeklődés kísérte és itt térünk vissza Komjádi Béla személyéhez. A szövetségi kapitány ugyanis ekkor már újságíró volt, a Sporthírlap munkatársa (ez a lap akkoriban a Nemzeti Sport riválisa volt, de hetente csak háromszor jelent meg).

Szakterülete ekkor az úszó szövetség alá tartozó sportélet, ide tagozódott akkor a vízilabda is. Nem "fal állásról" volt szó, a korabeli információk szerint Komjádi minden délelőtt a szerkesztőségben kezdett, írt tudósított, szerkesztett, újdondász-gyakornokokkal foglalkozott, miközben a válogatott ügyeit is intézte.

Ha az eddigiekből nem lenne világos, megerősítjük: igen, Komjádi Béla úgy volt a világelsőnek tartott magyar férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, hogy közben (a versenyek alatt is!) tudósította saját lapját - a saját meccseiről is!

Döbbenten láttuk, hogy a Klebersberg Kupa első napi mérkőzéseiről (ekkor, ugye, 7:0-ra legyőztük a svédeket) - a meccsleíráson túl - részletes, értékelő elemeket sem nélkülöző tudósítás olvasható a Sporthírlapban Komjádi Béla tollából. De úgy tessék ezt elképzelni, hogy nemcsak a magyar csapat meccséről, hanem a másik két találkozóról is!


Az első nap egy nagy általános tanulságot hozott és ebből mindenki — úgy a játékosok, mint a vizipólót kedvelő és pártoló közönség — levonhatja a következtetéseket, melyek nem lehetnek mások, mint az én megállapításom : a vízipólóban minden egyes mérkőzést csak úgy lehet megnyerni, ha a csapat azzal a tudattal száll a vízbe, hogy — ha nem dolgozik komolyan, a lényegesen gyengébb ellenféltől is kikaphat.

Azt mondja a közmondás: saját kárán tanul magyar! Ez egyszer a sors szeszélye folytán tanuljunk a franciák kárán, akik a szó szoros értelmében ellazsálták az angolok elleni mérkőzésüket.

(...)

Padou gyengén mozgott — a francia csapat meg volt babonázva. Padou a világ legjobb játékosa — volt. Legalább is a Klebelsberg Kupa első napján leégett. A magyar csapatban legalább négy olyan játékos akad, aki a tegnapi Padouval felveheti a küzdelmet.

Íme a sztár-rendszer hibája: a sztár leég — a csapat veleég. Mégis csak jobb, ha az egész csapat tud játszani.

A franciák különben azzal mentegetőznek, hogy a hosszú utazás kimerítette őket.

Komjádi Béla - Sporthírlap, 2019.08.15.


Most túl azon, hogy a fentiek konkrét példán alapuló, meglehetősen szakszerűen megfogalmazott örökérvényű igazságok (hányszor, de hányszor hallhattunk ilyen értelmű kifakadást a mai kor szövetségi kapitányaitól...), a krónikás fejében óhatatlanul megjelenik egy kép. De hiszen ez olyan, mint hogyha 2008. augusztus 24-én Kemény Dénes a pekingi olimpia vízilabda-döntőjének végén, a medencéből éppen kikászálódva megvárná az eredményhirdetést, majd nem vonulna el a többiekkel, hanem felsétálna a tribünre, a vlv számára fenntartott sajtóhelyhez és megírná a tudósítását a történtekről. Nemcsak a döntőről, hanema  bronzmeccsről is! Szép kép, nem?

Jó, amit 1929-ből idézünk, az csak abban a korban volt lehetséges, az sem kizárt, hogy még akkoriban is különlegességnek számított. Mindenesetre azóta nagyot változott a világ. 

A Klebelsberg Kupa (pontvesztés nélküli) megnyerése után Komjádi Béla szövetségi kapitány részletes értékelést írt lapjába a magyar válogatott teljesítményéről. Erről megint a saját korunk jut eszünkbe: mióta vlv létezik (2007 óta), próbáljuk elérni, hogy a mindenkori szövetségi kapitánynak a világversenyeket követő írásos értékelését (azt, amit az elnökség tagjainak juttat el) megkapjuk és közölhessük. Ez még egyszer sem sikerült, igaz viszont, hogy valamennyi szövetségi kapitány készségesen vállalta, hogy különinterjúban foglalja össze (persze más szavakkal, mint a hivatalos dokumantumban) értékelését. Az elutasítás oka egyébként a legtöbb esetben az volt, hogy az elnökség számára készített beszámoló az egyes játékosok teljesítményének szövetségi kapitányi értékelését is tartalmazza, ami nem tartozik a nagyközönségre.

Nos, az alábbiakban közzéteszük Komjádi Béla újságban megjelent beszámolóját a 2029-es Klebelsberg Kupáról:




1927. szeptember 8-án, a bolognai európabajnoki győzelemmel kapcsolatosan cikket írtam a Sporthirlapban, melynek a címe az volt, hogy: „A fák nem nőnek a égig”.

Ma ismét ezzel kezdem: „a fák nem nőnek az égig” és bár a mi fáink nagyon megnőttek, mégis a legkisebb elbizakodottság elég lesz a visszaeséshez.

Ezután a kellemetlen bevezetés után nézzük végig, hogy mit is tapasztalhattunk a világ hat legjobb vizipólócsapatának a küzdelménél.

Az idei esztendő kétségkívül bebizonyította. hogy a világ legjobb vízipóló csapata a magyar válogatott.

Ezt senki sem vonja már kétségbe és ma talán már rehabilitálva vannak a csehek is 11:1-es és az angolok 13:1 arányú vereségükért. A magyar csapat talán sohasem volt olyan jó, mint most. Ha visszafelé nézünk, a következő nagyszerű játékokra gondolhatunk vissza: 1925-ben Budapesten 7:2 a franciák és a belgák ellen, 1926-ban ugyancsak Budapesten 8:1 a németek ellen, 1927-ben Bolognában 3:1 a franciák ellen, 1928-ban Amszterdamban 5:0 Amerika ellen. Mindezeket a meccseket felülmúlja a németek elleni 7:1-es és a svédek elleni 7:0-ás eredmény. Ezeken a mérkőzéseken a magyar csapat remekelt. A legszebb játék, amit valaha is játszottak, a svéd-magyar mérkőzés első és a német-magyar mérkőzés második félideje volt.

A magyar csapat játékosait, ha bírálat alá vesszük, a következőket állapíthatjuk meg:

Barta.
Naumannal, a svéd kapussal holtversenyben, a torna legjobbja. Volt néhány egészen bravúros dése, az öt meccsen aligha csinált 3-4 hibánál többet. Soha hozzá hasonló kapusunk nem volt, pedig ma is van öt-hat olyan kapuvédőnk, aki a hatos tornán megállotta volna a helyét.

Ivády.
Tökéletesen játszott. Mind az öt mérkőzésen kifogástalan volt. Akire ráment az úgy le volt fogva, hogy meg se mukkant. Nem voltak „napjai”. Ő játszott az öt mérkőzésen a legegyenletesebben. Nincs többé tanulni valója. Az ő tréning je a kondíció megtartása.

Homonnai.
Az angolok ellen csatárt játszott. nem az ő posztja. A franciák ellen makacskodott, hogy majdnem elveszítettük miatta a mérkőzést. A svédek, németek és belgák ellen egészen tökéletes volt. Hihetetlen tehetséges játékos, ha nem vágyik bravúrra. Sohase legyen a magyar válogatott csapatnak jobb 

hátvédpárja, mint az Ivády—Homon-nai II. de rosszabb se.

Keserű. II.
Számomra a legnagyobb meglepetés volt a tempóbirása. Mind az öt mérkőzést kifogástalanul játszotta végig. Sikerült bolognai nagy formáját elérnie, sőt talán még túl is szárnyalta azt.

A Barta - Ivády, Homonnai - Keserű II. védelemmel a többi öt nemzetből válogatva sem tudnak egyenértékűt összehozni.

Vértesi.
Valamennyi mérkőzését önzetlenül harcolta végig. Egyetlen rossz napja nem volt, ellenben voltak ragyogó akciói. A belgák ellen pedig különösen az első félidőben — a legtökéletesebb csatárjátékot mutatta be.

Németh.
A torna legjobb csatárának bizonyult. Legjobban sikerült két mérkőzése a németek és a franciák elleni volt. Az angolok ellen némi balszerencse üldözte, a svédek ellen lámpaláz, a belgák ellen a második félidőben kis fáradtság mutatkozott rajta. Hihetetlen veszélyes lövő, aki minden helyzetből gyorsan küldi a labdát a háló felé.

Keserű I.
A technika mestere, akinek a legnagyobb dicsérete, hogy bronchitissel súlyosbítva küzdötte végig a mérkőzéseket és múló betegségét játékán egyáltalában nem lehetett megérezni. Lendületes játékával és önzetlenségével sok örömet szerzett a közönségnek.

Sárkány.
Az angolok ellen szerepelt a csapatban először és megfelelt. Többször nem játszott, mert hiszen az Ivády-Homonnai kettőst nehéz egymástól elválasztani.

Halassy.
Szintén az angolok ellen játszott. Gyors és kitartó játékos, hibája, hogy állandóan visszahúzódik a védelembe.

Ez lenne a kritika a magyar csapatról, melyben egyik mérkőzésen az egyik, a másikon pedig a másik tékos volt egészen kiváló és ez volt a magyar csapatnak a legnagyobb előnye a többiek felett, ahol egy Arne Borgra vagy Padoura volt minden alapozva.

A magyar csapat, ha az elkövetkezendő küzdelmekre éppen olyan akaraterővel, kitartással és szorgalommal fog készülni, mint a Klebelsberg-Kupa mérkőzéseire készült, még néhány esztendeig megtarthatja a vízipólóhegemóniát, ez azonban nem jelenti azt, hogy egyik-másik nagy csapattól vereséget ne szenvedjen. A hegemóniát nem egy mérkőzés, hanem egy meccs-sorozat dönti el.

A magyar csapat az idén 8 válogatott mérkőzést játszott. Mind a nyolcat megnyerte. Gólaránya 73:17. Ez jelenti a hegemóniát. Aminek megvédése nagy kötelezettségeket úgy a Szövetségre, mint a játékosokra.

A svéd, német és belga csapat között nincsen klassziskülönbség. Ök ha a táblázat szerint nem is holtversenyt futnak jelenleg és átlagban 3 góllal gyengébbek lunk.

A svédek mindent Arne Borgra baziroznak, pedig van közöttük sok taktikus, a kapusuk pedig egyenesen szenzációs. A németek gyengébbek voltak, mint Amsterdamban és csak a belgák elleni első félidőben és a franciák elleni mérkőzésen mutatták meg, hogy nem egészen érdemtelenül jutottak olimpiai bajnokságukhoz. A belgáké a jövő már húsz esztendeje. Most azonban tényleg van néhány egészen fiatal játékosuk, akikből nagy fiúk lesznek két-három év múlva. 

A meglepetés a franciák gyenge játéka volt. 

Nagyon visszaestek az 1924-i olimpiai bajnokok. Padou jó, de nem a régi. Vandeplanque a legveszélyesebb emberük és nincs tovább. Tribouillet- re sem lehet ismerni, a hátvédek egészen gyengék. Hogy ellenünk ők érték el aránylag a legjobb eredményt, ezt csak nagyfokú szerencséjüknek szönhették.

Az angolok jól játszanak és ha megfelelő trénerük lenne, aki az egységet is megteremti közöttük, akkor ők is beleszóltak volna a helyezésbe.

A Klebelsberg-Kupa megerősíti Európa vízipóló hegemóniáját. A hatalmas úszósporttal rendelkező Amerika vizipólósportja hatalmas léptekkel közeledik az európai klasszis felé és a legjobb védekezés ellenük: az Európa-bajnokság és a Klebelsberg-Kupa. Ilyenkor összejönnek Európa legjobb csapatai és kemény küzdelmekben edzik magukat az olimpiára. Amíg ez a két nagy díj: az Európa-bajnokság és a Klebelsberg-Kupa megmaradnak, addig nem valószínű, hogy más világrészbeli csapat elhódítsa Európa hegemóniáját.

Minek köszönheti a magyar vízipólócsapat sikerét?

Utóvégre nem lehet érdektelen, hogy éppen a legkisebb lakosságú nemzet, melynek sem fedett uszodája, sem megfelelő tréninglehetősége nincsen, áll a vízipólósport élén.

A magyar csapat november óta szülődik erre a versenyre. Már ősszel megkezdték a csapat tagjai a torna- és boxtréninget a Horváth-féle box-iskolában, majd kora tavasszal Bécsben tartottak tréningeket, végül igen jól jött az egyes áskálódok részéről kifogásolt a május végi erőltető nyolc nap alatt lebonyolított és hat mérkőzésből álló túra.

A kemény tréningek és bajnoki mérkőzések megedzették a csapat tagjait és ez a túlforszírozott munka meghozta a gyümölcsét. A mi uszodaviszonyaink mellett sem az úszókat, sem a vizipólózókat nem lehet kíméletes tréningbe fogni. És hogy ez igy van jól és nem úgy, mint a múltban volt, azt a magyar úszók és vizipólózók idei fényes sikerei igazolják.

Mindezek mellett az előkészületek mellett nagyon sokat nyomott a latban a csapat egységes szelleme. Igazi jóbarátok küzdöttek a magyar csapatban, akiket hiába jelent meg az egyik napilapban kétszer is lazító, az egységet széjjelrombolni akaró és a következményekkel mit sem törődő közlemény egymástól széjjelválasztani, közéjük konkolyt hinteni nem sikerült. Legalább is egyelőre nem.



Budapesti Hírlap, 1929. augusztus 22.


Sorozatunk első részében már felidéztük, hogy a Klebelsberg Kupa sorsát eldöntő mérkőzése után, a regnáló olimpiai bajnok Németország 7:1 arányú legyőzését követően a Császár uszoda lelátójának több mint hatezres közönsége hősként ünnepelte a szövetségi kapitányt. Komjádi Bélát vállukra vették az emberek és extázisban éltették hosszú perceken át.

A Sporthírlapban a kor egyik legnépszerűbb tárcaírója, Bús Fekete László írta az alábbi méltatást:




A magyar vizipólócsapat revánsot vett Amsterdamért. Az olimpiai bajnok németek kapujába hét gólt dobtak a magyar fiúk és a hétből csak egyet kaptak vissza. Az első magyar emberrel: a kormányzóval az élen, a zsúfolt uszoda a győztes csapatot ünnepli és a diadalmámorban a tribünökről, mint adott jelre, harsogva elindul egy név az ég felé: Kom-já-di.... Kom-já-di Kom-jádi...

A közönség, az ezerfejű és ezerszemű Cézár, a nagy diadal után a csapat mesterét, tanítóját, kapitányát ünnepli és a zsűri helyén, az uszoda betonlépcsője előtt egy tömzsi férfit magasba emelnek a kezek.

És a tömeg tapsolva, kendőt lengetve, boldogan lelkesedve harsogja tovább:

Kom-já-di... Kom-já-di... Ko m-já-di!

*


Ki ez a Komjádi, akit a legszebb diadal legforróbb percében maga fölé emelt a tömeg?

Komjádi Béla, újságíró, a magyar vizipáló-csapat kapitánya.

Próbáljuk lefotografálni úgy, ahogy láttuk őt íróasztal mellett, uszodában, kertben, utcán, szobában, vízben, boldogan, dühöngve, Pesten, Amsterdamban .... minek folytassam: mindenképen és mindenütt, amikor élete tűnő órái alatt mindig csak egyetlenegy célért harcolt: a magyar győzelemért!

Középtermetű férfi. Sok haja nincs, borotváltatja a fejét, amely jól méretezett, izmos nyakon ül. Birkózóknak van ilyen kemény, dacos nyakuk, amilyent Komjádi visel. (Maga is pólójátékos volt, sokat verekedett valamikor a vízben, amikor még ő volt a játékos és más volt a kapitány.) Két szeme, összehúzott szemöldöke alatt, elszántan csillog. Mindig úgy néz előre, mintha nagy tervet forgatna a fejében, mintha hallatlan harcra készülne. (És ez így igaz: folyton tervez, állandóan harol, soha meg nem áll egy pillanatra.) A jól méretezett test két rossz lábon szalad előre. A két lábat ellenséges golyók lőtték szitává a világháborúban. Azóta nyög velük, kínlódik, talán ordít is, amikor senki sem látja. De amikor látják, kicsit sántítva, de fut a két láb az uszoda síkos padlóján, gyorsabban, fürgébben, mint az egészségeseké.

Három évvel ezelőtt, amikor a magyar csapatot az Európa-bajnokságra készítette elő, elcsúszott az uszoda vizes betonján és eltört a lába. Az összelőtt és összefoltozott lába. Megsebesült a békés versenyuszoda tövében újra, aki a posztján, az ellenséggel szemben is sebeket kapott. És ezt az új sebét is úgy viselte, mint ahogy katonához illik. Összeszorította a fogát és szótlanul feküdt a kórházi ágyon.

És aztán kezdte elölről az egészet.

Csak egy kicsit jobban húzta a lábát maga után. Mások egészséges lábbal mulatnak, henyélnek. Ő a rossz lábával dolgozott tovább.

Mint a családfő egy kis családban, mint a kotlós a csirkék között, úgy él együtt évek óta a fiaival. Pest és Bologna hirdette munkája első gyümölcsét, a kétszeres Európa-bajnokságot! És Amsterdamban már mint nagy favorit indult el csapatával Komjádi.

A többit tudja mindenki. Győzelem győzelem után! És az utolpercben, a nagy cél előtt elbukott a hős csapat! A magyar csapat kikapott a döntőben a német együttestől. Ez a vereség másokat letört volna örökre. Komjádi csak összeszorította a fogát és hallgatott. Az új sebet szépen eltette a régiek mellé és nekifogott a munkához. És ettől a perctől kezdve egy szó lebegett a szeme előtt egy egész esztendőn keresztül:

Reváns!

A nyolc milliónyi magyarság kiválasztott csapatát vezette a százmilliós német nép kiválasztottjaival szemben. A kétszáz fedett uszodával rendelkező nagy nemzet fiai ellen készült Pesten egyetlen fedett uszoda nélkül. A tél ott látja Komjádit fiaival az öreg Rudas pár méteres, gőzös, párás bazin-jében. (Még Bécsbe is felutazik a fiúkkal mert Pesten nincs fedett uszoda.) És a tavasz fagyos lehellete már ott találja náthásán, trüsszögve a Császár-uszoda hideg partján. Folyik a tréning, feszülnek az izmok! És a nyár forró estéin ívlámpa mellett dolgozik a csapatával, mert napközben nincs tréninglehetősége a magyar pólócsapatnak. Napközben a fürdőzőké Pesten az uszoda. És ennyi hendikep után, ennyi kínlódás közepette elérkezik a nagy verseny hete. A művelt világ szeme Budapesten van. Öt nagy nemzet: az angol, a német, a francia, a svéd, a belga kiválasztott ifjúsága jön hozzánk, hogy eldőljön: ki a legény a gáton, ki a legjobb széles e világon?

És Komjádi ekkor kivonul egy hétre a fiaival a Hűvösvölgybe. Az esztendeje folyó munka utolsó hetét együtt tölti a csapat. Ne gondolja senki, hogy valami előkelő, pazar, luxushelyen! Oh dehogy. Egy kis penzió a Vadorzó-utcában, tenyérnyi kert, három szoba két-két ággyal és egy-egy dívánnyal és egy nagy veranda a hegyek tövében. (A fiúk közül hárman díványon alszanak és Komjádi, a kapitány, kint a verandán.) És készül a csapat a döntő harcra.

Komjádi ott áll köztük gallér nélkül, ingujjban az udvaron. Felkelti őket, sétáltatja őket, kártyázik velük, enni ad nekik, dicséri őket, korholja őket, vigyáz rájuk, gramofont kér kölcsön, uszodába megy velük, fagylaltot hoz, dajkálja őket, színházjegyet szerez, fürdőt csináltat, sebet kötöz, orvost hozat, masszőrt rendel, telefonál, kiabál, hallgat, tanítja őket, kidobja a látogatókat, hivatalfőnökhöz szalad, szabadságot szerez, moziba viszi őket, egy héten keresztül a múló órák minden másodpercét velük tölti és vigyáz rájuk, hogy az esztendeje folyó munka eredménye az utolsó hét izgalmas, lázas pillanataiban össze ne dőljön. És amikor bent az uszodában folyik a harc, rossz lábával ott szaladgál a parton, kiabál, irányít, jajgat, tépi a ruháját, hadonász, felújjong és fölragyog a győzelemre Komjádi, a vízipóló-kapitány.

A nagy győzelem után, fönt az emberek feje fölött, birkózik az ünneplőkkel. Mindenáron le akar jutni a földre, ahonnan felemelték. Azok közé tartozik, akiknek nem kenyere az ünnepeltetés. Szeretne elbújni most valahová és egyedül örülni, hogy senkise lássa. És ahogy a földre kerül, el is siet a kabinsor fedett folyosójára, ahol biztonságban érzi magát. 

Áll egyedül és mosolyog.

Gallérja gyűrött, ruhája csupa víz, cipője orra be van törve. Valaki lépett a harc pillanatában. Széles válla feszíti a ruhát és boldogan les ki az újjongó tömegre.

Aztán újra szól a megafón. Következik a program új száma, Komjádi lassan odamegy az újságíró-helyre és dolgozni kezd, mint a többi munkás kollégája a sajtó tribünön.

Ül és dolgozik.

Vagyona, cime nincsen.

Egyszerű újságíró

Kis újságíró?

Nagy ember!


(Folytatjuk.)