FACEBOOK

Gór-Nagy Miklós: ,,Megértettem, mi az élsport értelme,,

Gór-Nagy Miklós: ,,Megértettem, mi az élsport értelme,,
hozzászólás, 2017.10.27.

Gór-Nagy Miklós a Miniszterelnökség hivatalába jelentkezett nyári gyakorlatra, már a helye is megvolt, de aztán inkább a budapesti világbajnokságra készülő válogatott edzéseit választotta. A jutalom a csapat által kivívott ezüstérem, amelynek megszerzésében neki is komoly része volt. Nyári élményekről, emlékekről, múltról és jövendőről - beszélgetés a világbajnok és immár világbajnoki ezüstérmes játékossal. 

GÓR-NAGY MIKLÓS a vlv-nek:

- Ha nem baj, nagyon durván kezdem: te voltál a budapesti vb-n szerepelt magyar válogatott korelnöke, mint egyetlen, 1983-as születésű... Ez így milyen érzés?

- Nem táplálok különösebb érzelmeket ezzel kapcsolatban. Az biztos, hogy volt olyan időszak, amikor fiatalabb voltam, :-), a legfiatalabb viszont sosem, mert mindig voltak nálam fiatalabbak, akik ifjú titánként hamarabb odaértek. Az első meccsemet 2005-ben játszottam, Dumi már rég ott volt, így sosem szóltak rám, hogy vigyem a labdákat, vagy hogy számoljam meg a buszban induláskor, hogy megvagyunk-e...

- Az hírlik, hogy a régi-régi időkben, amikor te még gyerek voltál, a kor alapján meglévő hierarchiának elég nagy jelentősége volt. Az idősebbek rendesen szívatták a fiatalokat, ebbe szocializálódtak a frissen érkezők. Ez mára teljesen megszűnt?

- Úgy látom, hogy nincs ilyen. A régi, "beavatásos" rémtörténetekből én már kimaradtam, utánpótlásban is később kerültem be a válogatottba. Emlékszem, serdülőben, a BVSC-ben még a 22-es köpenyt viseltem, de már akkoriban sem nagyon voltak ilyenek beavatások. A hierarchia, az idősebbekkel szembeni tisztelet azért megmaradt, de ezt nem veréssel vívják ki az "öregek", hanem azzal, hogy a csapatban, a medencében mit tesznek hozzá a játékhoz, a csapathoz. Ma már ez az alapja annak a hagyománynak is, hogy a fiatalok "Tiszteletem!"-mel köszönnek az idősebbeknek. Ha megyek az utcán és jön szemben egy kisrác hátizsákkal, s hangosan köszön, hogy Tiszteletem!, akkor tudom, hogy nem azért teszi, mert én a hatodik szomszéd vagyok, hanem azért, mert egy közegben élünk, ő is vízilabdázik.

- Mielőtt a részletekbe mennénk, érdekel, hogy mi a lényeg, amire visszaemlékszel majd ezzel a 2017-es vb-csapattal kapcsolatban.

A világbajnokságon készült vlv-fotók minőségét a Camera Kft-nek köszönhetjük.



Canon Webáruház


- Talán az, hogy mindenki azt csinálta, ami a dolga, ami megy neki és hagytuk egymást "működni". Elfogadtuk egymás motivációit és így mindenki tudott érvényesülni ebben az alaphelyzetben. Jót hoztunk ki egymásból, ennek szerintem Tomi (Märcz Tamás szövetségi kaptány - a szerk.) a katalizátora volt. Emellett Dumi nagyon jó csapatkapitány volt, jó megbeszéléseket tartott, irányította fókuszt. A vízben fontos pillanatokban jól döntött, abszolút felvállalta azoknak a szituációknak a megoldását, amiket legjobb játékosként és csapatkapitányként fel kellett vállalnia. De ugyanez a jól működés jellemzett minden játékost. Például Vámos Marcit, aki nem megbeszéléseket tartott, mert nem ez volt a feladata, hanem odaállt és belőtte. Beb...ta, remélem, szó szerint leírod... :-) 

- Hogy működik ez? Ha valaki azt érzi, hogy nem a neki szánt feladatot tudná a legjobbban csinálni, hanem valami mást, akkor van mód ezt megbeszélni, tisztázni, esetleg változtatást elérni?

- Ennek a piramisnak a csúcsán természetesen Tomi áll. Ami engem illet, tavasszal, a felkészülés előtt néhány héttel leült velem, elmondta, hogy számítana rám és azt is, hogy mik lesznek a feladataim. Nyilván bekként. Úgy látta, hogy még mindig hasznos tagja tudok lenni a csapatnak, annak ellenére, hogy nem én leszek, ugye, a legfiatalabb. Én is elmondtam, hogy a saját tapasztalataim szerint hogyan tudok a legjobb lenni. Így alakult ki az én feladatom a csapatban. És szerintem mindenkié hasonló módon alakulhatott, nem olyan nagy dolgok ezek. Mindenkinek az az érdeke, hogy a lehető legjobbat hozza ki magából, hogy azzal hasznára váljon a magyar válogatottnak.

Egyébként, megmondom őszintén, nem készültem arra, hogy válogatott leszek ezen a nyáron, már megvolt a programom és egész más természetű...

- Mi volt az?

- Közigazgatási gyakorlatra jelentkeztem mint jogászhallgató. Megvolt az időpont is. Jó helyre kerülhettem volna, a Miniszterelnökségre... 

- Mit csináltál volna?

- Szerintem egyrészt a szokásos dolgokat, amiket a szakmai gyakorlatokon szoktak csinálni a záróvizsgára készülő joghallgatók, másrészt pedig az államtitkárság működésével kapcsolatos egyedi dolgokat. Valamit biztosan :-). Igaz, amikor véget ért a bajnokság, nem hagytam abba az edzéseket, mert kaptam olyan jelzést, hogy Tomi esetleg számol velem.



- Mit szóltak a "magas hivatalban", amikor lemondtad ezt a ritka lehetőséget? 

- Örültek :-). A viccet félretéve: megértették, pontosan átérezték a helyzetemet, nyilvánvaló, hogy szakmai gyakorlatra máskor is lehet jelentkezni, de világbajnokság viszonylag ritkán van Budapesten...

- Nyilván sokat bosszankodtál, hogy nem az irodában ülsz, ahol biztos légkondi is van, sokkal kényelmesebb, mint a szigeten szenvedni... Az elején különösen kemény volt a munka.

- Nem szeretnék ezzel tovább viccelni: nagyon-nagyon örülök, hogy Tomi behívott. Sokáig voltam korábban válogatott, az ember kicsit hozzászokik az ezzel járó összes körülményhez: közösen kajálunk, jön az új felszerelés, együtt vagyunk, megyünk ide-oda, embereknek autogramot adunk stb. Az meg azért mégiscsak a csúcs, hogy világeseményen játszol a válogatottban. Aztán, amikor ez eltűnik, amikor az ember magában kicsit búcsút mond ennek az egésznek az azért nehéz pillanat. Tavaly nyáron az utolsó meccsemet Herceg Noviban játszottam, egy Rió előtti edzőtáborozás végén, már nem is tudom, ki ellen... Arra viszont emlékszem, hogy kezet fogtam a mellettem álló Madaras Norbival, hogy "helló Norbi!" Egy darabig mindkettőnknek az utolsó meccse volt. De akkor az a lezárás bennem hiányérzetet szült egy kicsit. Úgyhogy, amikor idén újra meghívást kaptam, minden másodpercet élményként éltem meg. Nagyon, kétszeresen is átéreztem, hogy ez mennyire kitüntetett dolog és milyen óriási megtiszteltetés a válogatottban játszani. Elmondtam a többieknek is, hogy megtisztelve érzem magam, hogy velük játszhatok. És ezt ma is így érzem. Gondolj bele, hány kisgyerek kezd el vizilabdázni a válogatottság reményében? És mennyire kevesen kerülnek oda! Csak a legjobbak, legerősebbek, legfelkészültebbek - játékban is és mentálisan is. Szóval nagyon élveztem újra a címeres nadrágban edzeni.



- Mennyire volt más a légkör, mint régen?

- Szerintem a mindennapok hangulatát leginkább a vezetőedző és a körülötte lévő stáb befolyásolja. Teljesen más volt Dénesnél, Tibinél, a klubban is, más volt most is. Úgy mondanám, olyan "tomis", hiszen az ő személye határozta meg a légkört. Nekem pláne különleges volt, hiszen Tomi és Németh Zsolt (a válogatott másodedzője - a szerk.) is csapattársam volt régen. Zsolttal a BVSC-ben játszottam együtt. Én voltam akkor az ijfú bekk, ő pedig a legjobb játékos a csapatban, a csapatkapitány. Figyeltem, ahogy bekkel, ahogy játszik. Jó érzés volt együtt dolgozni, szóba is kerültek a jó kis vasutas bulik, a régi szállodai "szobalebontások". Gerendás Gyuriról meg mit mondhatnék, amit alkalmasint nem mondtam még el? Örültem, hogy része volt a csapatnak ő is. 

Ha néhány szóval kell jellemeznem a hangulatot, akkor azt mondanám: nyugodt, határozott, tudtuk a dolgunkat és nem vesztünk el a részletekben. A magam nevében beszélhetek: jó volt, én nagyon élveztem ezt, sőt, az egész nyarat.

- Szakmailag hogy haladtatok? Ugye, induláskor az volt a cél, hogy erős legyen a védekezés, legyen néhány variáció, de azok nagyon biztosan menjenek, gyors támadások - az alap talán ez volt. Sok minden történt a hat hét alatt, több külföldi út is volt, milyennak látod utólag a fejlődés ívét?

- Igen, ezek voltak az alapok, de emellett nagy volt a játékosok szabadsága abban, hogy az elképzelt játék hogyan működjön jól. Nem volt teljesen "kikockázva" minden egyes variáció, hanem a feladat lett meghatározva és annak konkrét technikai megoldása gyakran rá volt bízva az adott játékosra. Magyarul: benne volt a rendszerben és az egész szisztéma arra épült, hogy ez itt a magyar válogatott, a világ legjobb játékosai szerepelnek benne, akik hozzák a maguk tudását, "beépítik" azt az éppen esedékes megoldási mód gyakorlásába. Ennek mentén haladtunk. Viszonylag későn kezdtünk el fórozni - legalábbis az eddigiekhez képest - és a hátrányokkal kapcsolatban adódó kérdéseket is a szokásosnál később tisztáztuk le. De "mint a mellékelt ábra mutatja", azért elég jól összeállt minden a világbajnokságra. Megvolt a fejlődési ív, tényleg nagyon sok minden történt abban a bizonyos hat hétben.

- Amikor közeledett a vb, nem volt benned bizonytalanságérzet? Nem arra gondolok, hogy nem bíztatok magatokban, hanem inkább olyasmire, hogy vajon meg tudjátok-e csinálni azt, amit gyakoroltatok, éles helyzetben, nehéz ellenfelekkel szemben...

- Bennem nem volt ilyesmi. Azt éreztem, hogy ez a csapat bármire képes lehet. Nagy erőt éreztem magunkban, bíztam Tomiban, bíztam a stábban, a játékostársaimban és hittem, hogy akikben van némi bizonytalanság, a körülmények hatására szintén magabiztossá válnak - már csak azért is, mert nincs más lehetőségük... :-) És ez szerintem az első meccs első negyede után meg is történt.

- Téged feldobott vagy feszélyezett kicsit, hogy nagyon nagy volt a hazai várakozás. Märcz Tamás is utalt arra, hogy ebben azért benne volt a komoly bukás lehetősége is...

- Benne volt, sőt, az én szempontomból még az is lehetett volna külön nyomás, hogy tudtam, ha bukás van, Tomihoz ez első kérdések egyike az lett volna, hogy minek hívta vissza az olyan az öregeket, mint én..., akikkel nem sikerült... De ezt csak utólag mondta valaki nekem, én nem foglalkoztam ezzel, örültem a lehetőségnek, bíztam magamban.

A hazai közönség erejét, a nagy szurkolótábort, az óriási érzelmeket a budapesti Eb során már megtapasztaltam. Ez a vb azonban mégis kicsit más volt. Kicsit meg is világította számomra, hogy mi az értelme az élsportnak. 



Amikor Barcelonában nyertünk, nagyon boldogok voltunk, de most már látom, fogalmunk nem volt arról, hogy ez a győzelem itthon mit jelent. Amikor nyertünk, senki sem azt mondta, hogy milyen jó volt a taktikta vagy szépek voltak a gólok. Hanem azt, hogy ő hol nézte meg. Kiment egy esküvőről, majd az egész nasznép ott volt később; a városban a barátaival; Törökországban, egy kocsmában. Ezer sztori és mindenki feltőltődött tőle. Most mi is óriási energiatötetet kaptunk minden meccs után. Érdekes, nagyon jó érzés volt, hogy odajöttek az emberek, megköszönték azt, hogy tulajdonképpen létezünk. Eleinte megrökönyödtem, hogy basszus, mi ez? De aztán rájöttem, hogy amikor én nézek egy fontos és győzelemmel végződő válogatott focimeccset és teljesen átélem, ugyanígy megköszönném az éményt. Azt, hogy részese lehettem egy nagy sikernek. 

Voltak kérdőjelek a vb kapcsán, de szerintem a kérdést, hogy megéri-e ilyen nagy sporteseményt rendezni, nem csak közgazdasági szempontból kell értékelni, hanem az emberekre gyakorolt hatás szempontjából is. Feltöltődnek-e egy ilyen két héttől? Kapnak-e élményeket, amelyekre talán életük végéig emlékezni fognak? Nekem sportolóként egyértelmű, nyilván teljesen szubjektív, hogy boldogság volt átélni minden percét, igen, az volt. A helyszínre kilátogatott emberek is ugyanígy éreztek szerintem, persze aki személyesen kijön egy ilyenre, az már eleve érdeklődik a sport iránt, tehát szintén elfogult. De a lényeg, hogy tudunk-e lelkesedni és örülni olyan dolgoknak is, amik nem biztos, hogy teljesen racionálisak. Nekem a válaszom egyértelmű: igen.

De vissza a vb-hez. Az első meccs előtt nyilván rettentően izgultam, amikor kisétáltunk..., azért ez nem megszokható dolog nekem. De meccsről meccsre belejöttünk ebbe is, én e helyzet pozitív hatását éreztem mindig. Örültem a szurkolóknak, a végére egy csomó arc ismerőssé vált, mert minden meccs után pacsiztunk, ott volt a családom, a barátaim..., mi kell még?

- Elkezdődött a torna és később kiderült, hogy rögtön az első meccs eldöntötte az utat, aminek pedig nagyon nagy jelentősége volt, mert bár nem tudjuk, milyen lett volna a másik ág, de ez nyílegyenesen vezetett a döntőbe...

- Akkor nem tudtuk, hogy ezen múlik, egyszerűen nyerni akartunk, akár egy góllal, de bármi áron. Fogalmunk sem volt arról, hogy milyenek az ausztrálok vagy mi milyenek leszünk. Aztán meccsen az érvényesült, ami a legnagyobb erőssége volt ennek a csapatnak: beugrottunk és tettük a dolgunkat, nem foglalkoztunk semmivel. Az első negyed nem is volt annyira sima, ha jól emlékszem, de aztán egyre magabiztosabbá váltunk és a vége tök jó volt: Béla gólt lőtt rossz kézről, Manó is betalált kétszer, nagyon örültünk, hogy a bemutatkozás ilyen jól sikerült. Később kiderült, hogy ez a győzelem jelentette a csoportelsőséget.

- Voltak-e mélypontok a döntő előtti időszakban? Olyan, amikor azt érezted akár magadon, akátr a csapaton, hogy innen most újra fel kell szívni magatokat.

- Szerintem mélypont nem volt, a mélypont lehetősége volt meg, amikor az olaszok játszottak az ausztrálokkal és nem a mi kezünkben volt a sorsunk. Rettenetesen rossz volt átélni azt a meccset a szigeten. Emlékszem, a VIP-részén "néztük" a meccset Gerendás Gyurival. Azért az idézőjel, mert ő nézte, én meg nehezen viseltem az egészet. Nem akartam drukkolni, sem ellendrukkolni. Szörnyű rossz érzés volt, elfordultam, de persze, amikor a közönség tombolt, mindig visszafordultam, hogy "Mi történt? Mi történt?". Nem nyugodtunk meg, csak az utolsó percben, amikor már látszott, hogy nem lesz meg az olaszoknak a csoportelsőséghez szükséges gólkülönbségű győzelem. Úgy voltam vele, hogy amíg Lonzi ott téblábol a parton, addig minden megeshet...

Egyébként a dolognak komoly jelentősége volt és nemcsak a könnyebb ág miatt. Kaptunk ugyanis a csoportelsőséggel egy plusz pihenőnapot és nem tudom, hogy e nélkül hogy sikerült volna a folytatás, hiszen többen is bajlódtunk már sérülésekkel addigra. Nekem a vállam sérült meg még az olaszok elleni meccsen, rettenetesen fájt, Pufinak is fájt valamije, Duminak is gondjai voltak. Ráadásul lelkileg is nyomasztott volna minket az az "igazságtalanság", amit akkor éreztünk volna, ha elveszítjük a csoportelsőséget. 



- Az oroszokon átgázoltatok, jól gondolom?

- Igen, Vámos Marci szerintem a torna egyik legszebb góljával már a meccs elején hazaküldte az oroszokat.

 - Akkor lépjünk is tovább. A görögök ellen sokat játszottál te is az elmúlt években. Volt, hogy borsot törtek az orrunk alá, még ha a fontos meccseken általában nyertünk is ellenük. Nem volt benned félsz?

- Nem. Kicsit sem tartottam tőlük. Tisztában voltunk azzal, hogy miben jók, miben kevésbé jók, s valahogy mindig az volt az egyenleg vége, hogy basszus, ez a vb nekünk van kiírva, nem lehet itt gond. Drukk persze volt bennünk, de nagyon jól felkészültünk belőlük taktikailag és egy az egyben is. Igen, sokat játszottunk korábban velük, ismertük őket és szerintem jól lehoztuk azt a meccset.

Fontos pillanatot hozott nekem az a mérkőzés, 4:3-as görög vezetésnél, amikor kicsit megálltunk, az én kapufás gólommal egyenlítettünk. Készültem erre, tudtam, hogy nekem talán három-négy ilyen lehetőségem lesz az egész vb alatt és valószínűleg fontos pillanatokban, amikor nem szabad hibázni. Hosival lefordultunk és a passza után úgy lőttem el, hogy előtte, edzésen gyakorlatilag a kapuig sem ment el a labdám, annyira fájt a vállam, azt hittem, hogy szétszakad. És ha ugyanilyen szituáció kapcsán azt mondtuk a horvátokra, hogy megrdemelték, én is így érzem magamról, mert másfél évet dolgoztam azért, hogy befelé pattanjon az a labda.

- Mi történt a horvátok elleni vb-döntő első negyedében?

- A horvátok óriási lehetőséghez jutottak azzal, hogy megverték a szerbeket az elődöntőben. Az elmúlt években mi el voltunk egy kicsit foglalva magunkkal, azzal, hogy jobb eredményt érjünk el, mint amit az előző versenyen sikerült, addig a horvátok elég sokat döntőztek a szerbekkel. Jó eredményeket produkáltak, de a szerbek a végén mindig átgázoltak rajtuk. Közben azonban rutint szereztek abban, hogy hogyan kell döntőt játszani, miként kell elkezdeni egy ilyen meccset, s mint kiderült, ez a rutinkülönbség végül számunkra végzetes lett. Emellett nyilván hatalmas felszabadultságérzés lehetett bennük amiatt, hogy legyőzték a szerb csapatot, amely eddig őket mindig megállította. Szerintem ők úgy éreztek oda, hogy most vagy soha és az volt a céljuk, hogy átgázoljanak rajtunk, ami sajnos meg is történt az első negyedben. 



- Itt azért álljunk meg egy pillanatra és majd még vissazatérünk arra, hogy mi történt az első negyedben. Én úgy emlékszem, hogy amikor a másik ágon a horvátok legyőzték a szerbeket, mindenki úgy gondolta, hogy a szerbek "eltakarításával" a horvátok nekünk tettek szívességet és hogy ellenük azért mégiscsak könnyebb lesz. A szerbekkel az utóbbi években mindig nehéz volt, a horvátokkal szemben sokkal jobb volt a mérlegünk. 

- Óriási tévedés volt ezt gondolni. Nyilván mi is beszélgettünk akkor erről és mondhatom, nálunk vegyes volt a kép. Sokan jobban örültek volna a szerbeknek, hiszen bennünk élt a budapesti Európa-bajnokság döntőjében tőlük elszenvedett vereség, méltó módon szerettünk volna visszavágni. Akik a kérdésedben megfogalmazott megközelítést vallották - azok tévedtek. A horvát csapat nagyon jó erőből állt, nem véletlenül voltak az olimpián és annyi más világeseményen is a döntőben, nem véletlenül verték meg az olaszokat, a szerbeket és aztán a házigazdákat Budapesten.

- Ez most így azért nagyon személytelen válasz volt, nem derült ki belőle például az, hogy te hogy gondoltad, melyik táborban voltál...

- Hát én a "tökmindegy" tábort erősítettem, végig az aranyérmet néztem, hogy kin keresztül vezet oda az út, azt lényegtelenek tartottam. Hogy az ellenfélnél ki van rossz kézen, ki van centerben, ki áll a kapuban, ez nyilván más a horvátnál, mint a szerbnél, de a lényeg ugyanaz, így gondolkodtam.

- Szóval mi történt az első negyedben?

- Ők óriási tűzzel érkeztek, ott volt számukra életük lehetősége, mi pedig talán belealudtunk. Gondoltuk, hogy bárhogy is, de eddig nem kaptunk ki senkitől a vb-n, sőt az egész nyáron. Mindig volt valahogy, mert jók vagyunk, nagy bennünk az erő, a tartás. Nyilván nem arra készültünk, hogy ennyivel vezetni fognak - megnyerhetjük a döntőt, ez volt bennünk. Nem emlékszem, hogy különösebben foglalkoztunk volna a mérkőzés kezdetével, utólag viszont látszik, hogy nekik ez a fázis különösen fontos volt. Elmentek 4:0-ra, ott azért egy kicsit drámai lett a csend a szigeten. Aztán szerintem tök jól visszajöttünk a meccsbe. 4:4 volt és én úgy éreztem, talán a többiek is, hogy most megfoghatjuk őket. Ha a következő gólt mi lőjük vagy akár csak hosszan elhúzódik ez a 4:4-es állás, akkor az a 0:4 eltűnik az ő fejükben is. Csakhogy kaptuk azt a két bepattanó gólt, amire nem nagyon lehet mit mondani. Nehéz az ilyesmire felkészülni. Persze utólag lehet mondani, hogy hamarabb ki kellett volna menni a lövő emberre, vagy másról kellett volna behúzódni, ezek felvethető kérdések. Nem hiszek a véletlenekben, úgy látszik ők érdemelték meg, hogy világbajnokok legyenek, hiszen nekik pattant befelé a labda.



- Ha visszaemlékszel a döntő utáni percekre órákra, ott mi uralkodott bennetek, milyen volt a hangulat? Bánkódás? Szégyen? Mi uralta az érzéseiteket? 

- Magamról tudok beszélni. Bennem a kihagyott lehetőség érzése dominált, az, hogy hazai pályán világbajnokságot nyerni - "K.. jó lett volna!" . Fogalmam sincs, hány ember volt a szigeten a szurkolói zónákban, a kivetítőknél lévő közönséggel együtt, lehet, hogy 50-100 ezer ember. Igen, óriási lett volna, nagyon kipróbáltam volna. Bennem ez az érzés volt, kicsit a hiányérzet, a kielégületlenség.

- És ez azóta elmúlt?

- Szerintem nem fog elmúlni soha. Nagyon büszke vagyok az ezüstéremre, mert rengeteg munka volt benne és ez egy nagyon jó, nagyon szerethető csapat volt. Többek között azért is nagyon sajnálom a döntő elvesztését, hogy azok a játékosok, akiknek még nem volt márványtáblába vésve a neve, Zalesz, Manó, Bazsi, Schulcz és Béla - megérdemelték volna azt. És ez a csapat nincs megörökítve így "egy az egyben", mint győztes csapat...

- ...mert nem győztes...

- Mert nem győztes, igen. Mindenki mondja, hogy gratulál, meg óriási élmény volt. Az volt, igen, én is azt mondom, siker. Nagyon sok sportoló mindent odaadna, hogy egyszer egy vb-második hellyel járó érzést átéljen, de hát basszus, nem győztes... Te sem könyvet írsz most rólunk, mint a barcelonai arany után, hanem üldögélünk és nyilván jó hangulatban, de csak beszélgetünk arról hogy ez milyen jó volt.

- Itt be lehetne fejezni tulajdonképpen, de hát azért érdekel, hogy mi van jövővel...?

- Nem tudom.. Azért én már nem gondolkodom olimpiai ciklusokban... Úgy érzem, Tomi jól összerakta ezt a csapatot, jól el tudta mondani, hogy mi az, amit szeretne, amit vár. Biztos kifejti mindezt a jövőre nézve is és akkor én is elmondom, hogy mi az, amit tudok vállalni és mi az, amit kevésbé. De ez első körben csak ránk tartozik. Mindenesetre nagyon boldog vagyok, hogy ezek az évek megadattak nekem, külön örülök annak, hogy ez a világbajnokság összejött. Sokat dolgoztam, rengeteget készültem, örülök, hogy ennek meglett az eredménye. 

- Azért mintha kicsit búcsúzásszerű lenne a mondandód hangulata. 

- Amikor az olimpiai felkészülés végén mentem ki a szigetről úgy, hogy nem lettem csapattag, nagy hiányérzet volt bennem. Azt éreztem, hogy jó volt itt lenni, de a befejezés nagyon "nem kerek". Most azt érzem, hogy azért ez egy kerekebb sztori. Úgy gondolom, ami fontos volt, azt én megtettem, a lehető legtöbbbet hoztam ki magamból, ezzel kapcsolatban nem maradt bennem hiányérzet. Az eredményre szerintem büszkék lehetünk és ahogy Dénes is ajánlotta, kikerül a csapatkép a polcra. 

 - Van-e bármi, amit nem kérdeztem, de szeretnél elmondani?

- Van. Sok minden. A legfontosabb: szeretném megköszönni a családomnak, hogy segítettek, Klárinak, a feleségemnek, hogy átvállalt minden terhet. És nemcsak a világverseny három hete alatt, hanem a megelőző, másfél hónapos felkészülési időszakban is, mert bár az alatt "elvileg" otthon voltam, de valójában ez csak annyit jelentett, hogy ott feküdt a testem, igazából nem lehetett rám semmiben számítani. Ő végig támogatott és gondját viselte a családnak, nekem, a gyerekeknek. Nagyon hálás vagyok. Örülök annak is, hogy a gyerekek láthattak engem vízilabdázni egy ilyen nagy világeseményen. Remélem emlékeznek majd rá.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!



A VLV VB-ALOLDALA A TORNA TELJES KRÓNIKÁJÁVAL, EREDMÉNYEKKEL, JEGYZŐKÖNYVEKKEL

A VB-T ÉRTÉKELŐ VLV-INTERJÚK:

Märcz Tamás: ,,Lelki tragédiát okozott volna, ha nem jutunk négybe,,

Varga Dénes: ,,Tokióra éppen jó életkorban leszek,,

Vámos Márton: ,,Magyarország most jelesre vizsgázott,,


Jó, hogy Hosi szólt: ,,Lehet mosolyogni!,,

Akaraterő, dobhártya, Sportisten - vlv-interjú Mezei Tamással

Manhercz Krisztián: ,,Mindig büszke leszek a budapesti vb-ezüstre!,,


Harminchárom név van Märcz Tamás noteszében - vlv-interjú

Decker Ádám: ,,Örülök a családnak, örülök a vízilabdának,,