FACEBOOK

Már az iskolai kidobósnál is utált veszíteni - vlv-interjú Manhercz Krisztiánnal

Már az iskolai kidobósnál is utált veszíteni - vlv-interjú Manhercz Krisztiánnal
hozzászólás, 2016.07.07.

Riói csapatunk Benjaminja nyűgösen, szülői nyomásra váltott úszásról vízilabdára. Érdekes fiú, szerény, de közben duzzad az önbizalomtól. Az alábbi vlv-interjú talán segít megérteni, milyen mentalitás járult hozzá a benne valószínűleg eleve meglévő őstehetség kibontakozásához.

Diapolo

MANHERCZ KRISZTIÁN a vlv-nek:

- Te vagy a legfiatalabb a riói csapatban, a szerbek elleni olimpiai nyitó meccs napján leszel 19 és fél éves. Gondolom, hogy ez a pályafutásod nagyon jelentős állomása, mérföldkő... Mit érzel, hogy fogadod, hogy dolgozod fel azt a tényt, hogy tinédzserként olimpián játszhatsz?

- Teljesen még nem sikerült feldolgoznom. Természetesen nagyon örülök, hiszen több sportághoz hasonlóan a vízilabdában is az olimpia a legfontosabb világesemény. Ugyanakkor, ahogy a csapattársaim, én sem szeretnék itt megállni, megelégedni azzal, hogy kijutottam Rióba. Meg szeretnénk nyerni az olimpiát.

- Miért is kezdtél el vízilabdázni annak idején?

- Alapban úszni kezdtem el még anno, az általános iskolában, a bátyám  volt az, aki pár osztálytársával együtt elment edzeni a KSI-be, a Komjádi uszodába, de végül nem a KSI-ben kezdett el pólózni, hanem a Csapó-Faragó féle Matáv Pólósuliban. Amikor 9 éves lettem, némi szülői behatásra úgy döntöttünk, hogy én is elkezdek vízilabdázni és aztán ott is ragadtam.

- Mi volt ez a "szülői behatás"?

- Nekem semmi gondom nem volt az úszással, elvoltam, versenyezgettem, jól éreztem magam a baráti körömben, nem szívesen léptem ki abból a megszokott közegből. Teljesen más társaságba kerültem, idősebbek közé, de úgy tűnik, bevált a dolog, mégsem volt rossz ötlet...

- Az egész eddigi pályafutásod során mindig idősebbek között edzettél, játszottál, pontosan a tehetséged, a teljesítményed miatt. Milyen sors ez? Nehezen szoktad meg?

- Egy idő után már a sajátomnak éreztem a nálam egy-két évvel idősebbek korosztályait, talán az utánpótlásból a felnőttekhez való áttérés volt nehéz váltás, valóban, de úgy gondolom, ez is sikerült.

- Hogy szeretted meg a pólót, mi volt az a pont?

- Nem emlékszem arra, hogy lett volna egy bizonyos esemény, mérkőzés. Elkezdtem napi szinten komolyabban edzeni és ahogy jöttek a tornák, bajnokságok, egyre jobban ment a játék, így persze meg is tetszett. Aztán, amikor nálam idősebbekkel kellett játszani, már bajnokságokat nyertünk, ott is vezéregyéniség lettem és ezek az élmények megszerettették velem ezt a sportot.

- Hogy derült ki, hogy tehetséges vagy? Más számára és a te számodra?

- Az én számomra még mindig nem derült ki. :-)

- De mondják sokan...

- Mondják, de még mindig lehet, hogy sokan tévednek. Nem tudom. Én nem figyeltem soha az ilyen külső hangokra. A szüleim mindig azt mondták, hogy az ilyesmire ne adjak, mindig a munka, a munka és a munka a fontos, egyre többet kell dolgozni és egyre jobbnak kell lenni. Egyébként ha valaki azt mondja, hogy tehetségesnek tart, általában úgy fejeződik be a mondata, hogy ő már nagyon sok tehetséget látott elkallódni, nehogy én is erre a sorsra jussak...

- Te tényleg ilyen vagy, tanúsíthatom az olvasóknak, meg hát van egyfajta "kötelező szerénység" is, de azért egy sportágban ilyen fiatalon ennyire sikeresnek lenni mégiscsak ritkaság. Mennyire vagy tisztában a képességeiddel, hogy kezeled ezt a kérdést?

- Szerintem az egyik pozitív tulajdonságom az, hogy soha nem arra koncentrálok meccs közben, hogy kik vannak mellettem, milyen világversenyen játszom, hanem azt igyekszem csinálni, amit tudok, amiben jó vagyok.

- Éspedig...?

- Ez a szemtelen, gyors, lefordulásos játék. Ezt szerettem volna mindig produkálni, akármilyen korosztályban, akármilyen tornán játszottam. Horkai György is mindig arra biztatott, hogy a saját játékomat játsszam. Ugyanezt igyekszem véghez vinni a felnőtteknél, mert tudom, hogy ezért vagyok itt.



- Utaltál te is a felnőtt közegre váltás gondjaira. Nem volt nagy megtorpanás amikor azt tapasztaltad, hogy ugyanaz, ami "lejjebb" jól ment, itt sokkal nehezebb, mert keményebbek a védők, gyorsabb a játék?

- Nemzetközi téren ez nyilván egy felvethető kérdés, hiszen a világ legjobbjaival kerülök szembe, amikor a magyar válogatott tagjaként játszom. Valóban érezhető, hogy nagy a különbség a magyar bajnokikhoz képest - mondom ezt úgy, hogy szerintem a magyar bajnokság a legerősebb a világon! De ezek az ellenfelek is emberek, ők is tudnak hibázni, nekik is vannak gyenge pontjaik és ezeket fiatalként is ki lehet használni. Gyors vagyok, s ha nálam gyorsabbal találkozom, akkor fifikával, gyors reakcióidővel igyekszem felülkerekedni a párharcban. Azt gondolom, hogy ha kellő önbizalommal, magamban bízva játszom, akkor meg tudom oldani azt a feladatot is, ha velem szemben a világ egyik legjobb balkezese áll és vagy blokkolnom kell vagy meg kell vernem a blokkját.

- A fifikát, a váratlanságot, a pimaszságot lehet gyakorolni, tervezni vagy ez ösztönből jön?

- Nyilván a helyzet adja. Furcsán hangzik, de én még az elnézős lövés közben, amikor már "elnézek", sem tudom, hogy el fogom lőni... Jön egy ösztönszerű érzés, hogy ez most be fog menni, ha így csinálom, ezekre nem szoktam készülni.

- Az ember azt gondolná, hogy ha egy közösségben valaki nagyon fiatal, akkor neki általában kevesebbet engednek meg. Hiszen mindenki tudja, hogy vannak szabályok, taktikai "kényszerűségek", ezekből kilépni - ahhoz már tekintély kell és az, hogy olyan legyen a próbálkozó, aki már "kivívta" a jogosultságot az improvizálásra. Hiszen azért hatalmas felelősségről is szó van. Itt világsztárok, olimpiai bajnokok játszanak, a váratlan megoldásokat - nem tudok másként fogalmazni: - hogy engedheted meg magadnak?

- Ez az, amit az előbb mondtam, hogy én soha nem gondolok bele abba, hogy kikkel vagyok éppen együtt a vízben. Persze, tudom, hogy milyen képességű játékosok ők, de akkor is a csapattársaim és én eléggé hiszek abban, hogy be tudom lőni az adott helyzetet, s ha így is lesz, akkor az az előnyükre, az előnyünkre szolgál. Ha nem tudnám a saját játékomat játszani, mert félek, hogy mit gondol a próbálkozásomról egy olimpiai bajnok, akkor az szerintem nagyon negatív lenne. Nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen szituációban belövöm, akkor jó vagyok, ha kihagyom, akkor én vagyok a hülye, ez ilyen. :-) Ezért szükséges az önbizalom, amire korábban szintén utaltam.

- Tibor hogy viszonyul az ilyesmihez?

- Én úgy vettem észre, hogy bizonyos szituációkban kifejezetten preferálja - főleg, ha jól sikerül és gól a vége. :-) Vannak időszakok - például amikor nem megy annyira a játék -, amikor jobban kell támaszkodni a bejáratott és bevált taktikai megoldásokra, de néha ilyen szituációkon is át lehet lendíteni a csapatot egy váratlan megoldással.



- Volt, van példaképed?

- Volt is meg van is... Világéletemben Kásás Tamást és Varga Dénest tartottam két "elöljárómnak", mint olyan játékosokat, akiknek a technikai tudása és a sporthoz való hozzáállása is "figyelemre méltó", mindig őket tartottam követendő példának.

- Egyikükkel már nem játszhatsz, de a másikkal naponta együtt edzel és játszol. Ez milyen?

- Nyilván az elején ezt nekem nagyon furcsa volt kezelni, feldolgozni, de azt gondolom, hogy mostanra hozzászoktam. Az érzés viszont nem változott, óriási dolognak tartom, hogy a világ egyik legjobb játékosával készülhetek együtt. Naponta láthatok tőle olyan dolgokat, amiket igyekszem elsajátítani és remélhetőleg kamatoztatni is tudok majd.



- Rengeteg korosztályos világversenyen játszottál, tudom, hogy sok külföldi riválisnál van barátod, horvát, szerb. Szoktatok beszélgetni arról, hogy "olimpia", szóba kerül ez?

- Persze, mindig mondtuk, hogy ott leszünk Rióban mindannyian, ott pedig "valamit alkotunk", de ez még régebben történt, hiszen több mit egy éve volt olyan esemény, korosztályos torna, amin találkozhattam velük. Akkoriban ez még eléggé ábrándozásnak, fantáziálgatásnak tűnt. Most, hogy nyilvánosságra hozták a riói csapat névsorát, rövid időn belül sokan írtak, gratuláltak.

- Milyennek tartod a mostani nemzetközi mezőnyt?

- Nagyon erős. Tudjuk, hogy van hat-hét csapat, amely közül bármelyik meg tudja verni a másikat. Talán a szerb válogatott kicsit kiemelkedik, de azt gondolom, hogy ők is legyőzhetők egyetlen mérkőzésen. Utánuk következik az olasz, a horvát, a görög, a montenegrói csapat és természetesen a magyar válogatott is, és akkor még csak az európaiakról beszéltünk. Ez az olimpia egy nagyon kemény világverseny lesz.



- Téged szerinted már kiismertek vagy lehet azzal számolni, hogy a magyar csapat meglepetésembere lehetsz az olimpián?

- Ebbe nem gondoltam még bele. Nyilván sok dolgot láttak már tőlem, de azért én még szerepeltem olyan sokat a nemzetközi mezőnyben, hogy azt mondhassuk: minden mozdulatomat ismerik. Biztos, hogy teljes erőbedobásra, minden tudásomra szükség lesz, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy magamból és a csapatból is sikerüljön kihozni a maximumot.

- Mit szeretnél jobban? Egy sima olimpiai győzelmet az összes meccs megnyerésével, vagy olyan aranyat, amit nagy izgalmak közepette nyer el a magyar csapat?

- Ha simán nyerjük meg, nekem őszintén szólva az is "megfelel", de nem hinném, hogy egyszerűen a kezünkbe adják majd az olimpiai aranyérmet, azért meg kell majd küzdeni. Akármilyen csapattal jutottam el eddig döntőig, mindig nagyon kemény feladat várt ott ránk. De úgy gondolom, hogy képesek vagyunk erre is és meg tudjuk nyerni.



- Személy szerint mennyire vagy lelkileg erős? Egy ilyen tornán többször is nehéz, akár kilátástalan helyzetbe kerülhet egy jó csapat is és ez nagyon hosszú torna lesz...

- Hosszú, sok és kemény mérkőzéssel. Soha nem voltam az a típus, aki feladott volna akár három-négy-ötgólos hátránynál is egy mérkőzést, mindig meg lehet fordítani egy meccset. Most eszembe jut a tavalyi U20-as világbajnokság, ahol az egyik meccsen már 9:6-ra vezettünk 1.10 perccel a vége előtt és bebizonyítottuk - sajnos - hogy bármi lehetséges. :-)

- Ezt a készséget, hogy vesztett helyzetből se add fel, lehet valahogy fejleszteni?

- Szerintem alapvető sportemberi tulajdonság, hogy nem fogadjuk el a vereséget, bennem ez mindig megvolt, már az általános iskolai kidobósnál is. Mindig utáltam veszíteni, nyerni akartam és ezért az utolsó pillanatig küzdöttem.

- Hogy fogod érezni magad Rióban, egy olimpián, mik a várakozásaid?

- Őszintén szólva nehezen tudom elképzelni az egészet. Még soha nem jártam Dél-Amerikában, soha nem voltam olimpián. Jó, tévében láttam már olimpiai falut, de annyira új lesz nekem az egész, most még nem is tudom mihez kötni.

- Nyilván tudod, hogy az olimpián a vízilabda az egyetlen csapasportág, amelynek versenyein részt veszünk. Jelent ez külön motivációt, esetleg kiugrási lehetőséget abból a szempontból, hogy jobban megismerhetik a nevedet?

- Nem, nincsenek ilyen ambícióim. Ha senki nem fogja ismerni a nevemet, de olimpiai bajnokságot nyerünk, az nekem sokkal többet fog jelenteni, mint hogyha úgy lennénk másodikok, harmadikok vagy negyedikek, hogy azt mondják, én nagyon jól játszottam.

- Jó, hát azért megnyugtatlak, ha olimpiai bajnokok lesznek, akkor nagyon sokan meg fogják ismerni a nevedet...! :-)

- Legyen úgy. :-)

- Van-e bármi, amit még el szeretnél mondani?

- Hajrá magyarok!

- Köszönöm a beszélgetést!