FACEBOOK

Nyolcadikból első - Titokfejtés Manhercz Krisztiánnal

Nyolcadikból első - Titokfejtés Manhercz Krisztiánnal
hozzászólás, 2018.10.04.

Mi változott meg a magyar válogatott berkein belül - főleg a barcelonai Eb-8. hely és a berlini Világkupa-győzelem között eltelt rövid időben? Manhercz Krisztiánnal, a csapat 21 éves játékosával a nyárról beszélgettünk. vlv-interjú.

Diapolo


MANHERCZ KRISZTIÁN a vlv-nek:

- Az Eb-vel kezdeném...

- A pesti vb után, mondhatni, hogy újjáalakultunk. Meghatározó játékosaink kerültek ki a csapatból különböző okoknál fogva, és egy relatíve megfiatalított gárdával kezdtünk neki a vb utáni szezonnak. A Világliga- és Európa Kupa-selejtezőket jól vettük, a spanyolokat is kétszer vertük, egyszer döntetlen lett, de végig vezettünk azon a meccsen is. Az Európa Kupa nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, ott már - így utólag belegondolva -, kiderült, hogy nem annyit léptünk előre a vb-hez képest, mint amennyit kellett volna.

- Becsúszott ott egy nagyon súlyos vereség Montenegrótól, és ez jelezte, hogy kizökkentetek, tehát a folyamatos ív megszakadt, és aztán talán ez teljesedett ki az Eb-n, de igazából ez már látszott az Európa Kupán. Vissza tudsz emlékezni, hogy ott mi történt, mi ért titeket?

- Az egy újjáalakult csapat volt. Ennyiben eleve benne volt a sok hiba lehetősége. Ez egy "nagyobb hiba" volt, ha úgy vesszük, de nem mondanám, hogy az Eb-n történtek előjeleként értékelhető. A barcelonai szereplés szerintem egy egészen speciális eset volt. Mindenki tudja, hogy nem vagyunk annyira rossz csapat, mint ahogy az Európa-bajnokságon játszottunk. Ott negatív értelemben "minden összejött", lépésről lépésre kerültünk rosszabb helyzetbe, ahelyett, hogy ez fordítva történt volna. Az elején kifogtunk egy rossz napi formát az olaszok ellen és ezt az olasz csapat kíméletlenül kihasználta. Ők pontosan tudták, hogy mit akarnak, hogy akarnak, mi pedig egy kicsit teszetoszák voltunk, és nagyon megvertek minket.

Ez egy olyan mélypont volt, amelyhez hasonló szintre később is eljutottunk, a németektől a Világkupán elszenvedett vereségre gondolok. Csakhogy a két eset között nagy volt a különbség, egész más volt a reakciónk Barcelonában, mint Berlinben. Az Eb-n inkább dühöt váltott ki a kudarc, haragudtunk mindenkire, még egymásra is. Valamennyiünknek megvoltak a magunk problémái a saját játékunkkal, amiket csapatként kellett volna kijavítanunk, de éppen ez nem ment. És ez volt a legfőbb differencia: ugyanezt a helyzet a Világkupán jól kezeltük, közösen, csapatként oldottuk meg. Míg az Eb-n nemhogy kirángattuk volna magunkat a saját hajunknál fogva a mocsárból, egyre mélyebbre kerültünk, második alkalommal, Berlinben megtaláltuk a helyes megoldást, a csapat közös erejével küzdöttük le a gondjainkat, természetesen egészen más volt a csapaton belüli atmoszféra is.


Galéria: válogatás a Manhercz Krisztiánról 2018 nyarán készült vlv-képekből


- Ahogy utaltál rá, a vb után rutinos játékosok kikerültek a csapatból és azok léptek a helyükre, akik már előtte is ott játszottak, de kisebb szerep hárult rájuk. Ez nagy mértékben növelte az érintettek személyes felelősségét, te ezt hogy kezelted?

- Kulcspozíciókban történt váltás, ezt mi érintettek igyekeztünk fejben jól kezelni, de hát azért ilyen, a hierarchiát, a csapat szerkezetét érintő kérdések nem oldódnak meg egyik napról a másikra, ennek problémájába ütköztünk bele. Hogy egy példát mondjak, megint a Világkupáról: Berlinben teljesen mindegy volt, hogy emberelőnyben ki mondja be a figurát, kire játsszuk ki az adott akciót. Ha teszem azt, a legfiatalabb, Nagy Ádi mondta be, az is "ugyanannyit ért", mint ha a legidősebb, Pásztor Matyi vagy Zalánki Gergő jelezte volna, hogy melyik figura jön. Teljesen mindegy volt, mert mindenki elfogadta a többiek döntését, és ez működött. Ez az, amit szerintem meg sem próbáltunk az Európa- bajnokság, alatt, ez a csapatdinamika hiányzott.



- Ebben a helyzetben nem érezted egy kicsit korlátozva magad? Akár az egyéni akciókban, a lövés elvállalásában, a betörésben, a megúszásban? Alárendelted a saját képességeidet, ambícióidat ennek az új felfogásnak?

- Abszolút! Én nem próbáltam meg úgy játszani - de ha valaki a játékom alapján másként gondolja, akkor nyugodtan mondja meg… -, hogy „na, most kimentek a nagy öregek, akkor bebizonyítom, hogy én vagyok az, aki következik utánuk”. Nyilván sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha ezt másként csinálom, lehetett volna így is meg úgy is. Jó példa, hogy a 2017-es világbajnokságon Vámos Marci volt a húzóember, ezután Zalánki Gergő olyan szinten kinőtte magát, hogy jelenleg már a világ egyik legjobb balkezesének mondható és ennek megfelelően is játszott a Világkupán, húzta a csapatot. Tehát vannak olyan kritikus helyzetek, amikor igenis fel kell vállalnia egy-egy játékosnak, hogy megkísérelje eldönteni az adott szituációt, de ez nem alakul ki egyik napról a másikra, nem működik az, hogy "személyenként" oldjuk meg a feladatokat, "összedolgozva" kell játszani. 



- Ez, amit most mondtál, tudatos folyamat végeredménye volt vagy egyszerűen a meccsek közben így alakult, mert így lehetett jól megcsinálni?

- Azt mondom, hogy a Világkupára így alakult ki. Nyilván ez már az Eb tapasztalatai alapján történt így. Tisztában voltunk azzal, hogy milyen problémáink voltak az Európa-bajnokságon, és ennek következtében módosítottunk mi is. Mindezek mellett hozzá kell tenni, hogy az egyéni teljesítmények is sokkal jobbak voltak a Világkupán.

- Láttál-e különbséget az ellenfelekben? Próbálják méricskélni, hogy a horvátok majdnem a teljes csapattal voltak, a szerbek nem, de az is nagyon jó társaság volt. Te mint játékos, mint egy csapat tagja, éreztél nagy különbséget az Eb-ellenfelek meg a Világkupa-ellenfelek között játékerőben?

- Nehéz az összehasonlítás. Játszottunk a szerbekkel az Eb-n is és a Világkupán is. Más stílus jellemezte a két meccset, mi is máshogy játszottunk, más taktikával, nyilván ők is. De a kérdésre válaszolva: azok a csapatok, amelyek Berlinben szerepeltek, borzasztó erősek voltak. A németek még szerintem erőn felül is teljesítettek, és jobban is játszottak a Világkupán, mint az Európa-bajnokságon. Az ausztrálok a döntőig meneteltek, kiverték a horvátokat. Nehéz így összehasonlítani a kettőt, őszintén szólva nem is nagyon tudom, az biztos, hogy minden csapat komolyan vette a Világkupát, és a győzelem volt a céljuk. Több válogatottnak ráadásul még a világbajnoki kvalifikációja is ezen múlott.



- Nagyon sok világversenyen vettél már részt, annak ellenére, hogy fiatal vagy, de azért az aranyérem ritka dolog volt eddig az életedben. Olvastam a Magyar Időkben a nyilatkozatodat, amelyben megfogalmaztad, hogy személyesen számodra a kiugrást jelentette a Világkupa. Ezt kifejtenéd bővebben?

- Nem azért volt kiugrás, mert aranyérmesek lettünk, Világkupát nyertünk. Nekem a válogatottbeli szereplés eddig mindig azt jelentette, hogy az idősebb  játékosokhoz csatlakozva, jó, baráti viszonyrendszerben együtt alkotjuk a magyar nemzeti csapatot. Most viszont annyi volt a korombéli..., elég, ha csak a két kapusra gondolok, Vogel Somára, és Kardos Gergőre. De említhetem Kovács Gergőt, Zalánki Gergőt, Pohl Zolit, Jansik Szilit, Nagy Ádit, Német Tonit. Akárhogy is nézem, ez már szinte a többség! Az említett csapattársakkal együtt nőttem fel, az utóbbi öt-hat évemben szinte mindig együtt voltunk valamilyen formában. Tudod, ez olyan, hogy ha egy társaságban látsz egy ismerős arcot, akkor kicsit megkönnyebbülsz, otthonosabban érzed magad. Könnyebb így felszabadultan játszani, s a berlini csapatból - ha jól számoltam - 9 emberrel játszottam együtt utánpótlás válogatottakban. És ezzel a csapattal sikerült most felnőtt világversenyt megnyerni, ezért volt számomra különleges ez a siker.

- A hangulata mennyire változott meg a csapatnak? Itt volt markáns különbség azáltal, hogy 7-8-9 embernek komoly múltja volt már együtt?

- Nyilván, össze sem hasonlítható. De ez természetes is. Az idősebbeknek, Hosnyánszky Norbinak, Decker Ádinak, Varga Duminak is van egy közös múltjuk, amiben meg én nem voltam benne, meg Zalánki Gergő. Ez egy más generáció, ezért nyilván más hangulatot viszünk be, kicsit talán más a szemléletünk is.



- Lehetséges, hogy egyszer majd erre a berlini tornára úgy fogtok visszaemlékezni, hogy „ott kezdődött, az volt a sikerszériánk első állomása"?

- Bízom benne. Én örülnék neki a legjobban, ha ez így lenne, és azon vagyok, hogy így is legyen, s ezért tenni is fogunk. Nyilván fiatalok vagyunk, s nem mondhatjuk azt, hogy már jobbak vagyunk a világbajnok horvátoknál, pusztán abból kiindulva, hogy megvertük a fiatal szerb csapatot, akik ikszeltek a horvátokkal, és legyőztük kétszer azokat az ausztrálokat, akik szintén kétszer megverték a horvátokat. Ott van a bivalyerős Montenegró, Olaszország, Görögország is. Montenegrót ebben az évben még nem sikerült megvernünk rendes játékidőben, sőt az olaszokat még megközelíteni se nagyon tudtuk. Fontos, hogy ne legyenek hamis álmaink, még nem vagyunk ott, hogy a legjobb három csapatba soroljam magunkat, de van bennünk potenciál. A tokiói olimpiáig fejben is sokat erősödhetünk, másrészt csapatként és egyénileg is fejlődhetünk annyit, hogy ott elérjünk egy olyan eredményt, amit szeretnénk, amiről álmodunk.

- Új csapatban kezdted a most elrajtolt klubszezont és nyilatkoztad már, hogy elsősorban a több játéklehetőség ösztönzött a váltásra.

- Az új csapat egy új kezdetet jelent számomra, minden ember így van ezzel. Itt is lesz persze pozícióharc, nem úgy van ez, hogy idejöttél, mindenképpen játszani fogsz. Az OSC egy éremesélyes csapat, sőt, szeretnénk döntőt játszani. Egy ilyen csapatban nagyon kevés játékos van ma Magyarországon, akinek azt mondják, hogy te fogod végigjátszani a posztodon mind a négy negyedet. Az én esetemben sincs így, ki kell harcolni azt a helyet, azt a játékperc-számot, amit szeretnék megkapni, de úgy láttam, hogy ebben a csapatban több lehetőségem lesz erre, mint a korábbiban volt.

- Manó, köszönöm a beszélgetést és jó szezont kívánok!

(Lejegyezte: Kerbi)