FACEBOOK

Horváth János: ,,Tehetségek mindig voltak, vannak, lesznek!,,

Horváth János: ,,Tehetségek mindig voltak, vannak, lesznek!,,
hozzászólás, 2017.01.13.

Beszélgetés a magyar vízilabda jelenéről, közeljövőjéről, az utánpótlásról, a KSI "titkairól", egy edző gondolkodásmódjáról, a fiatal tanítványok ragaszkodásáról, az edzői munka, kicsit az élet értelméről.

Diapolo

Mint korábban megírtuk, január 1-jével megszűnt az utánpótlás szövetségi kapitányi tisztség a Magyar Vízilabda Szövetségnél. A két érintett korosztályi válogatott irányítása kettévált, a juniorokat Horkai György viszi tovább, az ifiket pedig mostantól Horváth János irányítja teljes felelősséggel. Őt kértük bemutatkozó interjúra.

HORVÁTH JÁNOS a vlv-nek:

- A KSI-ben vízilabdáztam, végigjártam a szamárlétrát, utána Egerben játszottam egy évet, majd visszakerültem Budapestre, az OSC-be. Addig-addig játszottam folyamatosan az  OB1-ben, amíg egyszer csak a csapat kispadján találtam magam. Ez úgy történt, hogy 28 éves koromban Mohácsi Attila, (aki most edzőm a KSI-ben), volt az OSC felnőtt csapatának edzőjeként kapott egy külföldi ajánlatot, Törökországba ment edzőnek, s hirtelen ott állt a csapat szakmai vezető nélkül. Felvetették a többiek, hogy mi lenne, ha én venném át a csapat irányítását. Ez azért volt érdekes, mert akkoriban ez egy elég nehéz társaság volt, s a játékosok nagy része idősebb volt nálam, tulajdonképpen bedobtak a mély vízbe. Az OSC akkor másodosztályú, OB1B-s volt. Az első év végén felkerültünk az OB1-be, a másodikban bent maradtunk, a harmadikban pedig több mint két évtized után érmes helyezést ért el az OSC, harmadikok lettünk a Magyar Kupában.

A bajnokságban a 7. helyen voltunk, akkor éreztem úgy, hogy a továbblépéshez pénz kellene, ami nem volt meg. Ezzel egy időben Szívós Pista bácsi megkeresett, hogy térjek haza a KSI-hez. Igent mondtam neki, s azóta a KSI-nél vagyok, ha jól számolom, 15 éve.



- Akkor tulajdonképpen kicsit kényszerűségből indult az edzői pályafutásod. Tervezted korábban, hogy a kispadon folytatod?

- Soha nem terveztem, az élet hozta így. Aztán, ahogy az ember sikereket ér el... Egyébként soha nem a vízilabdából éltem, a póló mellett tanultam, elvégeztem három főiskolát, illetve egyetemet, nem voltam kiszolgáltatva a sportágnak, az edzői munkát sem a megélhetésem biztosítása miatt vállaltam. Ilyen szempontból ma is könnyebb helyzetben vagyok, hiszen vállalkozóként keresem meg a megélhetésre valót.

A KSI-ben évekig az ificsapat edzője voltam, közben Pista bácsi (Szívós István - a szerk.) egyre több feladatot adott át nekem, aztán hivatalosan is a helyettese lettem, már nem is tudom, hány évvel ezelőtt. A szakmai munkában azóta szabad kezem van, de mindent megbeszélünk, úgy fogalmazhatnék, hogy ketten döntünk. Naponta beszélünk, a végső szó, az utolsó bólintás mindig az övé, de a töretlen bizalmat folyamatosan érzem, ez kell ahhoz, hogy minden olajozottan működjön.

Itt nőttem föl, s a működésünk egyik alapja, hogy lehetőleg az edzőink nagy része is olyan legyenek, aki játszott itt, ismeri a rendszert, ebben élt, ebben nőtt fel.

- Mi ennek a rendszernek az alapja, hogyan lehet összefoglalni?

- Most már 54. éve van KSI, először elit klubnak indult, összeszedte a tehetséges gyerekeket és sztáredzőket szerződtetett még a 60-as években. Gyarmati Dezső, Kőnigh Gyuri bácsi, Dömötör Zoli bácsi, Pék Gyula - tőlük tanulták a fiatalok az alapokat. Az immár több mint 50 éves rendszer ma is jól működik és a titka igazából az, hogy minden a gyerekekről szól.

Négy évvel ezelőtt kitaláltuk, hogy elindulunk az OB1-ben. Előtte éveken át rágtam Pista bácsi fülét, meg kellett őt győznöm, hogy az első osztályban való szereplés jövőképet nyújt, olyan lehetőséget ad a fiataloknak, amely felbecsülhetetlen értékű. Addigra már többször megnyertük a OB1B-t, mégsem tudtunk felkerülni, amíg meg nem született ez a fontos döntés. A keretünk pár játékos kivételével mindig ifjúsági korúakból áll, lényegében ificsapattal, 16-17-18 éves játékosokkal veszünk részt az OB1-ben. Mi vagyunk talán az egyetlen csapat itt, amelynek számára az eredmény másodlagos. Hétről hétre a világ egyik legerősebb, ha nem a legerősebb bajnokságában játszunk, nincs más dolgunk, mint az, hogy tanuljunk, fejlődjünk. Rendkívül fontos, hogy érezzék a játékosok a saját bőrükön, hogy milyen felnőttek, válogatottak, világbajnokok, olimpiai bajnokok világsztárok ellen játszani. Ez olyan tapasztalatszerzési lehetőség, ami mással nem összehasonlítható a fiatal játékosok fejlődése szempontjából.



- Mi a siker? Hiszen, mint mondtad, az eredmény másodlagos...

- Azért az utánpótlás-bajnokságban vannak "hagyományos" sikereink. A fő mérce természetesen az, hogy a vízilabdázóink a saját korosztályukban hogyan szerepelnek és ott mindig ott vagyunk a dobogón. Nem mindig sikerül nyerni, de például tavaly mind a három korosztály országos bajnokságát megnyertük. De nem is az a lényeg, nem az a fontos, hogy mindenáron nyerjünk, hanem az, hogy minél több játékost adjunk a magyar vízilabdasportnak, OB1-es játékosokat neveljünk, illetve minél több felnőtt válogatott kerüljön ki a KSI-ből. Most például nagy büszkeséggel tölt el minket, hogy Märcz Tamás első válogatott keretében hat olyan játékos van, aki a KSI-ben nevelkedett. Ha ideveszem hogy Bátori Bence nálunk kezdett vízilabdázni, az első lépéseket itt tette meg, utána ment át az UVSE-be, akkor hat és fél...

- Mondjuk el, ki az a hat ex-KSI-s...

- Jansik Dávid, Kovács Gergő, Kovács Péter, Mezei Tamás, Tóth Márton, Vámos Márton és szerintem ha Angyal Dani nem lenne sérült, ő is kerettag lenne Egerből. Ez egy elég erős névsor. Nekünk igazából ez a cél, ez a boldogság, ez a büszkeség, hogyha a játékosaink eljutnak topcsapatba és a válogatottba.

Nagyon sokan megkérdezik, hogy miért nem hozunk egy szponzort és csinálunk egy "rendes" felnőtt csapatot azokból a játékosokból, akik itt nevelkedtek. Mert az imént felsorolt játékosok mellett sok más nevet is említhetek: Jansik Szilárdét, Német Toniét, Marnitz Gergőét, Bóbis Mátéét, Kardos Gergőét, Györke Zsoltét és másokét. Ha az egykori KSI-seket visszahoznánk, valóban nagyon erős csapatunk lehetne, de nem ez a cél, hanem az, hogy a fiataloknak megadjuk a lehetőséget. És amikor elérkezik az a pillanat, hogy el kell engednünk a kezüket, mert már nem tudunk többet nyújtani nekik, akkor természetesnek vesszük, hogy elmennek egy felnőtt topcsapatba, ahol tovább fejlődhetnek. A rendszernek ez a lényege, minden a gyerekekért van.

- Tehát akkor nálatok nincs sértődés, ha valaki kap egy ajánlatot és úgy dönt, hogy elmegy?

- Sértődés abszolút nincs, ezt tudják a gyerekek is, épp ezért mindig meg szoktak kérdezni, amikor úgy érzik, hogy válaszút elé kerültk. És ebben az "átigazolósdiban" én vagyok számukra az egyetlen, aki valóban az ő szempontjukat veszi alapul. Nem fűződik semmilyen érdekem ahhoz, hogy valaki ehhez a klubhoz igazol vagy a másikhoz, amelyik szintén megkereste. Mindig meg szoktam mondani azt is, ha úgy gondolom, hogy szerintem még maradnia kellene egy évet, de azt is, ha úgy érzem, hogy most már mehet, mert kinőtt minket, nem tudjuk már segíteni a további fejlődését.

- Hogy látod a korosztályok jelenlegi helyzetét. Másfél évtized alatt sok gyereket láttál felnőni. Kifutnak a korosztályok, nyilván van egy mérce, még ha láthatatlan is. Hol állunk most ennek alapján ebben a sportágban, szerinted?

- A magyar vízilabda azért csodálatos, mert újra és újra, mindig kitermeli a maga tehetségeit, klasszisait. Aztán, hogy ők felnőtt szinten meg tudják-e mutatni magukat, bekerülnek-e a válogatottba, az egy másik kérdés. Rengeteg olyan jó játékos nőtt föl, nem is csak az elmúlt 15, hanem az elmúlt 30 év alatt, akik más országban válogatottak lehettek volna, valahol ez kicsit szerencse kérdése is. Tehetségek mindig voltak, vannak, lesznek.



- Nem lehet egy átlagos szintet mérceként alkalmazni? Például a legendás korosztály szintjét, amelynek tagjai már utánpótláskorukban végigverték a világot?

- Úgy gondolom, ahhoz nem érdemes hasonlítani, mert az volt az irreális. Annyi jó játékost, átlagon felüli képességű vízilabdázót hozott az a korosztály, hogy közülük kétszeres, háromszoros olimpiai bajnokok kerültek ki, váltak a magyar sport ikonjaivá, idolokká. Ők összetalálkoztak egy olyan, sikerre éhes edzővel, mint amilyen Dénes (Kemény Dénes - a szerk.) volt és ebből jött ki ez a hatalmas eredmény, ami szerintem megismételhetetlen. Nagyon magasra tették a mércét, ez a magyar vízilabda csodája volt.

- Te akkor nem értesz egyet azokkal a bírálatokkal, amelyek szerint a magyar vízilabda utánpótlása általában véve gyengébb lett?

- Nem hiszem, hogy gyengébb, inkább kiegyenlítettebb lett minden. Akkor sok jó játékos volt, s vannak nagyon jó játékosok most is. Lehet, hogy a zsenik hiányoznak, de ott vagyunk most is a világ utánpótlásának élmezőnyében. Egyébként a médiának, az internetnek is köszönhető, hogy nagyon kiegyenlítődött a mezőny. Felraknak valahol egy kis videót és másnap Kuala Lumpurban elkezdi száz kis mazsola gyakorolni azt, amit a videóban lát. Most már nem 2-3-4 jó csapat van, hanem 7-8-9 minden világbajnokságon a felnőtteknél és az utánpótlásban is. Mindenki tökéletesen felkészült, fizikailag valamennyi csapat topon van, s ezek között aválogatottak között általában nüanszok döntenek, van olyan, hogy pusztán a pillanatnyi forma.

- Mi a véleményed azokról a kritikákról, amelyeket időről időre hallani, hogy a magyar vízilabda azért marad el a délszlávtól, mert az edzők nem tanítanak meg alapokat fiatal korban. A blokkolást, a lábtempót szokták emlegetni.

- Az olimpiai sikerek hatására nagyon sok gyerek kezdett el vízilabdázni és ezzel párhuzamosan nem épültek uszodák. A vízfelület csökkent, plusz bejött a TAO-rendszer, amelyben az egyesületek abban érdekeltek, hogy nyomják föl a létszámot, a mennyiség pedig néha a minőség rovására megy. Ezt már észrevették szövetségi szinten is, biztos vagyok abban, hogy az elkövetkező években megpróbálnak egy olyan szisztémát kialakítani, amelynek segítségével visszaáll a minőség privilégiuma, tehát a tehetség megkapja azt, ami neki jár. Azt a figyelmet, vízfelületet, egyéni odafigyelést, lehetőséget. Szerintem e felé fogunk menni és ez is a helyes út.

- Az alapképzésben voltak nagyon markáns kezdeményezések, Benedek Tibor és Horkai György próbálta valamennyire egységesíteni a képzés egyes elemeit. Készültek szakanyagok, videók, amelyek minden egyesület számára elérhetők.

- Ezek nagyszerű kezdeményezések voltak, talán a számonkérés maradt el, biztos hogy a játékosok egy részével nem csináltatják napról napra, hétről hétre ezeket a gyakorlatokat a kollégák.

- Mióta dolgozol a korosztályos válogatottnál. Hogy kerültél oda?

- Egy évvel azután, hogy a KSI ificsapatánál elkezdtem dolgozni, Kemény Fecsó bácsi meghívott, hogy menjek ki az isztambuli Európa-bajnokságra, mint edző. Akkor még úgy volt, hoy két utánpótlásedző minden évben kimehetett egy világversenyre. A következő években kezdtem el dolgozni az utánpótlás-válogatottnál, 2007-ben vb-t nyertünk Keszthelyi Tibivel Long Beach-en. Előtte három Universiadén voltam Kovács István másodedzője. Az elmúlt 10 évben együtt dolgozom Keszthelyi Tiborral a KSI-nél és az utánpótlás-válogatottaknál is.

- Ez alatt a tíz év alatt hogy látod a nemzetközi fejlődést és a miénket?

- Nagyon hullámzó. Voltak kiemelkedő eredmények és nagy szakadékok, ez is azt mutatja, hogy nagyon sokszor a pillanatnyi forma dönt. Jó példa erre, hogy a Derekas Szilárd vezette ifjúsági válogatott 2008-ban fantasztikus, megismételhetetlen játékkal Európa-bajnokságot nyert Belgrádban, a következő évben pedig kilencedikek lettek a sibeniki junior világbajnokságon. Nem hiszem, hogy azok a játékosok egy év alatt elfelejtettek vízilabdázni, azt sem, hogy Derekas Szilárdnak és stábjának a tudása tűnt el, egyszerűen így jött ki a lépés. Lásd az olimpiai negyeddöntő végét, ahol ugye, a két legbiztosabb kezű ötméteres-lövő, Vámos és Hosi nem talált be. De ugye csak az nem hibázhat, aki nem vállalja el... Ezek olyan nüanszok... Azt mondják, az ötméteres-dobás tanulható, de a pillanatnyi idegállapot, a pillanatnyi fáradtság, a pillanatnyi stresszhelyzet sorsokat dönthet el. Nekem meggyőződésem, hogy ha Montenegrón túljutunk Rióban, akkor döntőt játszunk. Sőt, többen is kijelentették magyar és nemzetközi fórumokon is, hogy ezt a szerb válogatottat egyetlen meccsen talán csak a magyar csapat képes legyőzni.

Biztos, hogy mindig minden edzőnek lehet tanulni, Magyarországon is egymástól, nemzetközi szinten is a kollégáktól. Volt egy olyan időszak amikor a nemzetközi póló kicsit elhaladt mellettünk, de évekkel ezelőtt elindult egy reform az utánpótlásban, aminek a következménye az lett, hogy sokkal többet lábtempóznak az edzéseken annak érdekében, hogy megfelelően álljanak a lábukon a fiatalok, megfelelő pozícióban védekezzenek. Ami hátrányunk volt ebből az elmaradásból globálisan, csapatszinten, az mára kiegyenlítődött, az individuum pedig mindig megvan, a magyaros játék, a magyaros vízilabda. A gyerekek a játékos vízilabdában nőnek fel, nem hiszem, hogy olyan nagy lemaradásunk lenne a nemzetközi topcsapatokhoz képest, viszont a mezőny nagyon kiegyenlítetté vált.

Szóval nincs lemaradásunk, igaz, olyan nagyon nagy előnyünk sincs. Gyakorlatilag bármi lehet a világversenyeken.

- Te hogy vélekedsz, lehet különleges szabályalkotással kikényszeríteni fiatal korban egy-egy pólós játékelem elsajátíttatását? Arra gondolok, hogy a gyermek és a serdülő bajnokságban a meccsek első két negyedében védekezésben kötelező szoros emberfogást alkalmazni, különben elveszi a bíró a labdát.

- Úgy gondolom, hogy az elején ez eléggé megkérdőjelezhető dolog volt. Viszont mára a pozitív hatása egyértelműen érezhető. Nyilván vannak olyan vélemények, hogy nem lehet előírni, hogy egy meccsen csak szoros legyen vagy csak zóna, mert ezt sok minden befolyásolhatja, de szerintem bebizonyosodott, hogy több volt a pozitív hatása a játékosokra is és a csapatrendszerre is, mint a negatív.



- Térjünk rá a mostani helyzetre, beszélgetésünk apropójára. A utánpótlás szövetségi kapitányi poszt megszűnt, a juniorokat Horkai György viszi tovább, az ifiket te - szövetségi edzőként.

- Az én korosztályom az U17, a 2000, január 1-je után születettek, akiknek szeptember elején Máltán lesz Európa-bajnokságuk. Három éve dolgozom velük, az elmúlt egy évben úgynevezett alvó korosztály voltunk, mert nem volt világversenyünk, az előtte való évben a Darko Csukics emléktornán, ami a világversenyek "előszobája", gyakorlatilag egy nem hivatalos serdülő világbajnokság, elég erős, kiegyenlített mezőnyben a második helyen zártunk Montenegró mögött.

- Ez a korosztály mire viheti, hogy látod?

- Nagyon sok tehetséges játékos van, borzasztóan motiváltak, úgy gondolom, hogy bármi lehet. Mi természetesen győzni megyünk mindig. Magyar válogatott csak úgy szállhat medencébe a világ bármely pontján, hogy a győzelem a cél, ez itt is így van. Aztán meglátjuk. A mezőny nagyon kiegyenlített, van ugyanaz az öt-hat csapat, a szerb, a montenegrói, a horvát, az olasz, a spanyol, a görög és mi, akik ugye minden világversenyen győzelmi eséllyel szállunk vízbe. Ezek között a csapatok között fog eldőlni az Európa-bajnoki cím sorsa.

- Gondolom, a 17 évesek közül még nem sok nevet ismerhet az átlagolvasó.

- Hát azért Fekete Gergő már letette a névjegyét, Horkai Gyurinál két világversenyen is játszott. Baksa Benedek ott volt a tavalyi ifi vb-n, Rieszbacher Márk, Schmölcz Norman és Dala Döme is tagja volt már náluk idősebbek keretének. Vannak ügyes fiatal srácok, hál' Istennek a csapat fele már az OB1-ben is bemutatkozott, úgy gondolom, hogy ez nagy dolog. Dolgozunk. November utolsó hete óta edz a keret, a két ünnep között Barcelonában voltunk edzőtáborozni.

- Hányan készülnek most?

- Egyelőre elég nyitott a keret, január 15-én megyünk Debrecenbe edzőtáborba, ott megpróbálom kiválasztani azt a 18 játékost, akivel aztán el tudok kezdeni nyáron egy nyolchetes felkészülést. A csapat magja megvan, az a 6-8 játékos, aki a gerinc, hozzájuk keresem az embereket "oldalról". Nem biztos, hogy az egyénileg legjobb 13 játékos kerül be a végén, hiszen csapatot kell építeni és sok szempont van. Érdekes volt, hogy amikor elkezdtem dolgozni ezzel a korosztállyal és az első keretet állítottam össze, az edzők ajánlása alapján az jött ki, hogy a 20 játékosból 13-an a kapásoldalon játszottak... Alig volt center, balkezes, védő szinte egyáltalán nem, viszont volt 13 kapásoldali játékosom, akik a saját klubjukban mind remekeltek, ők voltak a legjobbak... Ez érdekes feladat volt, miként az is, hogy itt a sok dudás közül ki tudja kivívni magának azt a tiszteletet, ami ami a vezéri szerephez kell.

- Kik az esélyesek erre?

- Mindenképpen domináns Fekete Gergő centerjátéka, Baksa Benedek kapásoldali játéka, Schmölcz Norman védekezése, ott van Dala Döme, aki egy gyors szélsőjátékos, Grieszbacher Márk pedig szerintem a jövő egyik legnagyobb kapustehetsége, az, hogy ő hogy véd, meghatározza majd a csapat arculatát. Körülbelül ez a gerinc, akikre építek és hozzájuk jönnek akár fiatalabbak is, akiket megpróbálok beépíteni a csapatba.



- Az interjúnk vége felé szeretném megkérdezni, mi az, ami neked igazi sikerélményt, örömöt jelent?

- Mint minden edző, én is nagyon szeretek nyerni. De igazából az a legjobb az egészben, hogy a volt játékosaim nagy részével, azokkal, akik "kimentek tőlem", olyan emberi kapcsolatom van, ami semmi máshoz nem hasonlítható érzést ad. Vámos Marci szerződéseiről például általában még ma is én tárgyalok. Mezei Tamásról mondhatom azt, hogy gyakorlatilag a nevelt fiam. Tóth Marci 31 évesen is felhív, hogy ki keresi őt, hogy lépjen, mit lépjen és leülünk, megbeszéljük. Vagy a fiatalabbak közül ott van Kovács Gergő, aki szintén felhívott, mielőtt klubot váltott. Ahogy Kardos Gergő is, amikor a Honvédból elment a nyáron. Kialakultak olyan emberi kapcsolatok közöttünk, hogy úgy érzem, már ezért érdemes volt csinálni. Megkapod ezeket a fiúkat gyerekként, például Tóth Marcit, aki egy aranyos kisfiú volt, ma pedig a pályafutása zenitjén jár, 31 évesen... Láttam fejlődni, láttam kiteljesedni, láttam, hogy ér el sikereket, hogy érik őt kudarcok, mert ugye az is nagyon fontos. Hiszen nemcsak a sikereket éljük meg együtt, hanem a kudarcokat is, tényleg együtt sírunk, együtt nevetünk. Ettől szép ez az egész.

- Nem tervezed az edzőséget magasabb szinten, igazi sikerekre is képes csapatnál?

 - Nézd, az elmúlt 15 ében voltak ajánlataim más OB1-es kluboktól, topcsapatoktól is. Volt, hogy komolyan el is gondolkodtam, de végül mindig maradtam. Úgy gondolom, hogy a helyemen vagyok. Ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem, milyen nagy jelentősége van annak a családi légkörnek, ami a KSI-nél kialakult. Nálunk nem nagyon van fluktuáció, és nagyon meg is gondoljuk, hogy ki az, akit felveszünk. De akit felveszünk, az jól is érzi magát, erre figyelünk, hogy így legyen. Ezért aztán én is nagyon jól érzem magam. Az edzői pályafutásom kiteljesedéseként élem meg, hogy 15 év után teljes felelősséggel irányíthatok egy magyar válogatottat nagy világversenyen, szerintem ennél nagyobb dolog kevés van. Nincs igazából igényem arra, hogy bármelyik más csapat kispadjára üljek. Nem is pénzkérdés ez, az érzelmek dominálnak, s ahogy múlik az idő, egyre szorosabb a kötődés a KSI meg köztem.

- Köszönöm a beszélgetést és sikeres munkát kívánok mind az ifjúsági válogatottal, mind pedig a KSI-vel!