FACEBOOK

500 +, avagy: Kovács Róbert új élete

500 +, avagy: Kovács Róbert új élete
hozzászólás, 2017.04.18.

Augusztusban 40 éves lesz, nemrég játszotta 500. bajnoki mérkőzését. Hihetetlen, hogy már a magyar póló "nagy öregjének" számít, s napokon belül visszavonul játékosként. vlv-interjú a pályafutásáról, a terveiről - Kovács Róberttel.

KOVÁCS RÓBERT (UVSE) a vlv-nek:

- Valóságos köszöntésáradatot kaptál az 500. bajnoki meccsed alkalmából, azt talán csak a gyermeked születésének híre múlta felül, nem sokkal később. Én is gratulálok és mivel tudom, hogy játékos-pályafutásod vége felé közelítesz, arra kérlek, elevenítsük fel ezt a hosszú, szép időszakot.

- Nagyon jólesett mindkét esetben a sok köszöntés. Ritkán szoktam posztolgatni, de ezek most olyan alkalmak voltak, amelyek meghatározóak az életemben. Vártam a lehetőséget, hogy visszatekintve a pályafutásomra, megköszönjem a klubjaimnak az ott eltöltött éveket. Az 500. mérkőzés erre jó alkalom volt.







- Kezdjük az elején...

- Egerben lettem vízilabdázó, ott játszottam az első OB1-es meccsemet is, még a régi Bárány uszodában. Ott felnőni - hihetetlenül jó dolog volt. Emlékszem, apukám jött be az iskolába szólni, hogy estére be vagyok írva a Vasas elleni meccsre. Pócsik Dénes bácsi és Gyulavári Zotyó küldte - hiszen akkor még nem volt mobiltelefon. Ez lett volna az első mérkőzésem a felnőtt OB1-ben, kezem-lábam remegett az izgalomtól, s végül akkor egy percet sem játszottam, de kiválóan, hibátlanul vittem a labdákat :-).

- Mikor volt ez és hány éves voltál?

- A ,94-es szezonban, talán tavasszal, 16 éves voltam...

- Huszonhárom éve... És akkor olyan remekül vitted a labdákat...

- ...meg a sapkákat egyik oldalról a másikra, hogy "nélkülözhetetlenné váltam". :-)

Pár héttel később debütáltam valójában, a KSI ellen. Felejthetetlen, különösen, hogy még gólt is lőttem...

- Emlékszel rá?

- Hogyne, minden momentumára. Rossz kézen úsztam, természetesen, a jobb oldalon (hol máshol...?) és hátulról jött a passz Petik Attilától, azt lőttem rá. Emlékeim szerint valami borzasztó rossz lövés volt, de bement. Nagy öröm volt, mint ahogy, gondolom, remélem, ma is nagyon nagy öröm egy fiatalnak, ha egyáltalán játszhat az első osztályban és még gólt is lő. El is szédültem, mert az ifi-csapattársaim ott őrjöngtek a parton, akkor, ugye, még az ifiben játszottam és ott voltunk a "nagy csapat" minden meccsén, nem azért, mintha ez kötelező lett volna, hanem ott akartunk lenni. Úgy nőttünk fel, hogy nem maradhatott ki egyetlen felnőtt meccs sem az életünkből.



A felső képen Kovács anyuka megfelelő időben igyekszik Robikát a vízilabda irányába terelni. Az alsó képen ugyanez a Kovács anyuka a vízben próbálja megtalálni fiacskáját, hogy együtt ünnepeljék a magyar bajnoki aranyérmet...



- Mondj néhány nevet, kérlek, kik játszottak akkoriban az egri felnőtt csapatban?

- Hát igen..., lehet mondani, hogy ők neveltek fel, szó szerint... Kaptam tőlük hideget-meleget és ez tényleg kellett ahhoz, hogy ember legyen belőlem. Áncsán András volt a csapatkapitány, a Tóth fivérek, Tóth Péter és Tóth Kálmán, ma is edzők, Tóth Peti az OB1B-ben, az Eszterházy főiskola edzője, Tóth Kálmán pedig az egri ificsapatnál dolgozik. Petik Attila, a játékmester, aki példaképem volt egész pályafutásom során, a játéka, a passzai, a góljai, a feje. Sokat tanultam tőle.

- Mennyi időt töltöttél ott?

- 23 éves voltam, amikor felkerültem a Vasasba, ahol akkor Soma (Somossy József - a szerk.) volt az edző. Meg is nyertük abban az évben, 2000-ben a Magyar Kupát. Akkor nyílt meg Egerben az új fedett uszoda, a Bitskey. Ott én egriként még nem játszhattam, de a kupadöntő helyszíne volt, így ebben az uszodában szereztem első érmemet a felnőtt pályafutásom során. Szép dolog volt, a Szegedet vertük meg a döntőben.



- Utána?

- A Vasas később beerősített, válogatottakat igazolt. Megkérdeztem Somát, mennyit fogok tudni játszani, ő azt mondta, maximum egy-másfél negyedet meccsenként. Ezt én kevésnek tartottam, úgy éreztem akkor, hogy többet kell játszanom. A Fradi és az Újpest hívott, az utóbbit választottam, így kerültem az akkor még UTE nevű csapatba, ahol öt évet játszottam. Itt lettem igazán vízilabdázó. Petrovics Matyi volt az edző, iszonyú jó társaság alakult ki, Dávid Zolikával, akivel korábban éveken át csépeltük egymást a vízben, ő BVSC-s volt, amikor én a Vasasban játszottam. Az Újpestben aztán a legjobb barátok lettünk, ez is érdekes momentuma a pályafutásomnak.

Benczúr Marcival, Suti Gáborral voltunk csapattársak. A rengeteg edzésnek köszönhetően kész játékos lettem és már 29 éves voltam, amolyan "későn érő típus", amikor a Vasas visszahívott. Azokban az években voltam a csúcson. 2006-ban kerültem újra a piros-kékekhez és meg is nyertük azt a bajnokságot - a nyolc olimpiai bajnokkal felálló nagy Honvéd ellen. Ez volt 16 év után a Vasas első aranyérme. Ha most azt mondom, hogy csikócsapat voltunk, hülyén hangzik, de Dumi még csak "Déneske", "Dumika" volt, nem mondom, hogy nem számított meghatározó játékosnak, de ezt gyakorlatilag mindenkiről el lehetett mondani, annyira csapatként funkcionáltunk. Ott volt Varga Dani, aki előtte, Sománál kevés lehetőséget kapott és most szárnyalt. Aztán, aki igazán nagy név volt és nagy tudással vívott ki tiszteletet magának, Steinmetz Barnabás, vezér és csapatkapitány. Vagy a testvére, Steinmetz Ádám centerben, aki már akkor sok mindent megélt és a csapat egyik sztárja volt. Nagy Viktor már akkor nagyon jó teljesített a kapuban. Remekül összeállt az a csapat és ehhez hozzájárultak a főleg fiatal "vízhordók" is, mint például Heinrich Dávid, Kuncz Tomi, Kelemen "Zénó", mindegyikükre nagyon nagy szükség volt.



- Ez volt a legerősebb csapat, amiben játszottál a pályafutásod során?

- Nem. Talán a két évvel későbbi Vasas. Akkor már Dumi is sztár volt, Dani is, ott játszott Hosi és Kicsi (Hosnyánszky Norbert és Kis Gábor - a szerk.), 2008. Megnyertük a bajnokságot, a Magyar Kupát és bronzérmet szereztünk az Euroliga barcelonai négyes döntőjében.

Négy évig nyertük a bajnokságot, azt hiszem, kétszer Magyar Kupát, aztán az ötödik évben az Eger megvert minket. Egy évre a Honvédba igazoltam, ahol szintén fantasztikus csapat volt és baromi jó társak, eszméletlenül jó emlékeim vannak arról az évről is, annak ellenére, hogy komoly anyagi gondok voltak a klubnál.

- Ez volt az az év, amikor fizetés nélkül játszottatok - egyre jobban... :-)

- Igen, úgy jutottunk be a Magyar Kupa döntőjébe, fizetés nélkül játszva, csapatként, egymásért küzdve. Egy góllal kaptunk ki a Szegedtől és a Vasas elleni bajnoki elődöntőben hajszállal maradtunk le a döntőről, amit aztán a Boskoviccsal, Kiss Gergellyel felálló Vasas meg is nyert.

Katartikus élményeink voltak egy nagyszerű csapat, közösség tagjaival. Gergely Pistával a kapuban, Szivós Marcival, Tóth Marcival, Mátyás Zolival, Gór-Nagy Mikivel, Salamon Ferivel, Hárai Pufival centerben. Komoly csapat volt.

A Honvéd után volt egy fantasztikus évem Tóth Marcival együtt Nápolyban, a Posillipónál. Mindig is álmom volt, hogy a pályafutásom vége felé Olaszországban tudjak játszani kicsit, hihetetlen, hogy ez is sikerült! Körülbelül tízperces gondolkodás után döntöttem úgy, hogy megyek, amikor Tóth Marci felhívott. Nagyon sok tapasztalatot szereztem az egy év alatt, s gyönyörű helyen éltem.

Utána már a jövőmre gondolva, az edzői pálya felé kacsintgatva választottam az UVSE-t, amikor hazatértem. A cél egyébként játékosként az volt, hogy az UVSE-t feljuttassuk az OB1B-ből, többek között Dávid Zolival, Fodor Rajmunddal, Benczúr Marcival, Áts Bercivel a kapuban. Sikerült is már az első év végén veretlenül feljutni, bár akkor már a Miskolc is nagyon megerősödött. Így az elmúlt három évet még az OB1-ben, az UVSE-nél töltöttem.



- A vlv szokásos év végi körkérdésénél legutóbb az egyik játékos azt válaszolta "Az év meglepetése" kérdésre, hogy Kovács Róbert még mindig játszik... :-)

- Hát ki más lett volna ő, mint Decker Ádám... :-) :-) Ő  egyik olyan ember az életemben, akitől nagyon sok támogatást kaptam, bár jóval fiatalabb nálam. Nagyon jó barátok lettünk, egy hullámhosszon vagyunk. Mindig megemlít, szóba hoz valamilyen módon, kapok tőle egy kis "cinket".

- Ez persze zrikálás, de ezt az 500. meccset gyakorlatilag mindenki úgy kezeli, mintha már vissza is vonultál volna, sorra születtek a "nekrológok"...

- Vissza is vonulok, ahogy befejeződik a mostani rájátszás. Nem volt célom elérni az 500-as jubileumot, de amikor közeledett, már foglalkoztatott, hogy nem kellene épp most eltörni a kezem-lábam. Ha már itt vagyok az 500. meccs küszöbén, nem lenne jó 499-cel befejezni... .-)



- Nem akarom az ünnepet elrontani, de csak rákérdezek a válogatottságra... van olyan emlékem, hogy a nyári szigeti felkészülés során valaki megsérült a keretben és Kemény Dénes téged hívott fel, hogy gyere vissza az üdülésből és segíts a csapatnak az edzéseken. Tehát nem a keretbe hívott, hanem edzőpartnernek...

- Mondhatnám, hogy ez egy fájó pont az életemben. Nem lettem válogatott, nem kerültem be Eb-re, vb-re, olimpiára utazó csapatba, de igazándiból egyáltalán nincs bennem semmiféle tüske emiatt. Mindig is reálisan láttam a dolgokat magammal kapcsolatban. Abban a szerencsétlen helyzetben voltam, hogy a korosztályom nagyon "jól sikerült", rengeteg tehetséges pólóssal kellett küzdeni a válogatottbeli kevés helyért. Azokban az években, amikor csúcson voltam és valóban szóba jöhetett talán a nevem, olyanok játszottak a helyemen, mint Biros Peti, Fodor Rajmund, Kásás Tamás vagy a másik oldalon Benedek, Kiss Gergő, Madaras - nem is volt igazán kérdés, hogy ki legyen válogatott és ki ne...

Ettől függetlenül a bő keret tagjaként egy nyarat végigcsináltam a válogatottal, sőt hivatalos meccsem is van, a németek ellen, Balatonfűzfőn lejátszott meccsen 6(!) másodpercet szerepelhettem, így egyszeres magyar válogatottnak mondhatom magam! Nincs bennem csalódottság, legfeljebb az bosszantó, hogy azon a meccsen nem kaptam legalább 12 másodpercet. :-)

- Azt hiszem, ez egy jogos kritikai észrevétel... :-)

- De ezt ne is feszegessünk, hiszen szövetségi edző vagyok jelenleg a 2002-es születésűek válogatottjánál, Székely Bulcsú mellett. :-)

Egyébként nagyon jólesett, hogy a napokban odajött hozzám Faragó Tamás, akivel mostanában sokat találkozom a medenceparton, megfogta a vállamat és lassan, tagoltan ezt mondta: "Robikám! Te - ma - válogatott - lennél! Ez biztos. Száz százalék!" És láttam, hogy nem tréfálkozik, hanem halál komolyan így is gondolja...


Fotók: Madar Dávid/UVSE, Szántó György, vlv és a Kovács család fotóalbuma

- Mik az új távlatok?

- A napokban megszületett a kisfiam, Barnabás, a magánéletben nyilván most ő kapja majd a legnagyobb figyelmet. A pólóban pedig az edzői munka kerül előtérbe, már csak erre kell majd koncentrálnom. Sok energiám, időm fog felszabadulni és remélem, azt a tudást, amit megszereztem, tovább tudom majd adni a gyerekeknek.

- Magát a vízilabdát nem unod még?

- Nem, az edzői munkát különösen nem. Az utóbbi időben már azon kaptam magam, hogy jobban érdekel az edzősködés, mint a játék, főleg az edzésrésze, ami mentálisan egyre nehezebben ment. A meccs nyilván mindig jó. Nem, magát a vízilabdát nem unom, ez az életem.

- Edzőként mi az elérhető cél?

- Megmondom őszintén, hagyom magam sodródni. A cél nálam mindig az volt, hogy az adott csapattal az adott szituációból a legtöbbet elérjük. Voltam második számú ificsapat edzője, nagyon jó gyerekcsapat edzője is már, mindig az adott lehetőségből igyekszem majd a legjobbat kihozni.

Közben tanulok, biztos, hogy a játékosmúlt után sok mindent meg kell tanulnom edzőként is.

- Robi! Sok sikert az új élethez, otthon is és a medenceparton!

Címkék:
Nincs címke.