FACEBOOK

Boban „vízilabdaországban” - Interjú Szlobodan Nikiccsel

Boban „vízilabdaországban” - Interjú Szlobodan Nikiccsel
hozzászólás, 2017.03.17.

Szerb szemmel Budapestről, a magyar pólóról. Végre megtudjuk, mit találtak ki a szerbek a magyar hegemónia ellen, még anno (sajnos azóta is működik…), s az is kiderül, kinek az ötletére lőtt bombagólt lábbal ötméteresből a búcsúmeccsén. Kerbi-interjú az olimpiai bajnok Szlobodan Nikiccsel, az OSC 34 éves centerével az OSC-blogon.

Diapolo

Hogy érzed magad Magyarországon?

Remekül érzem magam, a magyar bajnokság a legerősebb jelenleg a világon, és itt minden feltétel adott a vízilabdázáshoz. Óriási a sport tradíciója, erős klubok vannak Budapesten és vidéken egyaránt. Jó látni a sport tradícióját, tudni azt, hogy milyen nagyságok játszottak itt és milyen címeket nyertek, éppen ezért kihívás is itt játszani. Ez az első alkalom, hogy Magyarországon pólózok, korábban játszottam Görögországban, Olaszországban és Törökországban is, néha sajnálom, hogy nem jöttem ide fiatalabb koromban. Örülök, hogy betekintést nyerhetek a magyar edzésmunkába és abba, hogy az emberek mennyire szeretik ezt a sportot. Országszerte új uszodák épülnek, sok pénzt invesztálnak a sportba, boldog lennék, ha Szerbiában is ez lenne a helyzet.

Milyen célokkal érkeztél az OSC-hez?

Szerintem igazán erős csapatunk van idén, a BL-ben is harcolunk a  Final Six-be jutásért, a Szolnokkal és az Olympiakosszal egyaránt szoros meccset tudtunk játszani. A csapat második éve szerepel újra a BL-ben, hosszú-hosszú évek után. Tavaly nem tudtuk kvalifikálni magunkat a döntőre, ha idén sikerülne, az óriási előrelépés lenne.

Hogy sikerült a beilleszkedés? Ki segített a legtöbbet?

Vincze Balázs hívására érkeztem a klubhoz, de a vezetőségből mindenki, Becsey Péter, Menyhárt Zoltán, Apáthy Endre kedvesen fogadott. A játékosok közül Drasko Brguljant régről ismerem, majdnem egyidősek vagyunk, és sokszor játszottunk egymás ellen. Egy nagy bajnoknak tartom, örülök, hogy együtt játszhatok vele, a medencén kívül is sokat segített.

Mivel töltöd a szabadidődet?

A karrierem során mindig nagyvárosokban éltem, Athén és Isztambul után Budapest a harmadik. Imádom ezt a várost, rengeteg szabadidős programot kínál. A gyerekeim itt járnak iskolába, de ha van egy kis időnk, szívesen fedezzük fel a különböző fürdőket, parkokat, családosok számára is ideális ez a gyönyörű város. Azt hiszem Budapesten élni, és azzal foglalkozni, amit szeretek  igen nagy kiváltság.

A gyerekeid is vízilabdáznak?

Nem, ők csak úszni járnak, és néha fociznak.



Mik a jövőbeli terveid? Mivel szeretnél foglalkozni, ha abbahagyod a játékos-pályafutásodat?

Szeretnék a vízilabdában maradni. Világéletemben ezzel foglalkoztam, ehhez is értek a legjobban. Sikerekben és tapasztalatokban gazdag a karrierem, hiszen több országban is a világ legjobbjaival és a legjobbjai ellen játszhattam. Ezt a tapasztalatot szeretném majd átadni a fiatalabb generációnak, akár edzőként, akár sportvezetőként. Még legalább két-három évet szeretnék játszani, utána meglátjuk, mi lesz.

Több mint ezer tétmérkőzést játszottál. Melyik a legemlékezetesebb a számodra?

Mikor gyerekként elkezdtem vízilabdázni, olimpiai bajnok akartam lenni, és szerencsére ez 2016-ban Rióban sikerült. Ezért a horvátok elleni döntő sokkal érzelemdúsabb volt, mint bármely eddigi meccsem.  Korábban többször is volt esélyünk megnyerni a játékokat, de egy kicsi mindig hiányzott. Sorozatban nyertük az Európa-bajnokságokat és a világbajnokságokat, de a legfontosabb győzelmünket hét hónapja, Rióban arattuk. A döntő mellett a tavaly decemberi búcsúmeccsünk Zsivkoval is nagyon fontos a számomra. A szerb szövetség hatalmas ünnepséget rendezett nekünk, amelyen rengeteg érzelem tört a felszínre. Szerintem ez a két meccs a karrierem koronája. Ha harminc-negyven év múlva visszatekintek, azt fogom mondani, hogy ezekért az emlékekért megérte az összes fáradság.



Itt van Budapesten az olimpiai aranyérmed?

Sajnos nem, valahol Belgrádban az egyik szekrényben van. Ha befejeztem a pályafutásomat, akkor szeretném az összes érmemet egy nagy falra kitenni. Felnőtt játékosként eddig 29-et szereztem.


A búcsúmeccseden lábbal értékesítettél egy ötméterest. Mi volt ennek a háttere?

Az elmúlt tíz-tizenöt évben gyakoroltam már ezt a lövést edzések után. Néha egy-egy tréning után ottmaradtam, és rúgtam párat. Ezen a meccsen a lelátón foglalt helyet a sportminiszterünk, aki egyben az egyik legjobb barátom is, Vanja Udovicsics, az előző szerb csapat kapitánya. Ő mondta, hogy ha kapunk egy ötöst, próbáljam meg rúgni. Jó ötletnek tűnt, ugyanakkor volt bennem némi félsz is, hiszen lábbal kevésbé lehet kontrollálni a labdát. Szerencsére sikerült belőni, és az egész elég látványosra sikeredett. Az emberek elkezdték megosztani a közösségi médiában, aminek örültem, mert ezzel is tudtam promotálni a sportágunkat.

Fiatalabb korodban ki inspirált?

Tizenkilenc éves voltam, amikor először bekerültem a válogatottba, olyan játékosok közé, mint: Szapics, Trbojevics, Ikodinovics vagy Csirics. Nem tudok csak egy nevet mondani. Figyeltem mindenkit és próbáltam ellesni tőlük egy-egy mozdulatot, és azt, ahogy az egész vízilabdáról gondolkodnak. Mindenkitől tanultam valamit, és most a fiatalabb generációnál is ezt látom, például Mandicsnál, vagy Rangyelovicsnál. Nagyon jó a csapatszellem a válogatottban, talán ez is az egyik kulcsa a sikerünknek.



Felnőtt játékosként csak centerben láthattunk. Korábban kipróbáltál más posztokat is?

Tíz éves korom óta center vagyok. Szerintem minden center szeretne kimenni lövő pozícióba, de nekem erre nem volt lehetőségem. Mindig jó csapatokban szerepeltem és az elit klubokban mindenkinek ott kell játszania, ahol a legjobb, másrészt remek kapásoldali társaim voltak.

Tény, hogy Magyarországon az edzők liberálisabbak, s ez másfajta centermunkára ad lehetőséget. Itt is van egy keretrendszer, amin belül játszani kell, de nagyobb teret kap az egyén, több dolgot ki lehet próbálni, persze úgy, hogy a csapat sikere az elsődleges. Jó példa erre Molnár Tamás, aki a világ egyik legsikeresebb centere volt, s e mellett remekül lőtt és passzolt.

Szerbiában szigorúbbak a szabályok, a centernek centereznie kell – és nincs több kérdés.


Ki a legkomplexebb védő, aki ellen valaha játszottál?

Alexander Ivovics. Az ő játéka negyven százalékban határozza meg a csapatáét. Minden a védekezésen múlik, és ő ott egy igazi vezér.  Megszervezi a védelmet és a centert is ki tudja tolni 4-5 méterre. Ez óriási segítség mind a kapusnak mind pedig a többi játékosnak, akik tudják, hogy a világ legjobb bekkje van mögöttük.



Tíz-tizenkét évvel ezelőtt két válogatott, a magyar és a szerb (és montenegrói) kiemelkedett a mezőnyből. Athénig a magyar, Montreál után viszont a szerb volt sikeresebb. Belülről hogy élted meg ezeket az összecsapásokat?

Játszottam a 2004-es athéni döntőben, ahol igaz, a koromnál fogva kisebb szerep hárult rám. Az a csapat egy nagy generáció volt, Szaviccsal, Szapiccsal, Ikodinoviccsal. A horvát és olasz csapatok ellen soha nem volt problémánk, de a magyarok a mumusaink voltak, ellenük mindig hiányzott 10-15 százalék. Ebben a döntőben nagyon közel voltunk a sikerhez, de a negyedik negyedben a magyar mágusok zsinórban lőttek három gólt, és megfordították a meccset. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. Szörnyű volt utána a faluban látni az idősebb játékosokat, akik nem érhettek fel a csúcsra. Ugyanakkor szerintem az a magyar csapat a sportág történetének legjobb csapata volt.

2004 után érkezett néhány fiatalabb játékos, 2005 után különváltunk Montenegrótól, és valami újat próbáltunk a magyarok ellen. Ha hagyod őket úszni, lőni, pörögni és játszani a saját játékukat, akkor semmi esélyed nincs ellenük. Ugyanakkor, ha lassítod a játékot, megszervezed a védekezést, jól blokkolsz – ez nagyon fekszik a mi stílusunknak - és megfogod a legjobb lövőket, akkor meg lehet őket verni. Ez a taktika bevált, elkezdtük sorra nyerni ellenük a meccseket, ami önbizalommal töltött el minket.


Szerinted mi a legnagyobb különbség mentálisan a szerb és az összes többi csapat között?  Mitől vagytok ennyire erősek fejben?

Az elmúlt húsz-huszonöt évben az én hazám egy nagyon szegény ország volt. Ha valamit el akartál érni az életedben, akkor a kevés lehetőségek egyike a sport volt, és az is csak akkor, ha minden energiádat arra fordítottad. Gyerekként a tenisz, a foci és a vízilabda közül választhattam, én az uszodában kötöttem ki. Az edzőktől nagyon jó iránymutatást kaptunk, és óriási fegyelmet követeltek. Szerintem a 10-18 éves korosztálynak szüksége van erre. Csak úgy tudtál „túlélni”, ha keményen dolgoztál és közben hittél magadban és a társaidban. 16-17 éves koromban sikeres pólós akartam lenni, mert tudtam, hogy nincs más esélyem egy normális életre.

Szerbiában nem csak az élet napfényes oldalát tapasztaltuk meg, sok nehézségen mentünk keresztül, de ez csak megerősített és még jobban összekovácsolt minket. A tehetség önmagában nem elég, amellett rengeteget kell dolgozni, és ha 23-24 éves korodra elértél valamit, akkor kezdenek el tisztelni. Magyarországon, ha egy fiatalnak van egy különleges mozdulata, vagy lő öt gólt egy bajnokin, már mindenki róla beszél, nálunk ez nem így van.

A másik fontos grádicsa a sikereinknek a kapitány. Dejan (Dejan Szavics – a szerk.) más, mint az elődei. Korábban alá-fölérendeltségi viszony volt a kapitány és a játékosok között, például soha nem mehettünk el együtt lazítani. Vele a többségünk még játszott egy csapatban, jól ismerjük egymást és a bizalom is maximális volt köztünk a kezdetektől. Azt gondolom, hogy ezek tényezők tettek minket verhetetlenné az elmúlt években.



Dejan Szavics és Benedek Tibor helyzete nagyon hasonló volt…

Igen. Személyesen ismerem Tibort, játszottunk is együtt, a világ egyik legjobbjának tartom. Ugyanakkor szerintem túl nagy nyomás alatt kellett, dolgozzon. Magyarországon csak a győzelem elfogadható, különösen az olimpián, már csak a tradíciók miatt is. Meg kell érteni, hogy más csapatok is rengeteget edzenek, készülnek és a csúcson maradni bizony nehéz. Nem lehetett könnyű ilyen magas elvárások közepette dolgozni.

Sokat lehet hallani a vízilabda szabályainak megreformálásáról. Ha tehetnéd, min változtatnál?

Szerintem a szabályokat nem nekünk kell megváltoztatni, mi játékosok vagyunk, akiknek alkalmazkodni kell. Ha rossz irányba változtatnak, és az nem működik, akkor csak rombolják a sportágunkat.

Szerintem a mérkőzések időpontján kellene változtatni. Egy nyári liga lenne az igazi megoldás. Márciustól októberig tartana, összefogva a mediterrán országokkal, meghívva néhány magyar, esetleg német és román csapatot. Ebben az esetben sokkal könnyebb lenne becsalogatni a nézőket a pólóra. Most a legjobb klubmeccseket télen, kis uszodákban játsszuk. Nyáron a tengerparton a turisták számára is érdekes lenne egy-egy meccs. A másik pont a mérkőzések időtartama. Most nagyjából 70-80 perc egy mérkőzés, a néző nem tudja kiszámítani pontosan, hogy mikor lesz vége. E helyett 60 vagy 90 perces meccseket kéne játszani. Egyszerűbb szabályok kellenének, ha egy laikus ma leül a TV elé és belenéz egy meccsbe, hamar elveszíti a fonalat.

A szabályokkal a támadó csapatot kéne támogatni. Egy 12:15-ös meccs sokkal érdekesebb, mint egy 6:4-es. Talán a miénk az egyetlen olyan sport, ahol, ha a védő megfogja a támadó nyakát, miközben az birtokolja a labdát, az szabályos. Sajnos a világon összesen tíz-tizenkét igazán jó bíró van, ami nagyon kevés. Az is érthetetlen számomra, hogy egy-egy világeseményen más és más felfogásban fújnak a bírók, sőt ez néha még a torna közben is változik. Sokszor percekre elvonulnak konzultálni, ami alatt a nézőknek nem nyújtunk semmit.

Sokan mondják, hogy a vízilabda csak néhány ország sportja. Szerintem ez nem igaz, Ausztrália, az USA, Spanyolország, Olaszország, Görögország, Magyarország, és a délszláv országok jelentik az elitet. A kézilabdát, kosárlabdát is néhány ország válogatottja uralja, de ettől még sok országban népszerű. Az USA-ban például egymillióan vízilabdáznak rendszeresen. Mindent összevetve szerintem a vízilabdába több pénzt kellene fektetni, és fejleszteni a marketingjét, különösen a közösségi médiában.

A válogatottbeli visszavonulásod után a budapesti világbajnokság lesz az első igazán nagy torna. Követed majd az eseményeket?

Természetesen. A szerb válogatott mindig is különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. A játékosok olyanok, mintha a testvéreim lennének. Nagyon tiszteljük egymást. Most jön két új srác Gocsics és az én helyemre, minden jót kívánunk nekik, és próbáljuk őket segíteni, ahogy csak tudjuk. Minél több játékostársunknak ajánljuk, hogy jöjjenek Magyarországra játszani, az igazi „vízilabdaországba”. Soha nem fogom elfelejteni a margitszigeti Európa-bajnokságot. Hihetetlen atmoszférában játszottunk, és ugyanezt kívánom az összes játékosnak. Azt hiszem minden pólós ezekért a pillanatokért él.

Köszönöm a beszélgetést!

Kerbi - OSC Waterpolo blog