FACEBOOK

Kajakos Roli most más vizekre evez - vlv-interjú a válogatott távozó gyúrójával

Kajakos Roli most más vizekre evez - vlv-interjú a válogatott távozó gyúrójával
hozzászólás, 2018.07.12.

Tíz év után elköszönt a válogatottól Illés Roland, a csapat gyúrója. Utódját, Eszlári Gergőt már bemutattuk, most "Kajakos Rolit" faggatjuk a távozás okáról és a csapatnál töltött hosszú időszakról.

Diapolo


ILLÉS ROLAND a vlv-nek:

- Tíz éve csinálom a két válogatottat együtt, a kajak-kenut és a vízilabdát. Eddig mindig a vízilabda élvezett prioritást, ami azt jelenti, hogy a kajak-kenusokkal évente olyan tíz hónapot dolgoztam együtt, januártól május végéig, majd akkor tértem vissza hozzájuk, amikor lezárult a nyári vízilabdaszezon, általában augusztus elején, jobb eseten július végén. Akkor már általában a kész csapathoz "csöppentem be", mármint a kialakult válogatotthoz, amely a világversenyre készült. A kajakosoknál is a június-július a fő szezon, gondoltam, hogy előbb-utóbb nem fog működni együtt a kettő. 

A kajak-kenusok szövetségi kapitánya vetette fel, hogy szeretné, ha lennék nyáron is, mert szükségük lenne rám.

- Nehéz döntés volt?

- Igen, volt pár álmatlan éjszakám, aztán az ésszerű megoldást választottam.

- Tulajdonképpen választás elé állítottak?

- Igen. Konkrétan nem mondták ki, hogy ha nem tudom megoldani, akkor mást kell keresniük, de mindenképpen azt szerették volna, ha ott vagyok egész nyáron. Ezzel egyidejűleg elém tettek egy olyan szerződést, amire vagy igent vagy nemet kellett mondanom és hosszú gondolkodás után elfogadtam az ajánlatot. Mondhatni, nem is lehetett visszautasítani.

Szóval ez volt az ésszerű döntés és hát..., számomra nem idegen területre kerültem, "hazai vizekre evezek", hiszen eredetileg ez volt az én igazi közegem.

Märcz Tomival természetesen egyeztettem, próbáltam még valamilyen megoldást találni, de végül ez nem volt lehetséges, mert a kajak-kenu szövetség mindenképpen azt szerette volna, ha teljes értékű stábtagként számíthat rám.



- Nyilván nem lehet végigmenni a tíz éven, amit a férfi vízilabda-válogatott mellett töltöttél, de mégis, tekintsünk kicsit vissza. Ez az időszak egyébként egybeesik a vlv történetével, nagyon sok helyen voltunk együtt, számomra személyes vonatkozása is van a távozásodnak, nehezen tudom úgy kezelni, mint egy egyszerű hírt, hogy gyúrót cserélt a válogatott. Emlékszem például, amikor az első cikket csináltam veled, amikor a csapathoz kerültél...

- Hát igen, az még még rövid cikk lett, fiatal voltam, 23 éves, nem volt sok mondanivalóm, emlékszem, meg is lepett, hogy fú, riport lesz velem... A sztori eleje abban a cikkben benne van: kajakoztam, akkor hagytam abba...

- ... máig sem értik sokan, hogy miért...

- Benedek Tibor hívott, utána Kemény Dénes. Először egy szombathelyi ING Kupára kellett mennem, emlékszem, amikor megérkeztem a többszörös olimpiai bajnokok közé, akiket addig tévén néztem - eléggé meg voltam szeppenve. De hamar beilleszkedtem, befogadtak, jó kis társaság volt az is.



- A gyúrónak meghatározott helye van a stábban, megvannak a napi feladatok, amiket szinte szertartásszerűen el kell végezni. Hogy tudtad kivívni a helyedet, hogy alakult ez ki?

- Nem kellett kivívni, automatikusan működött minden. Nyilván bele kellett szoknom, az elején kérdezgettem, sokat segített Klenyán Tamás barátom, akivel a kajak-kenu válogatottnál most is együtt dolgozom. Az elődöm a csapatnál, Nagy Ferenc még szintén ott volt az első időszakban, hiszen én eleinte, a pekingi olimpia előtt csak segítő szerepet töltöttem be, figyeltem, hogy mit csinál, hogy mi vár majd rám.

- A játékosok hogy fogadtak el?

- Nagyon hamar sikerült beilleszkedni, voltak idősebbek és fiatalabbak, rögtön elfogadtak, nem kezeltek külsősként még akkor sem, amikor Fefe (Nagy Ferenc - a szerk.) még ott volt. Nagyon családias volt a hangulat az első perctől kezdve és ez az, ami különösen tetszett a vízilabda közegében. Ez csapatsport és az összetartásról szól az egész.



- Vezetsz naplód? Vannak feljegyzéseid, statisztikáid - hány versenyen voltál, ilyesmi.

- Nem számoltam, de ha utánanéznék, ki tudnám deríteni.

- Mi az, ami kiemelkedően szép emlék, amit sosem fogsz elfelejteni? Mondjuk, ha egy ilyet kell választani, mi ugrik be rögtön?

- Amikor készültem erre a beszélgetésre, gondolkodtam, sejtettem, hogy lesz ilyen kérdésed. Valóban rengeteg élményem van, ha elkezdeném mesélni, itt ülnénk holnapig. 

Ami azonnal eszembe jut, az a 2013-as barcelonai világbajnokság döntője. Tóni bácsival, mindenki Puci bácsijával (dr. Gábor Antal csapatorvossal - a szerk.) együtt kezdtük el gyakorlatilag, ugyanabban az évben, 2009-ben és az a barcelonai volt az első és mindmáig egyetlen alkalom, hogy meg tudtunk mi is fürdeni a torna végén. Nagyon nagy élmény volt.

- Megfordult korábban a fejedben, hogy milyen lesz, ha egyszer elérkezik ennek az ünneplésnek a pillanata? 

- Reméltem nagyon, igen. De nem terveztem el, hogy mi lesz, hogy lesz, szemben Puci bácsival, aki a lefújás pillanatában, amikor már mindenki őrjöngött a parton és a vízben, szép komótosan alsónadrágra vetkőzött és úgy ugrott be a vízbe a többiekkel ünnepelni :-).  

Sajnos ez volt az egyetlen vízbe ugrásom. Reméltem, hogy a hazai vb-n is fürdőzhetek egyet, s itthon is megélem ezt a hatalmas élményt így a vége felé, de ez sajnos nem jött össze. Így is nagy eredmény volt az ezüstérem, ezt a tornát is kiemelném az emlékeim közül, mert talán az egyik legjobb hangulatú verseny volt, amin a csapattal voltam a tíz év alatt. 



- Elsősorban a korodból adódóan vetődik fel a kérdés (Fefétől nem kérdezném meg, ha most vele csinálnék interjút), hogy te a válogatott stábjának tagjaként tulajdonképpen kihez álltál közelebb, a stábhoz vagy a csapathoz?

- Nehéz kérdés, mindig meg kellett találnom az arany középutat, azt mondanám: is is. A játékosokkal is voltam és a stábbal is.

- Ez nehéz dolog, nem?

- Igen, eléggé. Nagyon jóban vagyok a játékosokkal, sokukkal baráti viszony is kialakult. Kétségtelen, hogy amikor lazításról volt szó, sokszor hívtak engem is a fiúk. Ezeken, ugye, a stábtagok nem vettek részt, de mégis normálisnak érezte mindenki, hogy én is megyek, Természetesen tudott róla a kapitány is, tehát nem titkos utak voltak ezek.

- Ezt nagyon érdekesnek találom, hiszen nyilvánvaló: a játékosok részéről ehhez kell egy nagyfokú bizalom, tudniuk kell, hogy amiről beszélnek, az nem kerül még aznap este a vezetők fülébe...

- Én csak annyit mondhatok, örültem, hogy hívtak és nagyon szívesen mentem velük. 



- Volt-e olyan pillanat a csapat mellett, amire nagyon nem szívesen emlékezel vissza?

- 2016 elején Triesztben egy selejtezőtornán kellett kivívni a nyári riói olimpiai részvétel jogát. Ehhez a legjobb négy közé kellett jutni azon a tornán. A negyeddöntőt - már egyenes kieséses rendszerben a németekkel vívtuk és az utolsó percben csak egyetlen góllal vezettünk. A németek támadtak és ha egyenlítenek, akkor ötméteresek döntöttek volna arról, hogy utazhatunk-e az olimpiára. És akkor az utolsó támadásnál, pár másodperccel a vége előtt ez egyik német játékos kapura küldött egy ejtést... Na, azt a rövid időt ott valamennyien másfél órának éreztük a parton, végül a labda a kapufán csattant és nem volt szükség ötméteresekre ahhoz, hogy ott legyünk Rióban. De azt az érzést soha nem felejtem el, hatalmas kő esett le a szívünkből, egészen biztos, hogy ez volt életem "leghosszabb pillanata". 

EGY SZTORI A TÍZ ÉVBŐL

Grúziában voltunk, Világliga-meccset játszottunk a grúzokkal.

​Tudni kell, hogy amikor megérkezünk egy külföldi szálláshelyre, először mindig a fiúk kapják meg a szobakulcsot. Ez természetes, ők minél előbb menjenek pihenni. Ezután következik a stáb. Osztották ki a szobákat, én Gergely Pistával kerültem össze. Amikor bemondták a következő párost, hogy Gábor Antal (Tóni bácsi) és Gerendás Gyuri - én bizony hangosan felnevettem. Az olimpiákon mindig én aludtam együtt Tóni bácsival, aki gyakorlatilag üvöltve horkol az éjszaka során. Én ezt nagyjából már megszoktam, ráadásul a nagy világversenyeken olyan sok munka van, hogy a nap végén beleájulsz az ágyba. Meg persze az az apróság is sokat segített, hogy mindig vittem magammal füldugót. :-)

Ezt természetesen Gyuri nem tudhatta. Viszont észrevette, hogy felnevettem és rögtön meg is kérdezte, min mulatok. Csak annyit mondtam neki: "Majd meglátod!"

Másnap jött le a hallba üveges tekintettel, szerintem egy percet sem aludt. Addigra megértette... 

És a végső poén nem ez. Úgy volt, hogy csak egy éjszakát töltünk ott, de az időjárás miatt ott ragadtunk. Amikor kiderült, hogy még egy ugyanolyan éjszaka vár rá, Gyuri arcán olyan rémületet láttam, amilyet soha, sem előtte, sem azután... :-)


- Hogy zajlott a hétköznapok munkája? A csapaton belüli hierarchia meghatározta-e, hogy milyen sorrendben gyúrod a játékosokat? Hiszen ők 13-an várták a gyúrást, te pedig egyedül végezted a munkát.

- Meghatározta, természetesen. Nyilván az idősebb játékosok élveztek előnyt. Ez olyannyira természetes volt, hogy a fiatalabbak eleve úgy is jelentkeztek be hozzám, hogy jönnének, ha nincs előttük más. 

- Rád sosem hárult ebből feszültség? Tehát nem volt olyan, hogy neked kellett eldönteni, ki jöjjön előbb? Volt ebből konfliktus?

- Nem. Tudták, hogy nekem teljesen mindegy, egymás között kell lerendezniük ezt, így soha nem is volt ebből gond.

- Volt-e más munkád is a "hagyományos" mellett, a játékosok megkértek erre-arra, különleges feladatok teljesítésére?

- Természetesen nemcsak masszőri feladatokat láttam el, hanem rengeteg apró dolgot csináltam, amire szükség volt a hétköznapokban. Az edzési eszközök bekészítésétől, szállításától sok minden másig.

- Személyes kérésekre gondoltam.

- Ha voltak is ilyenek, azokról nyilván nem beszélhetek...

- A csapat elköszönt tőled? Tudom, hogy a rijekai Európa Kupa-szuperdöntő és a spanyolországi Világliga-meccs volt az utolsó két alkalom, ahol velük voltál. 

- Igen. Spanyolországban volt az utolsó együttlétünk. Jól alakult, mert a végére a spanyolok rendeztek egy vacsorát. Több pozitív élmény is kapcsolódik számomra ahhoz az estéhez. Először is, sikerült megőriznünk az előnyöket és így csoportelsőként bejutottunk a Világliga Szuperdöntőjébe, amelynek akkor még Oroszország lett volna a helyszíne, de végül - már mint részvevők - mi ugrottunk be megrendezni a tornát. A vacsora alatt módunk volt megnézni a Róma-Barcelona BL-meccset, amelyen az olaszok háromgólos idegenbeli hátrányból fordítva jutottak tovább. Azon a vacsorán köszönt el tőlem a csapat. Märcz Tomi mondott egy szívhez szóló beszédet, szóltak a többiek is és én is próbáltam valamit mondani, mert a fiúk felállítottak, kikövetelték, hogy beszéljek... Meg is próbáltam, de megmondom őszintén, elég hamar elcsuklott a hangom és nem nagyon tudtam semmi érdemlegeset mondani.



Most nyilván kicsit könnyebb a helyzetem, a vlv-n keresztül üzenve nagyon-nagyon köszönöm mindenkinek az elmúlt tíz évet, amit a csapat mellett tölthettem, együtt dolgozva a társakkal, nagyon élveztem minden percét. Amikor köszönetet mondok, mindenkire gondolok, nemcsak a csapattagokra, hanem például a szövetség összes dolgozójára is, akik rengeteget segítettek, s természetesen a mindenkori stábra, amelynek tagjaival együtt dolgozhattam. 

Emlékszem, amikor Gerendás Gyuri a csapathoz került másodedzőnek, Tibi (Benedek Tibor akkori szövetségi kapitány - a szerk.) úgy mutatott be neki, hogy én vagyok a stáb rangidős tagja, a leghosszabb ideje a csapat mellett dolgozó stábtag. És hát, tényleg, elmondhatom, hogy két szövetségi kapitányt is "elfogyasztottam", de Märcz Tomiba beletört a bicskám... :-) Ezt természetesen nem komolyan mondom.

Én most más vizekre evezek, de kijárok a meccsekre továbbra is, ha csak tehetem, természetesen nem tudom, és nem is akarom kiiktatni a pólót a további életemből. Fiatal vagyok, az is lehet, hogy egyszer még találkozunk - a vízilabda és én.

- Sok sikert neked, Roli, a másik sikersportágunkban!