A magyar vízilabda-válogatott világbajnok centerének, Hárai Balázsnak a meccs elején "bekapott" kapufánál majdnem megállt a szíve, aztán ő is ugyanúgy őrjöngött, mint minden magyar szurkoló, amikor Szalai, majd Stieber góljával győzelemmel mutatkozott be a magyar labdarúgó válogatott az Európa-bajnokságon. Pufit - nem véletlenül őt - nem sokkal a lefújás után hívtuk telefonon.

Tudni kell, hogy Hárai Balázs az egyetlen a riói olimpiára készülő bő keretből, akinek "profi" labdarúgó múltja van. Gyermekkorában a Ferencváros igazolt focistája volt, s e sorok írója személyes tapasztalatai alapján tanúsíthatja, hogy a hatalmas testű center ma is igen jó érzékkel tereli a labdát.

- Hát mit szólsz ehhez, Pufi??

- Nagyon boldog vagyok! Borzasztóan vártam ezt a mérkőzést és annyira jó érzés volt nézni és szurkolni! Más sportágak fontos meccseit is mindig megnézem, a kézilabdázóknak is nagyon szurkoltam, sajnáltam, hogy nem sikerült megnyerniük a BL-t, de ez most valami fantasztikus volt, zseniális. És hogy két gólt is sikerült lőnünk, ez egyszerűen..., a habos sütin a cseresznye vagy nem is tudom, mihez hasonlítsam. Jó érzéssel tölt el minket is ez a győzelem, engem legalábbis. Gratulálok a labdarúgó válogatott tagjainak, nagyon ügyesek voltak!

- Mondtad, hogy nagyon vártad ezt a meccset. Éreztél valamit? Hiszen azért nem mi voltunk az esélyesek...

- Nem mi voltunk, valóban, de annyira várta már ezt mindenki és annyira örült az egész ország, hogy 44 év után végre kijutottunk, az ember egyszerűen azt gondolta: basszus, miért ne nyerhetnénk...?

- Nézzük a meccset. Az első félidő elég gyenge volt...

- Hát igen. Az elején, a kapufánál majdnem megállt a szívem. Ha ott belövik, akkor az egész mérkőzés más lett volna. Szerencsére gyorsan magunkhoz tértünk, de aztán már vártam, hogy vége legyen az a félidőnek és pihenjenek a fiúk, hogy aztán feltöldődve, újult erővel lépjenek ismét a pályára.

- A második félidő tényleg valami csoda volt. Hogy értékeled az akkor mutatott játékot?

- Akkor már igazából mi irányítottunk, én a gól előtt éreztem, hogy benne van a levegőben a magyar vezetés. És amikor ez bekövetkezett, felrobbant egész Magyarország...

- Hol nézted a meccset?

- Itthon. El akartam menni, hívtak nagyon sok helyre, de annyira fáradt voltam a délelőtti edzés után, hogy itthon maradtam.

- Üvöltöztél a góloknál?

- Mondam, hogy "Ez az!!!" És hozzátettem még néhány kötőszót is, amit nem idéznék... Nem messze tőlünk is lehetett egy kivetítő, mert behallatszott az üvöltés.

- Térjünk vissza a meccshez. Most így utólag úgy tűnik, hogy 1:0 után, amikor jött a kiállítás, el is dőlt...

- Igen, valóban lehetett érezni, úgy voltam vele, hogy már biztosan kihúzzuk valahogy 1:0-lal. És ekkor kezdtünk el még veszélyesebben játszani. Mondjuk, nehezebb dolga is volt az ellenfélnek, kevesebben voltak, kockáztatniuk is kellett.  Szerencsére nem bírták.

- Azt mondd meg, Pufi, hogy szerinted ez a csapat mire viheti?

- Nem akarok nagyon előre szaladni. Hatalmas öröm, hogy most nyertek, de nem szabad terhet rakni rájuk, nem kell azt várni, hogy minden mérkőzésünket megnyerjük és elsők leszünk az Európa-bajnokságon. Egy biztos és ez ma igazolódott: bármi megtörténhet. Szépen fokozatosan kell előre haladni, aztán meglátjuk, hogy az a teljesítmény mire lesz elég, amit ki tudnak hozni magukból.

- Tudom, hogy neked is volt focimúltad, miért is hagytad abba?

- Az még gyerekkoromban volt, a Fradiban fociztam, igazolt játékosként, de nagyon kövér voltam nem bírtam a sok futást. A játékosok átszaladgáltak a lábaim között :-). Kár egyébként, mert én lehettem volna a magyar Crouch...

- Megbántad, hogy nem maradtál a focinál?

- Dehogy...