FACEBOOK

Egy különleges riói megbízatás története - 2. rész

Egy különleges riói megbízatás története - 2. rész
hozzászólás, 2016.08.26.

Molnár Péter vízilabda-játékvezető 38 éves korában elért a csúcsra: olimpiai döntőt vezetett. Hazaérkezése után hosszan faggattuk riói élményeiről. A vlv-interjú második része:

Diapolo


AZ INTERJÚ ELSŐ RÉSZE


MOLNÁR PÉTER a vlv-nek:

- Elkövetkezett a döntő napja...

- Igen. Ahogy a játékosok ilyen fontos meccs előtt, én is igyekeztem mindent úgy csinálni mint máskor, de azért természetesen a szokásosnál jóval nagyobb volt a stressz. Már reggel ott voltam, minden meccset végignéztem, egyedül a magyart nem láttam, akkor már öltözni kellett és Lonzival volt egy egyeztetés. Egy rövid megbeszélés is lezajlott a csapatkapitányokkal. Jó érzés volt Gociccsal magyar nyelven tisztázni, hogy az a legjobb, ha egyetlen ítéletre sem reagálnak semmit. Nem is szóltak végig hozzám... Arra viszont számítottunk, hogy Ivica Tucak, a horvát szövetségi kapitány végig reklamálni fog. Nem is csalódtunk, még be sem fejeződött az első ráúszás, már elkezdte. Az első támadás végén volt egy kiállítás a horvátoktól, azonnal őrjöngött. Jeleztem neki, hogy hagyja abba, mert olimpiai döntő ide, olimpiai döntő oda, biztos, hogy lapot fogok neki adni.

Térfélcserénél Stavridisz is elmondta neki ugyanezt. Meg is kapta a sárga lapot, aztán a harmadik negyedben "odadobta" a másodedzőjét, hogy menjen ő reklamálni, rögtön villant is a piros lap. Nem néztem a táblán az eredményt, szorosnak éreztem a meccset, fogalmam sem volt a kiállítások arányáról, pókerarccal vezettem, igyekeztem nyugodt ember benyomását kelteni, noha belül szétvetett az idegesség, mégiscsak olimpiai döntőről volt szó. Azt hiszem, egyetlen másodpercig sem látszott rajtam, hogy ideges vagyok. Legfeljebb talán amikor bemutatásra vonultunk fel. Érdekes, akkor nyugodtam meg kicsit, amikor az ötödik helyért lejátszott meccs után a fiúk éppen vonultak el, s összetalálkoztunk. Soha nem fogom elfelejteni, Kis Gabi rám kacsintott, mutatta az ujjával, hogy hajrá, meg jött Decki, ő is jelezte, hogy mindent bele. Ez nagyon furcsa érzés volt, most is azt mondom, ennek fordítva kellett volna lennie, sokkal jobb érzés lett volna, ha én megyek kifelé és mutatom nekik, hogy hajrá és ők jönnek föl a döntőre a bemutatáshoz. De hát ez így alakult. Úgy éreztem, hogy akkor már "csakazértis", oda kell tenni magamat, mégis egyedüli magyarként vagyok ott a döntőben, úgy kell helytállnom, ahogy a magyarok ilyen helyzetben helyt szoktak állni. Nagy élmény volt, felemelő pillanat.





Utána meg is nyugodtam.

MAGYAR BÍRÓK AZ OLIMPIAI DÖNTŐKBEN

Kevéssé ismert tény, hogy a legutóbbi négy olimpia mindegyikén vezetett magyar játékvezető a női vagy a férfi vízilabdatorna fináléjában.

Kiszelly Gábor 2004-ben Athánban és 2008-ban Pekingben volt a női döntő egyik játékvezetője, Juhász György pedig 2012-ben, Londonban fújta a sípot a férfi döntőn.

JUHÁSZ GYÖRGY a vlv-nek:

- Amikor megtudtam a mostani döntőre szóló küldést, azt írtam Péternek, hogy a világ legjelentősebb sporteseményén a legfontosabb meccset ő kapta meg úgy, hogy most már a legutóbbi négy olimpián mindig volt magyar játékvezető, ami az ő személyes sikere mellett azt is jelenti, hogy ez a magyar bírói kar nem lehet olyan sz..r, mint amilyennek itthon sokan beállítják...

- Hogy láttad itthonról, melyek voltak az olimpia legfontosabb tapasztalatai játékvezetői szempontból?

- Úgy vettem észre, hogy három dologra figyeltek nagyon, elsősorban a torna elején, később már talán nem annyira.

Rettentően szigorúan vették, hogy "el kell lépni" a szabaddobáslövő mellől. Újra bejött, hogy a centerbe beadott labdánál, ha látták, hogy nem akar komolyan akciózni a játékos, akkor kaphatott egy sima faultot, kiállítás nélkül. Ilyen eddig nem volt, ha a zónában be tudták adni, akkor "jutalomból" egyből kiállítást ítéltek a bírók.

A harmadik az, hogy a szorosnál bevett szokássá vált, hogy két kézzel megfognak embereket. Főleg az ausztrálokra és az amerikaiakra volt ez jellemző, s most úgy kiállították őket, mint a sicc, hiszen benne van a szabálykönyvben, hogy nem szabad akadályozni az ellenfél játékosát a szabad mozgásban. Ezt most nagyon komolyan vették, amiből arra lehet következtetni, hogy a jövőben több lesz a labda nélküli kiállítás a meccseken.

Meccs után akkor tudtam meg a pontos eredményt, amikor bementem az öltözőbe. Azt láttam, hogy a szerbek nyertek, de hogy mennyivel, arról fogalmam sem volt. Ami viszont hatalmas meglepetésként ért, s szerintem ezzel új szokást teremtett Szavics: nem ugrott be a medencébe és nem hagyta magát bedobni sem. Pont a szerb kispad előtt fejeztem be, ott lett vége a mérkőzésnek, ugrottak be a játékosok, a stábtagok, majd mászott ki a vízből Filipovics, Gocics, Mitrovics, hogy bedobják Szavicsot, aki meg elindult kifelé. Egy szót nem szólt, csak mutatta, hogy Ne! Mindenki visszament ünnepelni.

Szavics látta, hogy jövök, odahajolt és magyarul köszönte meg a játékvezetést Fél órával később láttam őt a bemelegítőmedencénél, ott ült teljesen egyedül. Megható pillanat volt egy ilyen nagy embert látni erősen vörös szemekkel. Azt mondta: "Ez volt életem mérkőzése, felejthetetlen." Hozzátette, hogy szerinte korrekt volt a játékvezetés, ismét megköszönte a munkámat. Neki ez egy életre szóló élmény volt. Azt válaszoltam, hogy ezzel többen vagyunk így, aztán eljöttem, otthagytam a parton. Ott sem volt a díjátadásnál, egyedül élte meg a győzelem utáni örömöt.

Később találkoztam a horvát bíróval, aki akkor már beszélt a horvát csapat tagjaival. Ők is elismerték, hogy ennyivel jobbak sajnos a szerbek, ezt tudomásul kell venni. A reklamálás, Tucak sok cirkusza pedig tudatos dolog volt, két lehetőséget láttak a szerbek ellen: vagy az ellenfél játékosait hozzák ki a sodrukból a játékuk gyilkolásával vagy a játékvezetőt befolyásolják. Most már meg lehet állapítani, hogy egyik sem jött össze. Tucak gondolta, hogy megkóstol minket, hála a jó istennek, nem sikerült...

- Hivatalos értékelés volt?

- Nem. Kérdeztem, hogy rendben volt-e minden, Lonzi annyit mondott, hogy gratulál és biztos, hogy találkozunk hamarosan. Azt mondják a rutinos játékvezetők, akik már több olimpián szerepeltek, hogy egy döntő után vagy megbuksz és soha többé nem foglalkoztatnak, vagy simán vezetsz tovább mérkőzéseket. Abból, hogy Lonzi és utána az összes delegátus is gratulált, azt gondolom, hogy nem sikerült rosszul. A szerbek is "segítettek", szerencsém volt, hogy azt a játékot játszották, amit tudnak. Lőttek hét akciógólt, hihetetlenül jó teljesítményt nyújtottak, Bane pedig mindent megfogott, amit csak lehetett - néha még azt is, amit nem. Nagyon jó napot fogtak ki, nem olyat, mint a brazilok ellen.



- A bírói felfogásról egy nagyon rövid áttekintés? Volt-e valami változás, újdonság?

- Nagyjából az befolyásolta döntően a történteket, hogy az első napon volt két olyan brutalitás, ami "megtorlás", ítélet nélkül maradt. A csapatok az elején egy kicsit többet engedtek meg maguknak. Egyébként aztán az első "brutalitás-ítélet" is úgy született, hogy a bíró először cserés kiállítást ítélt, Lonzi szólt hogy itt súlyosabb ítéletet kell hozni. (Ahogy Magyarországon is bevezettük az előző évtől, hogy az ellenőrnek meg kell állítani a játékot brutalitás esetén és felhívni a játékvezetők figyelmét a kellően súlyos ítélet meghozatalára.) Ettől kezdve az ilyen eseteket mindannyian szigorúbban vettük.

A távolságot kellett megtartani a szabaddobást végző játékos és a blokkoló között, erre nagyon ügyelt mindenki. Felhívták a figyelmet arra - és aztán ez a döntőn be is következett, amikor el kellett vennem a horvátoktól egy gólt -, hogy amikor öt méteren belül labda nélkül történik kiállítás, meg kell állítani a játékot és az csak bírói jelzésre folytatódhat, nem lehet azonnal, egy passz után rálőni, ahogy a döntőben történt.

Csupa olyan dolog volt, amit mi is csinálunk itthon, azt mondhatom, az a felfogás hozta meg nekem a döntőt, amit mi itthon képviselünk. Úgy vezettem, ahogy itthon szoktam és a tapasztaltak alapján szerintem semmilyen radikális változás nem várható. Azért kaptam egyszer egy negatív kritikát az egyik delegátustól, mert öt méteren belüli faultnál mutattam a támadó játékosnak, hogy nem lőheti rá azonnal a labdát. Azt mondták, ebben nincs megállapodás, ne mutassam. Azért itthon a jövőben is mutatni fogjuk, pontosan azért, mert ez segít a játékosnak, az edzőnek és nem utolsó sorban a nézőnek... Újdonságot nem tapasztaltam.

- Hogy foglalnád össze az érzéseidet ez után az olimpia után?

- Az egészet úgy összegezném, hogy az olimpia előtt kitűzött célomat nem értem el, ez ugyanis az volt, hogy az első sorból nézzem meg a magyar fiúkat és a lányokat a döntőben, de ami történt, abból a legjobbat sikerült kihozni, mégis volt egy magyar a fináléban. Hatalmas, életre szóló élmény volt, azt gondolom, hogy a magyar vízilabda, a Molnár Tamás által vezetett Játékvezetői Bizottság és a komplett magyar bírói kar elismerése is, hogy az első olimpiámon odakerülhettem a döntőhöz, de nem így terveztem.

- Azért benned nyilván nem a szomorúság uralkodik...

- Hát, amikor a fiúk kikaptak Montenegrótól, már üres volt az uszoda, s még mindig ott ültem. Az akkor olyan volt, mint hogyha vége lett volna az egész olimpiának. Találkoztam az öltözőből kifelé jövő fiúkkal, Manóval (Manhercz Krisztiánnal - a szerk.) beszélgettünk, aki azért szokott néha megjegyzést tenni a bírókra és megjegyezte: "Tudod, bárcsak azt mondhatnám, hogy a játékvezetők nyúltak bele a meccsbe, mert azt sokkal könnyebb lenne elviselni mint azt, hogy ezt mi veszítettük el".

Szerintem Montenegró nem jobb csapat nálunk, a horvát és az olasz sem. Én úgy gondolom, hogy a szerbeket egyedül mi tudtuk volna legyőzni. Na, az egy nagyon komoly döntő lett volna - természetesen nélkülem.

- Köszönöm a beszélgetést és gratulálok a riói teljesítményedhez!

- Örülök, hogy a rendelkezésedre állhattam, s szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a türelmet, a támogatást, a bizalmat a családomnak, Kemény Dénes elnök úrnak, Molnár Tamás elnök úrnak, a Játékvezetői Bizottságnak, kollégáimnak, illetve minden magyar vízilabdázónak!


A VLV RIÓI ALOLDALA EREDMÉNYEKKEL, JEGYZŐKÖNYVEKKEL