FACEBOOK

Vajon hogy folytatódik a Gyöngyösi-story?

Vajon hogy folytatódik a Gyöngyösi-story?
hozzászólás, 2016.04.01.

Egy ideje eltűnt a sportkedvelők látóteréből, s most hosszabb interjúban mondja el, miért. Debrecen, Berlin, Szombathely - kudarckörút-állomások. Kíváncsiak voltunk a részletekre. vlv-interjú Gyöngyöi Andrással.

Diapolo

GYÖNGYÖSI ANDRÁS a vlv-nek:

- Mi van veled, Tojás?

- Válaszúthoz érkeztem, valószínűleg az amerikai kontinensen folytatom.

Az évek rohannak, 48 éves vagyok, erre a sportra tettem fel az életemet, nehéz elfordulni, bár szerintem mindenütt a munkába vetett alázat számít, el tudnám képzelni magam akár egy étteremlánc kialakításában is, hiszen ha valamit az ember lelkiismeretesen csinál, akkor bárhol sikeres lehet.

Sok hatás ért az elmúlt években, elérkeztem egy olyan ponthoz, hogy számot kell, vessek az eddigiekkel, át kell, gondoljam, hol a helyem.

Amerikában elindítottam egy folyamatot, speciális zöld kártyát igényeltem, most várom ennek az eredményét, de magyar vagyok, még mindig úgy érzem, hogy a magyar vízilabdában tudnék leghasznosabban értéket teremteni. Ahogy teremtettem a Ferencvárosban, Szegeden, felépítettem Debrecent, utána a Spandauban is jó eredményeim voltak, ahogy nézem a szereplésüket, két év alatt fognak annyi pontot szerezni a BL-ben, mint velem egy év alatt.

A sikerek mindenütt ott voltak, azért Szombathelyen is csak felkerültek az utánpótlással a felsőházba úgy, hogy nem volt ificsapat. A felnőtt csapat viszont nagyon lassan épülgetett. Sokat vártam arra, hogy a képességeimhez mért munkát, csapatot kapjak. Gyermekkorom óta olimpiai bajnok szeretnék lenni, az a cél hajt a mai napig, hogy legalább edzőként elérjem. Igazából le kéne már tennem róla, de az ember soha ne adja fel a céljait. Az elmúlt években annyi áldozatot hoztam, hogy úgy éreztem, talán egy nyugodtabb időszakra volna szükségem, ezért fordultam Amerika felé, az élet megadja a választ, hogy milyen irányba indulhatok el.

- Haladjunk sorrendben. Debrecenből viharos körülmények között távoztál, s ha jól emlékszem, később munkaügyi pert is indítottál.

- Igen, de előtte nagyon szép eredményeket értünk el, gyakorlatilag a semmiből teremtettük meg ott a vízilabdát. A nagyobb meccseinken már telt ház volt, a sportág a népszerűség szempontjából kezdett felzárkózni a labdarúgáshoz, jóval nagyobb költségvetésű csapatokat kaptunk el, s a közönség látta, méltányolta az eredményeket. Két év munkájával alakult ez ki, meglódult az utánpótlás is, száz gyerek járt a pólósuliba, de a feltételek valójában nem voltak meg. Mondhatom, hogy a saját életemet tettem bele, nem csak napi tíz órát dolgoztam, volt, hogy én fizettem, hogy játékost igazolhassunk, finanszíroztam edzőtábort, de aztán ezt így már nem lehetett tartani. A város nem állt igazán mögénk (ma sokkal többet tesznek a pólóba), s a vége az lett, hogy megalázó módon, a medence partján szondáztattak meg, utána pedig kirúgtak. Olyan időpontban, amikor az Eurokupában elődöntőt játszottunk, s egy kragujeváci kétgólos vereség után a visszavágón volt esélyünk a döntőbe jutásra.

A munkaügyi peremet jogerősen megnyertem, de közben hipp-hopp, megszűnt az az egyesület és az a Kft., amely az ügyemben érintve volt. Az újak tovább vittek bizonyos jogokat, hiszen ha nem így lett volna, akkor az utánpótláscsapatnak és a felnőttnek is alsóbb osztályban kellett volna újra kezdenie, csak az én ügyemben nem működött a jogfolytonosság.

Senki nem áll ki, de igazából mindenki tudja és elismeri, hogy ami velem történt, az jogsértő és méltánytalan, sokan kifejezik sajnálkozásukat, én pedig itt állok egy megítélt 80 millió forintos kártérítéssel, amit nem fizetnek ki, ezért tovább kell folytatnom a harcot az igazamért. Annyival tartozom magamnak, meg az igazságnak, hogy amíg van lehetőség, próbálom a pénzemet megszerezni. Nem olyan pénzről beszélek, amit munka nélkül akarok felvenni, hanem olyanról, amit én ott Debrecenben, évekig fizetés nélkül dolgozva a csapatra, játékosokra áldoztam. Szeretném ezt visszakapni - hiányzik is...

Most jogutódlási pert is folytatok, de úgy tudom, csődbűntett gyanúja miatt is folyik NAV-nyomozás.

Sokan mondják, hogy lépjek már túl a dolgon, de hogy lehet ezen túllépni? Minden szinten tönkretettek, anyagilag, erkölcsileg.

- Következett a Spandau Berlin, ahol szép eredményeket értél el, de a szerződésed lejárta előtt mondtak fel. Ott mi történt?

- A bélyegek, amiket mindig megkapok... Senki sem tudja, mi történt Berlinben. Hát most elmondom.

Kevés pénzért szerződtem oda, vonzott a német mentalitás, mindenki tudja, hogy ez például a futballban mit jelent. Gondoltam, végre, itt lehet dolgozni, a feltételek meglesznek és értékelik majd a teljesítményt. Gyorsan kiderült, hogy a német póló a mentalitást tekintve nem a német focihoz, hanem a magyar labdarúgáshoz hasonlítható... Senki nem akar igazán dolgozni, csak a pénz számít.

A német vízilabda abból él, hogy a Bundeswehr, a katonaság, az olimpiai sportágak szponzora. Kézilabda, kosárlabda, vízilabda - és megvannak a tarifák. Ha csak kerettag vagy, már kapsz havonta 1.500 eurót. Ha lejátszottál száz meccset - 3 ezret. Volt, aki 4 ezret keresett, a lényeg csak az, hogy benne legyél a válogatott keretben. A kluboknak természetesen az az érdeke, hogy milyen több ilyen játékosuk legyen, mert akkor alacsonyabb a költségük, hiszen kisebb fizetést adnak ők a játékosnak. Ennek fejében viszont a sportolók a Bundeswehr reklámarcai, három hónapra elviszik őket, s a gyakorlatokon készített fényképekkel reklámozzák a katonaságot. Én a BL főtábla előtt néhány héttel kaptam meg őket, erről előzetesen elfelejtettek tájékoztatni, mint ahogy arról sem kérdeztek meg, helyes-e, ha gyorsan igazolnak hat védőt. Ha megkérdeznek, azt mondom, ez sok, jobb lenne inkább legalább egy balkezes, mert az nincs...

A feltételekkel sem volt minden rendben. Hétfő reggel nem lehetett edzeni, mert az uszodát tisztították, csütörtökönként "családi nap" volt, ezért nem mehettünk vízbe. Edzőpartnerünk nem volt, erre nem jutott pénz. A helyi csapatokat 40 góllal vertük, a még erős két német klubbal nem volt jó viszonyban a Spandau. Így nagyon nehéz volt felkészülni a BL-meccsekre, ennek ellenére szereztünk 10 pontot a főtáblán, megvertük azt a Partizan Belgrádot, amelyben még Mandics, Csuk, Soro játszott, s amely abban az évben a final six-ben kiverte a Pro Reccót. Nem sok hiányzott ahhoz sem, hogy a Partizan helyett mi jussunk el a végső tornára, egy meccsen múlt, Bresciában kellett volna nyernünk. Egy szombati napon volt a meccs, előtte a német válogatott Szlovákiában játszott Világliga-selejtezőt. Semmi jelentősége nem volt, mindkét válogatott kiesett már, ezért kértem, hogy ne engedjük el a Spandau-játékosokat, mert nagy lehetőség előtt áll a klub. Azt mondták, nem, mert nem mindegy, hányadik helyen végez a válogatott a csoportban. Persze kikaptak, utolsók lettek, én meg a repülőtéren találkoztam a játékosaimmal, az egyiknek betörték az orrát, a másiknak már nem tudom, milyen sérülése volt.

Elkövettem egy hibát én is, azt találtam mondani, hogy ezzel e mentalitással gyorsan Európa harmadik vonalában lesz a német vízilabda. Na erre aztán megsértődtek. Pedig ez is történt, vb-re nem jutnak ki, az Eb-n a franciáktól kikaptak, a grúzokat alig verik meg, eljutottak oda, ahova mondtam, hogy el fognak jutni.

Innentől számítva elég hamar kiderült, hogy minden rossz, amit csinálok, rossz a videózásom, rossz az edzésem, nem köszönök az úszómesternek. Annyit nyeltem, mint életemben soha. Azért letoltak, hogy azt a célt tűztem ki, hogy pontveszteség nélkül akarom megnyerni a német bajnokság alapszakaszát. Azt mondták, hogy arrogáns vagyok.

Eljutottunk az elődöntőhöz, amit összesítésben, a három meccsen 68:7-re nyertünk meg. Én már akkor bejelentettem, hogy nem szeretném folytatni.

Az elődöntő után letoltam az egyik játékost, mire összehívtak egy megbeszélést, ami után közölték, hogy már nincs rám szükség. Korrekt módon kifizették a hátralévő időszakot.

Szerettem volna bizonyítani, de rá kellett jönnöm, hogy ott rajtam kívül senki nem akar semmit. Az egyik legjobb játékos fontos BL-meccs előtt nem jött edzésre. Kérdeztem, hol volt - jégvárat épített a fiával. A másik elment Münchenbe BMW-t venni, mindenki akkor jött edzésre, amikor akart, egy szót sem szólhattam.

- Következett Szombathely, ahova részben megnyugodni mentél, fiatalokkal foglalkozni és megteremteni egy felnőtt csapat alapjait. Onnan miért jöttél el?

- Az már a végső elkeseredés volt. Besokalltam. Ültem a lakásban, nem alakult semmi, néztem, hogy máshol milyen eredmények születnek és pörgettem magam, a végén tulajdonképpen elmenekültem. Semmi nem történt, alig volt edzés, a nap 80 százalékát rágódással töltöttem, vártam, hogy este negyed 6 legyen és mehessek a gyerekeknek edzést tartani: 20 fekvőtámasz, 20x100, utána pedig lövőgyakorlat. Ez is jó dolog, szívesen megcsinálom a felnőtt csapat mellett, ahogy Debrecenben is megtettem, ha megkérnek, szeretek gyerekekkel foglalkozni, mert ők fiatalítják az embert.

De egyre inkább úgy éreztem, hogy ha 48 évesen, amikor edzői pályám igazi szakaszát kellene elkezdenem, s ez jut nekem, akkor értse meg mindenki, el kell menekülnöm. Amerikáig vagy tovább. Ez a szint bárhol elérhető a világon, akkor keresek egy olyan helyet, ahol nincsen tél, süt a nap, nyugalom van, jól érzem magam.

Néztem a BL-meccseket és belül szúrt az egész. Követve a bajnokságot is, a BL-t is, úgy érzem, hogy sokkal, de sokkal jobb eredményt tudnék kihozni bizonyos csapatokból. Az utánpótlás válogatott is nagyon kevés versenyt nyert 1997 óta. Ha a magyar vízilabda tíz utánpótlás-világversenyből nem nyer meg ötöt, akkor szerintem nem sikeres. Szerettem volna női szövetségi kapitány lenni, úgy éreztem, sok mindent el lehetne érni velük, de szóba se került a nevem.

Már 15 éve edzősködöm, s kezdettől olyan szisztémákat valósítottam meg a vízben a csapataimmal - elsősorban a védekezés terén - amik ma köszönnek vissza mindenhonnan. Úgy éreztem, ha nem csinálok valamit, szakmailag elsorvadok. Elkezdtem a vlv-n lévő videókat magamnak elemezni, hogy ébren tartsam az agyam működését, ne sorvadjon el a szakmai gondolkodásom.

Mágnestábla, videó, gyakorlás és gyakorlás - ez az én életem, s ez nem adatik meg most. Az eredmények mindig engem igazoltak, mégsem kaptam még meg az igazi esélyt a bizonyításra. Pedig azoknál a csapatoknál, amelyektől eljöttem, a távozásom óta nem értek el jobb eredményt, mint velem (Fradi: döntő, Szeged: bajnoki bronz, Debrecen: 5. hely, Spandau: 10 pont egy BL-szezonban), annak ellenére, hogy "utánam" mindenütt javultak a lehetőségek. Mégsem volt módom soha egy komoly költségvetésű csapattal dolgozni, pedig akár még szerződést sem kérnék, s ha nem sikerülne elérni a kitűzött célt, magam állnék fel.

- Most akkor ez egy kivonulás a vízilabdából vagy a magyar vízilabdából?

- Nem tudom azt mondani, hogy kivonulás, már csak azért sem, mert még nincs meg a papírom a munkavállláshoz. Megpróbálok majd felépíteni valamit, de hát magyar ember vagyok, és nem a Holdra megyek, a mai világban, az interneten mindenkit meg lehet találni.

- Köszönöm a beszélgetést!