FACEBOOK

Csak a happy end maradt el... - vlv-interjú Madaras Norberttel

Csak a happy end maradt el... - vlv-interjú Madaras Norberttel
hozzászólás, 2016.11.15.

A kétszeres olimpiai bajnok balkezes, sok magyar vízilabda-szurkoló kedvence hamarosan 37 éves lesz, s többé nem szerepel a magyar válogatottban. Pedig a játéka, eredményessége a régi, a terheket ledobta magáról, élvezi a pólót, a Fradiban való csapatépítést. Norbi először beszél arról, hogyan érintette, hogy Benedek Tibor kihagyta őt a riói csapatból.

Diapolo

- Kezdjük talán azzal, hogy mostanában elég jól megy neked. Szórod a gólokat, gólpasszokat, hányadik virágzásod ez? Hogy érzed magad a bőrödben?

- Tényleg jól vagyok és ez független attól, hogy hány gólt lövök, illetve biztosan van valamennyire összefüggés, de ha nem lennék ennyire eredményes, akkor is azt mondanám, hogy jól érzem magam. Jó helyen vagyok, megtaláltam a számításomat és sokkal jobb a közérzetem, mint egy éve ilyenkor vagy akár idén tavasszal, amikor sok volt bennem a bizonytalanság: mit kellene, hogy kellene, olimpia lesz, kellek, nem kellek? Sok kérdés foglalkoztatott, ezeknek a terhét mostanra le tudtam vetni, biztos, hogy ennek is köszönhető, hogy jól megy a játék.

- Viszont talán soha nem játszottál még olyan csapatban, mint most, ahol lényegében az érkezéseddel egy időben indult a csapatépítés, össze kell érni, ki kell alakítani egy játékstílust, s e téren tőled is nagyon sokat várnak. Ez azért szokatlan feladat, nem? Eddig "kész csapatokba" igazoltál, s neked kellett alkalmazkodni az ott már meglévő szakmai közeghez.

- Abszolút új, igen, de tetszik nekem. Azért itt sem most indul a csapatépítés, már évekkel ezelőtt elkezdtek valamit, ennek utolsó fázisában érkeztünk ide. És nem csak a játékosállomány adott, évek óta profi építkezés folyik, aminek része a szakmai háttér megteremtése is. Egyébként valóban sokkal több időt vagyok a vízben, mint Szolnokon, többet kell vállalnom, több lehetőségem van, ebből is adódik hogy több gólt lövök. Ilyen szempontból más is a szerepem, itt igenis szükség van erre, mert ez egy más típusú csapat.



- Visszahozott neked ez a változás valamit a korábbi időkből, olyan élményeket, amiket régebben éltél át? Akár a góllövésre, akár a gólpasszokra gondolok.

- Vissza, nyilván. Ha lősz négy-öt-hat gólt, az mindenképpen jó. Szoktam mondani, hogy nem ez a fontos, hanem a csapat szereplése, az, hogy a meccs végén mi az eredmény, de persze, ha gólokkal tud az ember segíteni, az nagyon jó érzés. Eddig is tudtam, milyen négy gólt lőni egy meccsen, de azért ezt viszonylag gyakran átélni különösen jó dolog, aminek van egy személyes aspektusa is. Az elmúlt időszakban többször hallottam vissza, hogy már nem vagyok olyan gólerős vagy nem úgy lövök, mint régen. A mostani teljesítményem bizonyíték a magam számára és másoknak is: dehogynem tudok én gólt lőni! Attól, hogy más szerepem lett az évek során, hogy inkább gólpasszokat adtam többet, nem felejtettem el lőni sem - úgy látszik. Ez jó érzés. :-)

- Amikor kiélezett helyzet van és el kell vállalni, jut néha eszedbe, hogy esetleg nem sikerül?

- Nem, de meccs közben amúgy sem ilyenekre figyel az ember. Ráadásul tudom, hogy a csapat nem lesz igazán jó, ha két-három emberen múlik a góllövés.

Visszatérve a Fradira, szerintem szépen alakulgatunk, meglátjuk, mi jön ki ebből. Már a közeljövőben sok fontos meccsünk lesz, mindenki kell majd ahhoz, hogy ebből valami igazán jó süljön ki. Nem volt még komoly mérkőzésünk, talán csak az Eger elleni, most jön a neheze, ezzel tisztában vagyok és azt is tudom, hogy végül az a csapat nyer majd, ahol több ember tud hozzátenni valamit a játékhoz. Ma már nem az a vízilabda, hogy két-három jó játékos mellett a többi "teszi a dolgát", hanem igenis mindenki hozzátesz így vagy úgy.

- Azért itt van sok más változás is. Ha korábban esetleg azt csináltad, hogy edzés után ott maradtál és gyakoroltál valamit, amit fejleszteni akartál, most talán inkább a fiatalok kérdeznek meg erről-arról. Ez milyen érzés, mennyire terhes, mennyire csinálod szívesen?

- Nagyon szívesen csinálom. Fiatalon sokszor maradtam még ott edzés után túlórázni, most viszont már sokkal nagyobb prioritást élveznek a meccsek. És ez tudatos. Másban is változtam. Bár talán viccesen hangzik, most jutottam el oda, hogy szólok, ha beteg vagyok. :-) Így volt ez például az első bajnoki forduló előtt egy nappal, felhívtam Zsoltot (Varga Zsolt vezetőedzőt - a szerk.), hogy nagyon megfáztam, nincs hangom se, mondta, hogy ne jöjjek le így edzeni. Másnap délelőtt már edzettem, de este az első forduló meccsét a lelátóról néztem. Egyáltalán nem volt lelkiismeret-furdalásom, mert tudtam, hogy az Eger elleni mérkőzés következik, s fontos, hogy arra már egészséges legyek.

Régebben, a reccós időszakban már az is elképzelhetetlen lett volna, hogy hiányozzak egy edzésről. Manapság a meccs napja előtt már nagyon figyelek arra, hogy pihent, friss legyek másnap. Ennek az egyik oka az, hogy tényleg úgy gondolom, mindenkire nagy szükség van egy tétmeccsen, másrészt élvezni is akarom a játékot, ahhoz pedig kell ez a fajta figyelem is.

Visszatérve a kérdésre, azt gondolom, hogy nagyon sok tudás halmozódott fel bennem, technikai, taktikai dolgok, olyanok is, amiket talán kevesen tudnak a vízilabdáról. Hogy ezt a tudást miként lehetne átadni, az egy másik kérdés, mert edző nem szeretnék lenni.

- Ezt akartam mondani: elég régóta ismerlek és mindig azt mondtad, hogy ha befejezed játékosként, biztos, hogy nem maradsz ott a medenceparton.

- Ezt most is így gondolom. Az edzői szakma "egyik feléhez" egyáltalán nincs kedvem. Ahhoz, hogy leúszassak fiatalokkal vagy akár felnőttekkel, nem tudom én, hússzor 200 métert - azt bárki meg tudja csinálni. Amit én tudok, az, ha nem is több, de más.



- Hogy lehet akkor ezt megoldani?

- Még nem tudom, talán hetente egyszer-kétszer foglalkozni kellene emberekkel, még nem alakult ki bennem a megoldás. Egyre többen emlékeztetnek, hogy van egy ilyen feladatom, én pedig részben egyetértek velük, ebben is változtam. Úgy alakult, hogy nyáron volt időm elmélkedni, végiggondolni sok mindent, azt is, hogy azért én nagyon sokat kaptam a vízilabdától, az uszodától, ettől a közegtől - minden szempontból. El sem kezdem sorolni, egyszerűen minden "ettől van", ezáltal lettem az, aki vagyok, olyan, aki vagyok.

- Úgy érzed, hogy tartozásod van?

- Nem tartozásnak nevezném, sokat kaptam és most nem azt érzem, amit két évvel ezelőtt, hogy amikor befejezem, biztosan itt hagyom az egészet. Meglátjuk majd, hogy ezt hogyan lehet megoldani, de most is úgy gondolom, hogy nem leszek főállású edző.

- Mi az, amit kérdeznek tőled a fiatalok a Fradiban?

- Először is, nem kell kérdezniük, sokféle dologról szoktunk beszélgetni, hozzáállásról, kifejezetten technikai kérdésekről, taktikai dolgokról, helyezkedésről, konkrét játékszituációkról. Sok minden van bennem, valószínűleg a tíz reccói évnek és annak köszönhetően, hogy végig kiváló játékosokkal játszhattam együtt is és ellenük is, benne voltam az elmúlt 15 év elit vízilabdájában.

- Van-e benned hiányérzet?

- Sejtem, hogy mire gondolsz :-), akkor át is kanyarodtunk az olimpiához... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, de én azt a bizonyos döntést tudomásul vettem. Többféleképpen lehet összerakni egy csapatot és a rióit Tibi úgy rakta össze, hogy abban én nem voltam benne. Hiányérzet? Utólag könnyű okoskodni, egy ötödik hely után, ezt szeretném elkerülni. Nyilván ez a döntés engem személy szerint mélyen érintett, biztos voltam abban, hogy ha 11 mezőnyjátékos utazik, akkor nekem megvan köztük a helyem, mert ott vagyok a 11 legjobb magyar mezőnyjátékos között. Hogy így gondolom, azt talán mindenki elfogadja, egészséges egóról van szó, én nem is gondolkodhatok másként. Soha nem fogjuk megtudni, hogy velem hányadik lett volna a csapat, bejut-e a legjobb négybe és esetleg tovább vagy csak nyolcadik. Persze, van olyan gondolatom és el is mondhatom: talán éppen abban tudtam volna segíteni, hogy egy ilyen negyeddöntőben, ami az olimpiának szinte a lényege, egy ilyen ki-ki meccsen nyerjen a csapat. Ezeket az éles meccseket szerettem mindig, szeretem a mai napig, többnyire jól is ment ilyenkor a játék.

Néztem az olimpián a meccseket. Addigra már megemésztettem a dolgot, de a Montenegró elleni negyeddöntő után természetesen nagyon fájt a szívem. És szerintem teljesen normális, hogy nemcsak a vereség miatt, hanem azért is, mert nem lehettem ott. És akkor, igen, eszembe jutott, hogy tudtam volna-e segíteni, és úgy gondoltam, hogy tudtam volna, de soha nem fogunk megbizonyosodni arról, hogy tényleg így lett volna-e. Nem is illik így, utólag ezzel sokat foglalkozni, s van még valami, ami miatt nem beszélnék hosszabban erről. A felkészülés nagy része nélkülem zajlott. Van véleményem, de az olimpián nem voltam ott, nem láttam bele a dolgokba, csak sejtek ezt-azt, hogy mi lehetett a baj, nehéz így objektív véleményt mondani.



- Az interjúsorozatot nyilván olvastad. Ahogy beszélgettem emberekkel, szóba került, hogy talán hiányzott a negatívumokra koncentráló, a hibákat kereső, elemző szemlélet. Éppen az, ami téged jellemez...

- Hát én valóban egy ilyen "földhözragadt", objektív realista ember vagyok, olyan, aki szóvá teszi a hibákat, mert hiszi, hogy ezzel lehet előbbre lépni. Nem tudok rózsaszín ködben élni, abban bízva, hogy mivel nagyon szeretjük egymást, biztosan nyerni fogunk. De az is lehet, hogy részben emiatt a szemlélet miatt nem voltam a csapat tagja. Nem tudom. Nem voltam ott, nem tudom, mi hiányzott. Felesleges nekem innen okoskodni. Láttam, sajnáltam, ennyi.

- Elfogadom, de egyszerűen borzasztóan kíváncsi vagyok arra, hogy kívülről nézve hogy láttad, mi okozta azt, hogy ez a csapat nem ért el eredményt?

- Mindig nagyon meghatározó egy felkészülés vége, én pedig annál nem voltam ott, információim sincsenek, de tudom, hogy voltak történések, sérülés, amiről nem tudott a közvélemény, csapatkapitány-váltás, fogalmam sincs, hogy élték meg a játékosok a csoportmeccseket, bár az látszott, hogy utána is bizakodóak voltak és nem ezen múlt. Hogy meccs közben miként alakulnak a dolgok, annak már lélektani okai is lehetnek. Tudtam, hogy ez milyen érzés, tudtam, kinek mennyi munkája volt benne, tudtam, kinek volt ez az utolsó lehetősége, volt bennem együttérzés, át tudtam érezni a helyzetüket itthon is.

- Azért én mégiscsak szeretnék legalább öt centivel mélyebbre ásni... Amikor Londonban ötödik lett a válogatott, majd Benedek Tibor vette át Kemény Dénestől a szövetségi kapitányi posztot, kevesen tudják, hogy téged nagyon kellett kapacitálni, hogy folytasd a játékot a válogatottban. Ha jól emlékszem, kifejezetten Benedek Tiborral való személyes kapcsolatod volt a döntő, tudtad, hogy mit akar, mire készül és ez volt az, ami London után téged egyáltalán "visszahozott".

- Ez így van. Ha nem ő a kapitány, akkor lehet, hogy tényleg nem játszom. Fontos volt nekem a személye.

- Egy csapatban játszottatok a Reccóban, együtt éltetek magyarként egy idegen helyen, arra akarok ezzel utalni, hogy olyan személyes kapcsolatba kerültetek, ami kihatott az életedre, a pályafutásodra. Barcelonában a vb-győzelem után a dobogón a nyakába akasztottad az aranyérmedet, nem érthető, hogy mi történt, hiszen az a mód, ahogy te kikerültél a csapatból, nem illett ebbe a képbe. A személyes kapcsolatotokban történt valami változás?

- Amikor elkezdtük a riói felkészülést, leültünk és Tibor elmondta nekem, hogy egyáltalán nem biztos a helyem a csapatban. Ezt tudomásul vettem, vállaltam, majd ő hozott egy döntést. Erre mondtam, hogy sokféleképpen össze lehet állítani egy csapatot, mindegyiknek más lehet az erőssége, a gyengesége. Ő fiatalítani akart már évek óta, ez nagyon fontos volt a számára. A 2015-ös Világliga- és vb-szereplésünk, gondolom, ezt megerősítette benne.

Az utolsó pillanatig bízott abban, hogy a fiatalítástól új lendületet kap a csapat, és lehet, hogy kapott is, nekem erről már nincsenek személyes tapasztalataim, nem voltam ott sem a januári Eb-n, sem az áprilisi olimpiai selejtezőtornán.

Mindenesetre számomra úgy tűnik, hogy Tibor a fiatalítás oltárán talán sok mindent feláldozott, szerintem a budapesti Eb után egyetlen világversenyre sem a létező legjobb csapattal ment ki a magyar válogatott. Van ebben egy Világkupa, egy Világliga-döntő, a kazanyi vb, egy Eb és végül az olimpia.



- Borzasztó érzés lehetett egy ennyire sikeres pályafutás végén, egy olimpia előtt... Egyáltalán, hogy értesültél a döntésről?

- Négyszemközt beszéltünk, egy délelőtti edzés után. Beültem az autóba és amikor kihajtottam a szigetről, pontosan tudtam, hogy utoljára megyek át a sorompónál, soha többet nem leszek válogatott meccsen, edzésen, kész. Igen, mondjuk ki, ez nem méltó befejezése egy válogatott pályafutásnak, de ez van, én vállaltam ezt a kockázatot, most is azt mondom, meg kellett próbálnom, noha utólag nyilvánvaló: jóval kevesebb esélyem volt bekerülni a riói csapatba, mint én gondoltam. Hittem abban, hogy ott lehetek, hogy segíteni tudok, nem sikerült, de erről nincs már mit beszélni, az élet ment tovább.

Aznap este már nem mentem edzésre, küldtem a csapattársaimnak egy elköszönő üzenetet, sok sikert kívántam és azzal valamilyen szinten le is zártam az egészet. Tőlük sem vártam semmit, tudtam, hogy amikor meglett a csapat, koncentrálniuk kellett a saját dolgukra. Onnantól az volt a csapat, mindegy, hogy ki nincs benne, ők készülnek tovább, egy közös nagy cél elérésére. A felkészülés alatt egyszer beszéltem Szivós Marcival, egyébként senki mással az olimpia végéig. Nem akartam zavarni, már nem az én dolgom volt reagálni bármire, megkérdezni őket bármiről, meg persze igyekeztem is túllépni a történteken.

- Most megint új helyzet van. És talán a te várakozásaidhoz képest is jobban megy neked a játék. Jövőre világbajnokság lesz Budapesten, nem vet fel mindez...

- Ne is fejezd be a kérdést! :-) Felesleges feltenni! Az új kapitánynak szerintem sokkal nehezebb dolga lesz, mint most hiszi, másrészt amikor én beültem a kocsiba a Margitszigeten, tudtam, hogy vége.

Nem happy endes a befejezés, az igaz, de gyönyörű időszak volt ez a másfél évtized. Igazából azt tartom csodának, hogy eddig ott lehettem. 2000-ben játszottam ez első válogatott meccsemet, s néhány hét múlva 37 éves leszek... Először úgy gondoltam, hogy Londonig fogok vízilabdázni, aztán ezt kitoltam, vízilabdázó vagyok még mindig, de sokkal lazábban kezelem ezt a "munkát", élvezni akarom és ez eddig bejött. Nincs nekem már dolgom ezzel, újakat kell bevonni, vannak fiatalok, be kell őket építeni, minél előbb, annál jobb. Nincs lehetőség időhúzásra, nem kellek én már oda - ezt akkor is tartom, ha mostantól minden meccsen öt gólt dobok :-).

Könnyen tudok erről beszélni, tényleg. Sokkal jobb lett volna egy olimpiai éremmel a nyakamban, de így alakult. És volt időm átgondolni, hogy mennyi mindent kaptam az uszodától onnan kezdve, hogy levittek engem oda hatévesen Egerben. Szép volt az egész, de ki kell mondani, jó is, hogy ezt most ebben az interjúban véglegessé tehetem: ennek vége!!!

- A Fradinál egyéves szerződésed van. A következő szezonban játszol még?

- Én mondtam, hogy így legyen, amikor tárgyaltunk. Így éreztem jónak és korrektnek, nem mintha nyomást jelentett volna még egy év, közben is be lehet fejezni. Odateszem magam maximálisan és majd meglátjuk. Ha most kérdezne valaki, azt mondanám, hogy persze, folytassuk, de majd meglátjuk, hogy télen, tavasszal, amikor ez konkrétan szóba kerül, mit fogok érezni. Nem is gondolkodom ezen, élvezem a meccseket, mindig a következőre gondolok. Jó is így elengedni magam, ez az igazság.

- Arról már vannak elképzeléseid, hogy mit fogsz csinálni, amikor abbahagyod?

- Vannak elképzeléseim, de még nem tudom, mennyit akarok majd pihenni, mit kezdek a rengeteg szabad hétvégével, amiben évtizedek óta nem volt részem, ezek nekem új dolgok lesznek. Az is lehet, hogy pihenek egy ideig, bár nem vagyok az a nagyon pihenős fajta. Nem féltem magamat, nem aggódom, majd ez is kiderül.



- Mi van a srácokkal?

- Zétény úszik, egyébként a BVSC-ben, Ágoston úszogat és focizik, állítólag ügyes. Kicsik még, a lényeg az, hogy csináljanak valamit, mert különben szétszedik a lakást otthon :-). Soha nem fogom sem erőltetni, igaz, megtiltani sem, hogy vízilabdázzanak, de azt látom, hogy nehéz a "vízilabda-dinasztiák" sorsa. Nagyobb a nyomás egy ilyen családba született gyereken, folyton azt hallja, hogy apád ilyen volt, apád olyan volt, még az is lehet, hogy ki sem mondják, de azért ott van a levegőben. Így felnőni kis kortól kezdve nagyon nehéz lehet. Zétény egyébként már mondta, hogy menne vízilabdázni...

Az uszodát ajánlom mindenkinek, a közeg nagyon jó, 8-10 éves koráig szerintem mindenkinek kellene úsznia két-három évig. Mindenféle szempontból jót tesz. Egyébként, ha két-három év múlva Zétény azt mondja, hogy nem akarja csinálni, nem fogom erőltetni. Most mindent áthat a vízilabda nálunk. Apa edzésre megy, apa most nincs otthon a hétvégén, mert meccse van, de ha nem leszek vízilabdázó, ez a közeg változni fog. Nekem otthon nincsenek kitéve az érmeim, azt sem tudom, hol vannak. Sőt, többnyire más sportközvetítéseket nézek. Ilyen nyomás nem éri őket otthon, a közegtől, a saját környezetüktől majd igen.

- Amikor kézen fogtad Zétit és először vitted le a Szőnyi útra, hányan köszöntek rád...?

- Igen, így volt és ő megkérdezte: "Te mindenkit ismersz?" Hát, játszottam ott két évig. Nézett, csodálkozott...

- Elégedett ember vagy?

- Nagyon. Tényleg nincs bennem semmilyen hiányérzet. Hogy ne lennék elégedett? Hát, ha valaki aztán nem panaszkodhat, akkor az én vagyok. Semmilyen szempontból. Ha visszagondolok arra, hogy 20 évvel ezelőtt mikben gondolkodtam, mire számíthattam, mi járt a fejemben arról, hogy mit kaphatok a sportágtól, ahhoz képest a hússzorosát kaptam.

- Köszönöm szépen a beszélgetést.


MADARAS NORBERT ADATLAPJA A VLV-N