FACEBOOK

"Elkérték az ellenőrzőmet"

                        "Elkérték az ellenőrzőmet"
hozzászólás, 2007.03.10.

 Elkérték az ellenőrzőmet" - Steinmetz Ádám olimpiai bajnok vízilabdázó

Diapolo

Az egyetlen olyan játékos, aki az athéni olimpia évében tudott helyet szorítani magának az akkor már olimpiai és világbajnok férfi vízilabda-válogatott-ban. Senki sem vitatta, hogy a 24 éves centernek a csapatban a helye. Talán családilag rendeltetett így: édesapja olimpiai bronzérmes, Európa-bajnok kapus volt, bátyja neve pedig immár kétszeresen is belevésődött abba a márványtáblába, kint a Szigeten, a Hajósban.

Magyar Narancs: A sportág, gondolom, adott volt családilag?

Steinmetz Ádám: Ha a papámat kérdeznéd, ő nemet mondana. De szerintem ez így volt megírva. A mamám révén ugyan, aki tízszeres magyar bajnok kosárlabdázó volt, létezett alternatíva is, magas, nyúlánk gyerek voltam. De a szárazföldön valahogy idegenül mozogtam. Én a vízben érzem jól magam, ott tudok olyan dolgokat megcsinálni, ami a parton elképzelhetetlen lenne a számomra.

MN: Miért pont center? Elég melós poszt, nem?

SÁ: Ha újra kezdeném, nem center lennék. Bár azon elgondolkodtam, hogy lehet, hogy más poszton is jó játékos lehetett volna belőlem, de én ebbe az olimpiai bajnokcsapatba centerként kerültem, és majdnem biztos vagyok abban, hogy a többi poszton játszó játékosoknál nem tudtam volna jobbat-többet produkálni. Egyrészt hálátlan feladat centernek lenni, másrészt pedig pont az a szerencsém, hogy ez egy hiányposzt: kevesen üttetik magukat szívesen. Hozzáteszem, én sem. Kezdetben próbálkoztam kapusként - apukám révén, ugye -; az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyorsúszás nem volt az erősségem, és a gyengébb úszókat szokták először a kapuba állítani. Évről évre javult a technikám és a gyorsaságom is, de még mindig hagy maga után kívánnivalót, ez a stílusomon a mai napig látszik, nem igazán jó gyorsúszóstílus. A mell viszont jól ment, s a lábtempó is, ezért beálltam a kapuba, és egész ügyesen nyúltam a labdák után, de pont édesapám volt a legnagyobb ellenzője ennek. Amikor megtudta, azt mondta, ha jól bánok a labdával, akkor gólt kell lőnöm, az a legnagyobb érték, kapusposzton nem lehet olyan maradandót alkotni. Így aztán maradtam a mezőnyben. Nem centerként kezdtem, hanem bekként és centerként, szerettem irányítani is. Aztán úgy alakult, hogy a szlovák válogatott első számú centere eligazolt tőlünk, és kellett valaki a helyére. Hát, én lettem. És onnantól kezdve, 17-18 éves koromtól csak centerként játszom, meg időnként a válogatottban állóbekként is.

MN: Civilben elég higgadt, békés srácnak tűnsz, miféle átalakulás megy benned végbe? Hisz valami agresszivitás mégiscsak szükséges már a levegővételhez is.

SÁ: A vízilabdához egyszerre kell a sportág iránti alázat és egy bizonyosfajta feszültség. Szükség van egy felfokozott idegállapotra ahhoz, hogy azokat a körülményeket, a szurkolókat, a játékvezetők hibáit el tudd viselni. Hogy az ellenfél sokszor kemény, időnként durva és alattomos játékát viszonylag higgadtan tudd kezelni. Olyan állapotba kell kerülni, hogy ne is legyen ezekből probléma, ne is vegyem föl ezeket a dolgokat, hanem csak a játékra tudjak koncentrálni, menni előre. Én ilyen típusú játékos vagyok, nem szeretek veszíteni, ezért is paprikáz föl, ha jön az ellenfél, és nem tudunk elszakadni. Ez akkor jó, ha egy csapatban több ilyen szellemiségű játékos van, mert akkor nehéz megverni minket.

MN: Mégis, hogy barátkozol a gondolattal, hogy hatvan percen keresztül tépik majd a gatyádat, csavargatják a karodat?

SÁ: A vízilabda nem pingpong, és mindenhez hozzá lehet szokni. Az nem zavar, ha keményen védekeznek velem szemben, mert én sem bánok kesztyűs kézzel az ellenfeleimmel. Az alattomosság viszont igen, és azt igyekszem is megtorolni. De fontos, hogy ne abban a pillanatban törlesszen az ember, a fej legyen hideg, különben tuti, hogy engem vesznek észre a játékvezetők, amiből nekem is és a csapatnak is hátránya származhat. Olyan is van, hogy nem azon a meccsen törlesztesz. Nem baj, elraktározom az agyamban. De én nem az a játékos vagyok, aki mindenképpen arra megy, hogy ütni tudjon. És sosem én vagyok a kezdeményező fél, hogy odamegyek és bumm, betörlök egyet valakinek. Egy időben voltak víz alatti felvételek, ország-világ láthatta, mi folyik ott, ennek köszönhetően ezek le is lettek tiltva. Nagyon komoly küzdelem megy a pozícióért, ami arról is szól, hogy a játékvezetőt valahogy át kell verni, és aki ezt jobban csinálja, azt úgymond azzal jutalmazzák, hogy nem fújnak ellene. Ez is meccsszámtól és életkortól függ, hogy a bíró fejével tudj gondolkozni, ráérezz, hogy vajon most mit szeretne a játékvezető, mi történjen. Van, aki már nagyszerű mestere ennek a kicsit pimasz, színészi játéknak. Például Kásás Tamás. De ez kell ahhoz, hogy valaki igazi klasszis legyen. Ha sok apróságot tudsz, azzal már olyan játékerőt képviselsz, hogy a világ egyik legjobbja lehetsz.

MN: És a pszichés része?

SÁ: Sokkal kreatívabb dolgokat tudsz kihozni magadból fitt fizikai állapotban, mint elsavasodva, vörös fejjel, nagyon fáradtan. Meccs elején én is többre vagyok képes, mint a végén. De előnyt is lehet kovácsolni abból, ha az ellenfél azt hiszi, hogy már semmire sem vagyok képes, és akkor hirtelen villanok. De ott már nagyon ész-nél kell lenni. A szív nagyon fontos, sokszor az visz előre. Sokszor úgy érzem, elkészültem már az erőmmel, és mégis föl vagy vissza tudok úszni, mert visz a szívem. Meg most már azért a rutinom is megvan talán, tudom, mikor kell kicsit visszavenni az intenzitásból, és mikor kell hirtelen dinamikusan három tempót tennem ahhoz, hogy helyzetbe kerüljek. És akkor kell koncentrálni, hogy még be is tudjam fejezni, mert nem elég, hogy a védőm eszén túljártam, ott van még a kapus is. A meccs vége felé levegőt már nem nagyon kapok, elfogy a kreativitás, a fejemet nemigen tudom használni, ösztönből teszem a dolgom.

MN: És ha nem cserélnek le? Tavaly a Dubrovnik elleni meccset majdnem végigjátszottad.

SÁ: Az volt az az állapot, amikor a szívem vitt előre. Többször éreztem úgy, hogy vége, elkészültem az erőmmel, de védekezésben sem lazíthattam, hogy lemegyek a szélsőhöz, az elfekvőbe, mert a Fatovicsot kellett fognom. De azt kell csinálni, amit az edző mond. Végül is megérte, mert egy pontot itthon tudtunk tartani a világ legjobb csapata ellen.

MN: Ez a fajta fegyelmezettség alapvetően jellemző rád?

SÁ: Van egyfajta hierarchia, akkor lehet az edzőt felülbírálni, ha bejön az, amit én csinálok. Ha ő azt mondja, passzoljak, én meg belövöm a kapuba, nyilván nem szid le. De azért ritka az ilyen, bizonyos szabályoknak alá kell vetnem magam. Meg azért ez egy csapatjáték, tehát egy gépezetbe kell beilleszkednem, ha valaki bemond egy figurát, akkor nekem, hiába gondolok mást, hogy az éppen akkor jobban sülne el, azt kell csinálnom. Kell az egység, hogy tudjunk figyelni egymásra. Ebből adódik a fegyelmezettség, másképp nem megy, ami nem zárja ki, hogy valami váratlant csinálj. Olyankor az a fontos, hogy a csapattársaid ne lepődjenek meg.

MN: A válogatott is ettől ennyire jó, hogy mindenki tudja és teszi is a dolgát?

SÁ: '97 óta dolgozik ezzel a csapattal Kemény Dénes, és a mag az tulajdonképpen ugyanaz: a '76-os garnitúra. A testvérem is benne volt abban a világverő juniorcsapatban, amely talán egyetlen vereséget sem szenvedett el, és a felnőttválogatott elleni kétkapuzáson is volt, hogy ők győztek. Húsz-harminc évente adódik ilyen. És ez egy nagy véletlen és egy nagy szerencse is egyben, hogy ez a társaság így együtt tudott maradni, megspékelve egy olyan edzővel, mint Dénes, aki jól tudja kezelni ezt a sok egyéniséget, a sok jó játékost.

MN: Bekerülni közéjük és olimpiát nyerni?

SÁ: Eleinte a 13-ba kerülés lehetősége minimális volt a számomra, de mégis, az a munka, amit beletettem, és hogy a világ legjobb játékosaival edzhettem, illetve egy-egy felkészülési meccsen is szerepeltem, és láttam a világ legjobb centerét játszani, abból nagyon sokat tudtam tanulni, színesíthettem a repertoáromat, hogy a világ legjobb bekkjei is nehezen készüljenek belőlem. Minél többet tudok, annál nehezebben vagyok fogható, és miután ez így összejött, 2003-ban, az Európa-bajnokságon már ott voltam, és hát azt mondják, a lehető legjobbkor, 2004-ben, az olimpia évében sikerült stabil taggá válnom.

MN: Az egyik athéni fényképen már nyakatokban az aranyérem, te könnyezel, Kásás Tamás pedig vigyorog, mint a vadalma. Ez lehet a különbség az első és a második bajnoki cím között?

SÁ: Ez a kép maximálisan tükrözi és visszaadja mindazt, mit érezhet egy újonc és mit egy tapasztalt öreg. A Kása ott megbúbolt, és csak annyit kérdezett: "Na, jó érzés, mi?" Mert ő már átélte ezt 2000-ben, és pontosan tudta, mi zajlik bennem. Az öröm könnyei voltak, egy felfokozott állapot, azt sem tudom, hol voltam akkorÉ Az a lényeg, hogy valahogy hazajöttem. Egyébként a négy, első olimpiás újoncon ugyanazt a kitörő örömöt vettem észre, a többieken pedig, hogy ők is boldogok, de inkább egyfajta megnyugvás, egyfajta biztonságérzet lett rajtuk úrrá: "megvan". Az elejétől egy cél lebegett a szemünk előtt, és az összejött.

MN: Mennyit számított, hogy a testvéred is ott volt melletted?

SÁ: Szakmailag is és emberileg is rengeteg segítséget kaptam tőle. A szétszórtságom miatt sokszor ő figyelt helyettem is: mikor van találkozó, miben megyünk s a többi. Emellett, ha voltak olyan meglátásai, hogy a vízben mit kellett volna másképp csinálnom, vagy a parton hogyan kellett volna viszonyulnom egy kritikus megjegyzéshez vagy bármilyen külső ingerhez, azt elmondta, én elfogadtam és tudtam rajta változtatni.

MN: És hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, amikor egyikőtök javára döntenek a másikkal szemben?

SÁ: Ilyen egyszer fordult elő, amikor bekként vett számításba a Dénes. Akkor az utolsó pillanatig azon gondolkodott, hogy a Barnát vigye-e vagy engem? Aztán a testvéremet vitte el, és szerintem jól döntött, mert én bármennyire is ügyeskedhetek bekkben, ő a mai napig a világ legjobb védője, és ezt nem csak az elfogultság mondatja velem. Neki nagyobb hasznát tudta venni a csapat, mint nekem. Aztán később centerként kerültem be, így nem jelentünk konkurenciát egymásnak. ' már idősebb játékos, neki a fiatalokkal kell most felvennie a versenyt. Illetve a fiataloknak kell megküzdeniük az ő posztjáért.

MN: Te utaztál a montreali vb-re, ő nem, az milyen helyzet volt?

SÁ: Rossz volt nagyon, de ez az élet rendje. Itt nincsenek bérelt helyek, mindig a legjobb teljesítményt nyújtó játékosokat viszik és válogatják be a 13-ba. Aztán az év utolsó világversenyére, a Világligára már Barna is utazott. Nem tudtam mire vélni, sokszor nem látok bele Kemény Dénes fejébe. Nehéz úgy építeni a jövőt, hogy közben sikeresnek is kell maradni. Úgy látom, hogy most e kettő között őrlődik. Hozzáteszem: egy világbajnoki ezüstérem azért nem nevezhető kudarcnak.

MN: A csapathirdetés után mit mondtál a bátyádnak? Sajnálod?

SÁ: Nagyon nem lehet mit mondani, mert amit ebben a sportágban el lehetett érni, azt ő elérte. Világbajnok, többszörös Európa-bajnok, kétszeres olimpiai bajnok. Egy magyar bajnoki cím még hiányzik, de én is azon vagyok itt a Vasasnál, hogy ez a vágya is teljesüljön. Nagyon nincs mit mondani, mert most még egy siker? Persze, jó érzés nyerni, minél többet nyerni, de pont én, aki - nem azt mondom, hogy alig nyertem még valamit, de közel sincs annyi sikerem, mint neki - mivel vigasztaljam? Legalább volt két nagyon kellemes hete a nyáron, amit pihenéssel töltött. Erre 17 éves kora óta nem volt példa. Minden rosszban van valami jó. De ez meg elég hülyén hangzott volna.

MN: Nem nyomasztottak soha a hagyományok, a sportágé is, meg ugye a famíliaÉ?

SÁ: Nekem is voltak hullámvölgyeim a sportban, a papám pozitív kritikáiból tudtam építkezni. Mostanában az a siker, ha egy meccs után nem is nagyon szól semmit. ' a legnagyobb kritikusom, és ilyenkor elhiszem, hogy jól játszottam. A visszacsatolás nagyon fontos. Ugyanakkor soha nem volt balhé, ha egy négyest vittem haza, vagy rosszabb jegyet. Sosem voltam nagy nyomás alatt, kezdettől fogva négy egész körül voltam, most, a jogon is négy körüli az átlagom. Azt vallom, hogy egyvalamiben kell igazán jónak lenni, és számomra pillanatnyilag ez a sport. De a vízilabda mindig is egy értelmiségi sportág volt, a jó eredmények mellett mindenki tanul is. Szinte ott tartunk már, hogy aki nem tanul bármit, egyetemen vagy csak egy tanfolyamon, mindegy, csak a napi két edzés mellett kezdjen valamit az idejével, aki ezt nem csinálja meg, azt nem azt mondom, hogy kirekesztjük, de adódhatnak cikis helyzetek. Tehát túl azon, hogy hagyományosan nagyszerű képzés folyik, az edzők arra is nagy hangsúlyt fektettek mindig, hogy a tanulmányi eredmények is rendben legyenek. Emlékszem, nekem például általános iskolás koromban minden félévben elkérték az edzőim az ellenőrzőmet, és megnézték a jegyeim.

MN: És az az időszak megvan még, amikor te nézted tátott szájjal az uszodába érkező olimpiai bajnok pólóst?

SÁ: Amikor még ilyen kicsi voltam, mint ezek a lurkók itt, a '76-os olimpiai bajnokokra tekintettem úgy, mintha egy másik kaszthoz tartoznának. Ez kellett ahhoz, hogy meglegyen az a motiváció, hogy van az a bizonyos szint a magyar vízilabdában, ahova el lehet jutni. Nagyon jó volt ezeknek az embereknek a közelében lenni, hogy köszöntem, és ők vissza-köszöntek. Ha pedig egy kedves vagy segítő szót, szakmai tanácsot kaptam valamelyik nagy öregtől, az volt a legeslegjobb érzés. Azt hiszem, tudtam ezeket hasznosítani, át tudtam vinni a partról a vízbe őket, ahol a saját bőrömön tapasztaltakkal álltak össze egy egységes egésszé. Volt, hogy lementem az öregfiúk edzésére, mindegyikük próbált valamilyen hasznos tanáccsal ellátni, hogy ezzel is segítsenek, hogy még jobb játékos váljék belőlem.

MN: Tavaly augusztusban kiderült, hogy nem volt hiábavaló.

SÁ: Én 2004. augusztus 29-én semmivel sem voltam jobb játékos, mint 28-án. És mégis, ég és föld a különbség, mert azóta szinte nem telik el nap anélkül, hogy valaki ne ismerne föl, ne gratu-lálna. Fantasztikus látni, hogy az uszodában ezek a gyerekek, akik egyébként a mai fiatalságnak megfelelően szinte senkit és semmit nem tisztelnek, fölnéznek rám, és "tiszteletem"-mel köszönnek. Ez egy sajátos uszodai köszönés, amiben benne van az, hogy ez igen, és ez egy óriási elismerés. Nagyon jólesik. A napokban például utánam futott egy 20 éves srác, egy szál pólóban, mínusz két fokban, csak azért, hogy gratuláljon. Nem hittem a szememnek. És ilyenkor kerít hatalmába az az érzés, hogy igen, volt értelme küzdeni. Nemcsak azért, mert ott lóg az az aranyérem a vitrinben, hanem hogy mennyi embernek szereztünk boldogságot és örömet.

Simon Andrea

Forrás:Magyar Narancs